Szlovákiai elnökválasztás
Mi megmondtuk előre. Elsősorban persze nem azért, mert annyira a jövőbe látnánk, sokkal inkább azért, mert nagyon szerettük volna, hogy úgy legyen minden, ahogy lett.
Szombat
Úgy ment az egész (Szlovákia szavazni), ahogy az a legpozitívabb forgatókönyvek gyűjteményeként funkcionáló nagykönyvben meg van írva. Éppen ezért nekünk az innen (ti. Magyarországról) különlegesnek tetsző dolgok emlegetése és esetleg bizonyos következmények találgatása marad.
Nos, rácáfolva bizonyos - már tudjuk: megalapozatlan - félelmekre, a 75 és fél százalékos részvétel csak kicsivel (1,56 százalékkal), de meghaladta az első fordulóét. Kézenfekvőnek látszik a következtetés: ahol huzamosabb ideig cseszegetik a demokratikus alapjogokat, ott megnő az ilyen irányú késztetés a népekben. De ennél persze jóval többről van szó, mintáról minimum, ezért nem is fukarkodunk a nagy szavakkal.
A két forduló közti kampányidőszakban Vladó meg az egyre kevésbé komolyan vehető maligánfasiszta Slota azt húzták népük (kiért amúgy élnek-halnak) orrára, hogy annyira birkák, mint a Dolly (Roll?), még a saját államelnökük megválasztását is az örökké piszkoskodó magyarokra hagyják (arra utalva ezzel, hogy az első fordulóbéli különbség a két továbbjutó közt pont a 10 százaléknyi szavazót kitevő, izgága kisebbség állásfoglalásából fakadt). Nos, ebben sem volt igazuk. A különbség végül is nagyobb lett. Magyarán, ha a magyarok otthon maradtak volna, úgyszólván testületileg (aminek persze pont az ellenkezője történt), akkor is Schuster nyer (a különbség megközelítette a 15 százalékot).
A szlovákok tehát önerőből is a vérbe zargatták volna a nagy bokszolót. (Mint ahogy odaérkezésünk pillanatában a pozsonyi főpályaudvar egy alacsonyabb beosztású munkatársa oly plasztikusan megfogalmazta: "ha a lángosképű visszajön, áthurcolkodok Magyarba kisebbséginek", és ebből a fordítás elég sokat le is vesz.) Ugyanakkor világosan látszik az is, mennyire megosztott a többségi nemzet: még mindig csak halvány (2-3 százalékos) az európai integrációt óhajtók többsége. Ám az is elég nyilvánaló, s e tekintetben Szlovákia itt világmodellként alkalmazható, hogy egy következetesen joggyakorló kisebbség minden demokratizálódási folyamat minősített felhajtóereje. E tény áldásos voltát is ismerték el (töredékük: be) a most Schusterre szavazók.
A nap fénypontja természetesen az exit poll volt. Amiből többféle is akadt, ám abban mindegyik megegyezett, hogy az ilyesminél szokásos hibaszázalékot derekasan fölülmúlták. A kihirdetéskor ez némi döbbenetet okozott az akkor éppen közelünkben tartózkodó, jobbára hivatásosnak tekinthető megfigyelők körében (a valóságosnál jóval kisebb különbséget mutattak a két harcos közt), ám ahogy jöttek be a járásonkénti részeredmények, úgy alakult ki a markáns sommázat. Tudniillik reményeikhez szabták, na csak kicsinyt, eredményeiket a felmérők ("mint nálatok, az előző éra alatt kapaszkodtak oda, ahol most domborítanak, nyilván munkál bennük a hála, höhö").
Vasárnap
A délben nyilvánosságra hozott eredmények aztán adminisztratív szigoruk minden könyörtelenségével tették taccsra a tegnapot.
Megvan az új államfő, Rudolf Schusternek hívják, passz. Győztek a jók.
Nos, kinek is kell most örülnünk?
Életrajzával megjelenésünkig már itthon is számos helyen össze lehetett futni. Úgyszólván vele kezdődött a legendás ´34-es év (szül.: január 4-én, afféle erdei munkáscsaládban, Kassától nem messze, német nemzetiségűként, egy e helyt találós kérdésként szereplő országban). A Szlovák Műszaki Főiskola építészeti karának sikeres abszolválása máris egy akadémiai széket hozott neki, na jó, sámlit, asszisztensi beosztásából kifolyólag. Két év múlva részlegvezetőként tér meg a fatornyosba, már amennyire a nem feltétlenül róla elhíresült Kelet-szlovákiai (sajtóban néha: Kassai) Vasmű esetében ez nem képzavar.
Még két év, és benne van a Pártban, abban, amelyikben akkor lehetett. Itt a kis lépések taktikájával operál, így csak a Központi Bizottsági tagságig viszi (´86 márciusától ´89 decemberéig!). Mint a pozsonyi Új Szó belpolitikai rovatvezetője ez alkalommal oly szellemesen megjegyezte: a szomszédos országok elnökei (ti.: Göncz, Havel) a komancsok alatt a sitten, ő viszont a KB-ben csücsült.
Volt a tanácsrendszerben (´86-tól) azonképp, mint az önkormányzatiban (´94-től, és ´98-ban újraválasztva) Kassa város első embere, innen tán állandósult honi jelzője: a kassai fejedelem. Tavaly tavasszal saját pártot gründolt (a Polgári Egyetértés Pártja, igaz ugyan, hogy némiképp a várakozások alatt teljesítve, de simán került a parlamentbe mint kormányzati tényező, lesz is meccs a pártelnöki utódlásért alighanem). S e sikerek közt egy dagadt kakukktojás: ´92 márciusában kénytelen lemondani Kanadában végzett nagyköveti munkájának gyakorlásáról, a markáns helyi és a hangos hazai tiltakozás miatt. Persze előtte például a szlovák parlament elnöke is bírt lenni (´89-től egészen 90-ig).
Na de mi történt vele a közcímünkben jelzett napon? Szolid tuszkulánumának utcáját már délelőtt hangos csatazaj verte fel. Virágos ablakai alatt ordított torkaszakadtából a nép, az ő népe. Az ablakhoz lépve őt vagy kedves feleségét (nős, két gyerek, két onoka, mint a mesében) vaskos meglepetés fogadta. A tömeg ugyanis meglehetős mobilitásról tett tanúbizonyságot. Éltették Kassát, de úgy húztak el háza előtt, mint akiket rossz címre küldtek. Pedig nem. Így jár minden potenciális elnök, aki egy bohókás pillanatában a focipálya utcájába költözik. A kassai polgárok, megannyi Márai, az 1. FC Kosice utolsó szuperliga-béli meccsére masíroztak, minek ugyancsak nagy volt a tétje: a dobogó. Igaz, csak a harmadik foka, bár az az UEFA-kupa részvételre jogosít(ott volna), csakhogy a Baník Prievidza csapatának valahogy sosem volt érzéke a jeles napokhoz, így 3-1-re simán hazavágták a hazaiakat.
A mellékszál után a napból csak a konklúzió maradt: Szlovákia első közvetlenül választott elnökének - úgyis mint a Pozsony-központúság elleni küzdelem és az európai integráció finoman szólva is rózsaszínű élharcosának - kackiás múltja dacára, most (megint) inkább jövője van.
Ahogy a már idézett politikai elemző ugyancsak szellemesen fogalmazott: mindig a reformkomancsok járnak jól.
Hétfő
A regnáló kabinet épp lapzártánk estéjén jelentette be, hogy mit is tartalmaz az ő puttonyuk (ez egy olyan izé, amit Csehországban a Tosovsky-kormány idején balíceknek, Magyarországon a maga idejében Bokros-csomagnak hívtak).
Mielőtt a kihirdetés időpontjának ravasz időzítésén kezdenénk sopánkodni, le kell szögeznünk, nem érheti sanda szó Dzurindáék házatáját. Már a két választási forduló között (konkrétan május 20-án) belengették a makrogazdasági egyensúly megteremtését célzó intézkedéscsomagjuk hamari elővezetését. Megmondták a napját, és megjelölték a hatálya alá eső területeket is. Az e tájon oly ismerős csomag semmi újdonságot nem tartalmaz (nekünk meg a cseheknek). Növelni akarják a költségvetés bevételeit, ki hitte volna. Olyanokkal, mint a hozzáadottérték-adó alsó határának emelése, vámpótlék bevezetése, a fogyasztási adók növelése, a gépkocsiadó általános bevezetése, közigazgatási illetékek emelése, energiaárak igazgatása, miegymás.
"Meg lett mondva" tehát, hétfőre csak az ezekhez kapcsolódó számok (szorzók, naná) közlése maradt, és az fájni fog.
Szlovákia lakosságának számottevően nagyobbik fele ennek hótbiztos tudójaként szavazott a kormányzó pártok államfőjelöltjére. S ez jóval több, mint a meciarizmus zsigerből való pokolra kergetése: ez állampolgári bölcsesség, mely a bátorságot sem nélkülözi. Így mostani utolsó elnökválasztási beszámolónk sem végződhet másként, mint az eddigiek: kalap levéve.
Schillinger Andrea
