Bár az elnök diadalittas, az iráni nacionalizmust szító kiszólásait a saját kultusza által ambicionált gyűlöletfolklór részének tekinthetjük, félő, hogy ez esetben szavai nem teljesen alaptalanok. Bon mot-jait -például az Izrael megsemmisítéséről szólókat vagy a holokausztot tagadókat -a világ hol leplezett, hol nyíltabb aggodalommal szemléli, ám megpróbál úgy tenni, mintha a probléma kizárólag Irán atomprogramjáról szólna. Bár a Nyugat és az USA kapitulációjáról (egyelőre) nincs szó, az EU-hármak (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia) közel három éve folytatnak változó sikerű, de inkább csak átmeneti enyhülést hozó tárgyalásokat Iránnal. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség pedig pár hete tette közzé kiábrándító jelentését. E szerint az irániak éppen aznap kezdtek bele az urándúsítás legújabb fázisába, amikor Solana Teheránba vitte a világ fő hatalmainak ajánlatát; ez a tárgyalások megkezdésének előfeltételéül épp a dúsítás teljes felfüggesztését szabta volna a tárgyalások idejére.
Pártfogók
Irán nukleáris projektje kevés manőverezési teret hagy a szereplők számára. Lehet, hogy egyre kevesebbet. Teherán tizennyolc évig titkolta föld alatti nukleáris kísérleteit, mígnem egy illegalitásban működő iráni ellenzéki csoport (Irán Népi Mudzsáhedjei) 2003-ban bizonyító erejű információkkal állt elő. Ezzel összeomlott az Iránnal szembeni bizalom. Bár Teherán továbbra is tagadja valódi ambícióit, a kísérletek minden mérvadó elemző szerint az atombomba megszerzését célozzák.
E törekvés veszélyes a Közel-Kelet, sőt Ázsia nyugati felének hatalmi egyensúlyára és stabilitására. Tartani lehet attól, hogy az iráni atomfegyver terroristák kezébe kerül. Az iszlám köztársaság nem tűri Izrael jelenlétét, kategorikusan ellenez mindenféle rendezési tervet Izrael és a palesztinok között, terrorista csoportokat támogat (Hezbollah, Hamasz, Iszlám Dzsihád), s az iszlám forradalom eszményeinek terjesztésében érdekelt. Ha a világ most enged Iránnak, mint ahogy a fait accompli után tehetetlen volt Indiával és Pakisztánnal szemben is, semmi nem állíthatja meg az Atomsorompó egyezmény teljes széthullását, s nehéz lesz majd meggyőző erejű érvet szolgáltatni Szaúd-Arábiának, Egyiptomnak és Brazíliának a tiltásra. A történetben játszik még Irán hatalmas olajkészlete (a negyedik legnagyobb a világon), s annak képessége, hogy néhány puszta fenyegető szóval képes manipulálni a nyersolaj világpiaci árát. Eközben Kína az elkövetkező három évtizedre szerződést írt alá Iránnal a számára alapvető fontosságú energiahordozók szállításáról, míg Oroszország tradicionális "pártfogóként" a busehri erőmű felépítése és átadása mellett rakétatechnológiát szolgáltat a perzsa államnak. E két ország állandó BT-tag az ENSZ-ben, és bármely Irán elleni szankciót meghiúsíthat vétójával. Éppen emiatt volt lényeges, hogy a "nemzetközi közösség" olyan egységes üzenetet küldjön Teheránnak, hogy abból a szkeptikus orosz és kínai hangok se maradjanak ki.
Koncepció helyett retorika
Az Irán-ügy kezelésének sikere azonban nem kis részben Amerikán áll. Csakhogy az Egyesült Államok szokatlanul bizonytalannak tűnt az utóbbi években. Alaposan megégette magát az iraki "rezsimváltással", ezért vonakodik a politikai földrengést előidéző háborús beavatkozástól. Nem igaz az a pesszimista és leegyszerűsített magyarázat, miszerint Bush mindenáron háborúzni akar. A legnagyobb baj épp az, hogy az amerikai kormányzat nem tudja, hogy milyen mértékben legyen részese a nemzetközi tárgyalásos rendezésnek, már ha egyáltalán. Pedig Washington hatékony részvétel nélkül nem tudja elérni az iráni atomprogram felfüggesztését. Hiába akar úgy győzni Irán felett, hogy a lehető legkevesebb kockázattal járó utat választja - ez nem vezet sehova. Az elvi koncepciótlanságot leplező, időnként valóban (bár úgy tűnhet, jogosan) agresszív retorika nem pótolja az érdemi involválódást.
A Carnegie Endowment for International Peace elnöknője, Jessica Tuchman Matthews a Bush-kormány Irán-politikáját zsákutcás koncepciótlanságnak nevezte. Szerinte Washingtonnak nem volt kellő bátorsága ahhoz, hogy felelősséget vállaljon az európai hármakhoz való csatlakozással, s velük egyeztetve artikuláljon egyértelmű, transzparens, kiszámítható, ugyanakkor szigorúan ellenőrzött diplomáciai stratégiát. Éppen ő üdvözölte leginkább, amikor a kormány úgy döntött, hogy végül mégis tárgyalóasztalhoz ülnek. A tárgyalások ötletének egyébként Condoleezza Rice külügyminiszter nyerte meg Busht, Cheneyt és Rumsfeld védelmi minisztert. ' és Nicholas Burns politikai ügyekért felelős külügyminiszter-helyettes - aki sokáig egyedül kényszerült megmagyarázni az amerikai stratégiá(tlanságo)t - úgy vélik, az események két lehetséges kimenetele közül bármelyik nyerő lehet Washington számára. Ha valami lehetetlen csuda folytán Irán állná a szavát, és lemondana programjáról a számára gazdasági és világpolitikai rehabilitációval kecsegtető csomag fejében, akkor Washington győzött. Ha mégsem, akkor megnyílhat az út az oroszokkal és kínaiakkal kialkudott jóval keményebb büntetőintézkedések előtt, amitől Irán joggal tart. Az Egyesült Államoknak praktikus okokból a lehető leginkább figyelembe kell vennie Moszkva és Peking érdekeit, hiszen a csak a Nyugat országait magában foglaló koalíció nem biztos, hogy elégséges fegyver Irán presszionálására. Ugyanakkor a hiedelmekkel ellentétben Teheránnak is nagy szüksége van a kereskedelmi kapcsolatok fenntartására: az ország a feldolgozott energiaforrásokból, benzinből szükséglete 80 százalékát külföldről szerzi be. Az olajembargóval való fenyegetőzés tehát kétélű fegyver a rezsim kezében.
Tárgyalásos lehetőségek
A tekintélyes International Crisis Group is a tárgyalásokban látja a kiutat. A rezsimváltást éppúgy elutasítja, mint a status quo elfogadásának tétlenségét vagy az amerikai biztonsági garanciák nélkül sehová sem vezető tárgyalásokat. A brüsszeli központú think-tank két megoldási javaslatot dolgozott ki. Az egyik a "zéró dúsítás", amely az orosz javaslatra épített (volna?), s mely szerint Irán örökre feladja a dúsítást vagy az azzal való kísérletezést (ezt a teljes ajatollah-csapat Irán "szent nemzeti, Isten adta jogának" nyilvánította), cserébe garantálnák számára nukleáris fűtőanyag szállítását. Ez az opció Washington biztonsági garanciáival számol, amelyek esélye elhanyagolható; támogatná Irán tagságát a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetben, eltörölné a szankciókat (hacsak nem jutalomként a terror régiós szintű finanszírozásáért és ösztönzéséért?), bekapcsolná Iránt az Irakkal kapcsolatos ügyek konstruktív megvitatásába, és elismerné regionális szerepét. Ám ennek a változatnak az esélye Irán őszintétlensége és rosszhiszemű tárgyalási stratégiája következtében, úgy tűnik, nulla.
A másik elképzelés az ún. "késleltetett és korlátozott kiterjedésű dúsítás" volna, amely több, egymást követő, egyenként pár éves fázist feltételez. E szerint Irán kis mennyiségben, szigorú ellenőrzés mellett jogosult lenne szuverén területén nem ipari mértékű és kizárólag polgári célokat szolgáló dúsításra. A legvégső fázisban Iránt a nemzetközi közösség teljes jogú tagjaként ismernék el, a Nyugattal fenntartott kapcsolatok normalizálása mellett. Az Egyesült Államok biztonsági garanciákat nyújt.
Henry Kissinger, a realista iskola egyik atyja a The Washington Postban érvelt az európai szövetségesekkel, oroszokkal és kínaiakkal egyeztetett álláspont kidolgozására. A volt külügyminiszter úgy véli, a két vonakodó BT-hatalmat akár fájdalmas, de ésszerű határokon belüli kompromisszumok felajánlása árán is a Nyugat oldalára kell állítani. A katonai beavatkozást a legeslegvégső esetben szabad csak alkalmazni - figyelmeztet Kissinger. Ugyanezt tette a New York Timesban Zbigniew Brzezinski, Carter elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója is, aki a katonai beavatkozást mint Amerika érdekeit és a Közel-Kelet illetve tágabban a világ biztonságát sértő "káros és vakmerő kalandot" utasította el, s a jelen kormány "héjáinak" végső "kijózanodását" sürgette.
Az "egész pályás" katonai letámadást, az "erőszakos" eszközökkel megvalósítandó "rezsimváltást" az American Enterprise Institute, a neokonzervatív politikai felfogás egyik legfőbb műhelye sem tartja kivitelezhetőnek. Szerintük a szankciók sem jelentenek megoldást, hiszen a történelemben még sosem fordult elő, hogy pusztán adminisztratív vagy akár gazdasági büntető intézkedések bírtak volna rá a világ (és az Egyesült Államok) akaratával szembeszegülő rezsimeket céljaik feladására. Ebben ugyanazt az álláspontot képviselik, mint az oroszok - persze teljesen ellenkező alapokról kiindulva. A szankciók értelmét megkérdőjelező pozíciót erősíti a (korábban készségesen együttműködő) Dél-afrikai Köztársaság, Ukrajna és Brazília, a legutóbbi esetben pedig Líbia példája.
A neokonzervatív álláspont szerint esetleg csak pontosan célzott légicsapás-sorozattal lehetne Irán nukleáris létesítményeit megbénítani, amivel feltételezésük szerint a világ öt-hat döntő fontosságú évet nyerne. Érvelésük szerint Iránnak csaknem a nulláról kellene újrakezdenie atomprogramját. Az időtényező az egész játszmában kulcsfontosságú. Szakértők szerint Irán 2-5 éven belül atombombára tehet szert, de az előállításhoz szükséges ismereteket, technológiai képességet már szűk egy év alatt megszerezheti. Minden hónap számít tehát. A neokonok azonban az összes többi iskola megoldási javaslatához képest (ideáikat tekintve nem meglepő módon) kiemelkedő szerepet szánnak a demokráciaprogramoknak, az ellenzéki tájékoztatási struktúrák finanszírozásának. Ez utóbbira jó példák a hatszázezer főt számláló Los Angeles-i emigráns közösség fárszi nyelven Iránba sugárzó rádió- és televíziós csatornái. Mindezt annak reményében érdemes támogatni, hogy idővel kritikus szintre serkenthető a rezsimmel szembeni elégedetlenség, ami egy esetleges forradalom kitörésének vetheti meg az alapját. Talán éppen a kritikusnak vélt öt-hat év alatt, amikorra a natanzi, busehri erőművek és más titkos célpontok elleni légitámadás-sorozattal "ártalmatlanított" programot a mollahok rendszere újraindítaná.
A rezsimváltást "puha" eszközökkel szorgalmazók szerint már vannak pozitív fejlemények. Márciusban országos sztrájkot tartottak a buszsofőrök, akiket a szakszervezetek világszerte szolidaritásukról biztosították. Az iráni internetes oldalak és blogok többsége pedig a rendszer ellen "lázad". Ezek jelentőségét kár volna alábecsülni. Olyasmi ez, amire joggal építhet az iráni ellenzék, az őket támogató diaszpóra és a neokonzervatív elképzelés.
