Július 31-én a francia és a német agrárminiszter - osztrák, szlovák, szlovén, görög, litván és lett kollégáik támogatásával - levélben kérte az Európai Bizottságot az uniós tejkvóták előirányzott növelésének befagyasztására. Céljuk a tej túlkínálatának megszüntetése és a felvásárlási árak felverése: fellépésüket az európai tejtermelőknek egyes országokban már a múlt év óta folyó és júliusban több nemzetközi megmozdulásban tetőző mozgalma váltotta ki. Vonultak a traktorok Belgiumtól Csehországig, többek között Strasbourgban, Brüsszelben és - magyar részvétellel - Luxembourgban is. Volt tejelosztóközpont-blokád Galíciában, séta kisborjúval a jó két kilométeres Normandia hídon, a Szajna-torkolat felett; június végén pedig egy breton faluban öt nemzet 1500 képviselője szavazott egy jövendőbeli európai tejsztrájkról.
A gaz áruházláncok
A termelők egyrészt az árképzésben döntő szerepet vállaló feldolgozó vállalatokat és áruházláncokat vádolják hatalmi pozíciójukkal való visszaéléssel. A nemzeti szintű kezdeményezések - így például a tavasszal aláírt, "a magyar termékek védelmét szolgáló etikai kódex", amelyhez hasonlót a spanyolok is szerkesztettek - nagyrészt erre a disztribúciós vonalra koncentráltak. (A magyar kódexről lásd cikkeinket: Magyar polcra magyar árut?, Magyar Narancs, 2009. március 5., illetve Marad a kínai fokhagyma, Magyar Narancs, 2009. június 18.) A hipermarketek gyakorlatát idővel az Európai Parlament (EP) és Bizottság (EB) is bírálta. Az agrárügyekben illetékes biztos, Mariann Fischer Boel egy nyilatkozata szerint "éjszakánként is felriad arra a gondolatra, hogy a tej felvásárlási ára egy év alatt majd felére csökkent", s ugyanő problematikusnak ítéli azt is, hogy míg a két évvel ezelőtti drágulás idején a tejtermékek bolti ára átlagosan 17 százalékkal emelkedett, a jelenlegi, hasonló mértékű zuhanás nyomán csak tizedannyi árcsökkenés tapasztalható az áruházak polcain. (A nyers tej árára a felvásárlók elsősorban két, a nemzetközi piacokon jegyzett termék, a vaj és tejpor alapján tesznek ajánlatot.) A francia szenátus júniusi jelentésének adatai szerint az EU-ban 2,5 millió tejtermelő gazdaság működik, kétharmaduk Lengyelországban és Romániában. A felvevőpiac viszont roppant koncentrált: Németországban százezer termelőre vagy 150 feldolgozó cég és 3-4 áruházlánc jut (az EU-átlag: 100 termelőre átlagosan 1 felvásárló). Persze az adatok olykor nagy különbségeket rejtenek: Dániában az egész hozamot egyetlen, magukból a termelőkből álló szövetkezet kezeli, míg a franciáknál, ahol a közelmúltig egy "tejterméktanács" tett javaslatot az árakra, az évi 25 milliárd liter tej kétharmadát mindössze tíz nagyvállalat állítja elő.
Évtizedes távlatban a tejár utoljára 2001-ben volt a csúcson, azóta - egy francia szenátusi beszámoló költői megfogalmazásában - "a totális verseny létrejötte kiszámíthatatlan tévelygésbe juttatta a piacokat". A lassú árcsökkenést 2006-tól meredek emelkedés szakította meg (18 hónap alatt 43 százalék), a növekvő kereslet ekkor megcsappant kínálatra talált. A magyarázat erre az unió sajt- és a kínaiak tejfogyasztó kedvének emelkedése, valamint a rossz 2007-es új-zélandi hozam lehet (Új-Zéland az uniós fogyasztás tíz százalékának megfelelő mennyiséget termel - az itteni ár feléért). No meg az, hogy a közösség országaiban a 2003-as reform és a romló kilátások okán egyre többen hagytak fel a tejtermeléssel. Többek között az írek, a franciák és a magyarok sem érik el kvótájukat, sokan átálltak a jövedelmezőbb gabonára, bioüzemanyagra. Ám e lendület nem tartott sokáig. A drasztikus áremelkedés miatt a feldolgozók igyekeztek helyettesítő termékeket találni, a melaminbotrány után pedig egymilliárd ember lett óvatosabb a tejjel. Mindez a világgazdasági válsággal súlyosbítva a gazdák jövedelmének 25-40 százalékos csökkenését vetíti előre - huhognak a nemzeti agrárkamarák.
E gyors piaci folyamatokhoz képest a tejtermelés jelentős fokozása nem megy egyik napról a másikra - mondja a Narancsnak Sonja Korspeter, a 2006-ban alakult, 15 európai ország százezer termelőjét képviselő European Milk Board (EMB) szóvivője. A gabona tárolható, egy hússertés előállításához hat hónapra, míg egy fejőstehén kineveléséhez két és fél évre van szükség. Épp ezért néhány százalékos termelésmódosítás tervezhető és simán kivitelezhető, de ha a két számjegyű változások rendet vágnak az állattenyésztők soraiban, regenerációjuk várhatóan elhúzódik majd.
A gaz unió
A tejtermelés eme rugalmatlansága és relatív sérülékenysége az egyik oka annak, hogy a termék az unióban egészen a közelmúltig egyedi elbírálásban részesült. A túltermelés leszorítása érdekében 1984-ben bevezetett nemzeti kvótákon túl más eszközök is segítették a kínálat szabályozását, miközben az orientáló és intervenciós árak mellett védővámok biztosították az árak stabilitását. E regulációs eszközök a Közösségi Agrárpolitika (KAP) 1999-ben kezdődött reformja óta folyamatosan szűnnek meg - az uniós tejtermelés a klasszikus, kvázi tervgazdasági KAP utolsó hírmondója. Az egységes, "tájékoztató jellegű" ár 2008-ban vonult nyugalomba, a védővámok felszámolása folyamatban van, az intervenciós árak csökkentésével és a kvóták fokozatos emelésével lassan eltűnnek a szabályozás utolsó elemei is. Amikor tehát az európai - köztük a magyar - gazdák és egyes agrárminiszterek a felvásárlók hatalmi pozíciójának bírálata mellett a brüsszeli szabályozás hibáit okolják a mai helyzetért, és kvótákat, exporttámogatást meg intervenciót emlegetnek, valójában az épp kimúló rendszer utóvédharcát vívják. A KAP tíz éve kezdődött "radikális reformja" az árak és termelt mennyiségek alakítását a piaci viszonyokra bízná - miközben a mezőgazdaságban dolgozók továbbra is nagy összegeket felemésztő támogatása egyre függetlenebbé válik a létrehozott, eladható terméktől. Sőt, magától a mezőgazdaságtól is: az International Herald Tribune egy minapi cikke szerint a KAP-büdzsé negyede olyan vállalatokat támogat, melyek tevékenysége csak távolról köthető a termőföldhöz. Ha az útépítő cégek szubvencióját még könnyebb is kimagyarázni, nehezen igazolható a Haribo tavalyi 332 ezer eurós exporttámogatása a gumimacikban fellelhető cukor okán, vagy egy luxushajó- és repülőutakat tejjel és cukorral ellátó olasz cég hasonló "segélye". Ugyancsak bajosan tartható a nagy földbirtokosok közpénzzel kenegetése, akik közül a lap a közismerten hátrányos helyzetű angol királynőt, illetve a monacói és a walesi herceget említi. Miközben az exporttámogatások összege 1990 óta tizedére csökkent, az EP adatai szerint a közösségi kassza által folyósított összegek majd 85 százaléka a vállalkozások ötödénél landol - és a cégek koncentrációja lassan, de biztosan zajlik.
A gyakran az EU rémes ballasztjaként jellemzett KAP védelmében azt is érdemes megjegyezni, hogy a hasonló összeget felemésztő felzárkóztatási alapok mellett ez az egyetlen olyan terület, ahol sikerült szilárd konszenzust kialakítani egy valódi közösségi politika érdekében. Amely a maga idején jobbára beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ma az uniós kassza 43 százalékát - tehát a közösségi GDP alig fél százalékát - kitevő KAP közvetlenül ugyan csak az aktív lakosság 5,6 százalékát érinti (az EU15-re vonatkoztatva ez 3,6 százalék) - de globálisan az élelmiszerek árának, minőségének és elérhetőségének, illetve a vidék és a természeti környezet állapotának alakítására hivatott. Születésekor, a hidegháborús 1962-es esztendőben elsődleges célja a közösség élelemellátásának autonómiája volt, ami ma már bagatellnek tűnik - ám 1962 egyrészt 1962-ben volt, másrészt e kívánalom két évvel ezelőtt, az élelmiszerárak drasztikus emelkedése nyomán újra terítékre került.
Védelmet kérnek
A szabad kereskedelmi törekvésekkel szemben is fenntartandó nemzeti szuverenitás igénye az élelmiszer-ellátás területén évtizedek óta a globalizációkritikus mozgalmak jelszava. Erről a francia Confédération paysanne képviseletében André Bouchut így szólt a Narancsnak: "A termelők túlnyomó része mindenütt a világon ugyanazt szeretné. Azt akarjuk, hogy az egyes országok, országcsoportok önállóan dönthessenek arról, hogyan biztosítják lakosaik számára az élelmiszereket. Tehát Angliának joga van ahhoz - bár szerintem ostobán teszi -, hogy importélelmiszerből tartsa fenn magát, de ha egy ország úgy dönt, hogy saját mezőgazdaságának érdekében vámokat vet ki, meg kell neki engedni." Bouchut hangsúlyozza, hogy nem ellensége ő a piacnak, de a "dogmatikus liberalizmust a kommunizmushoz hasonlóan idejétmúltnak és elhibázottnak" minősíti, úgy véli, hogy a termelők túlnyomó többsége - világszerte és Európában is - egyetért azzal, hogy a szabályozás hiánya a gazdák tömeges ellehetetlenüléséhez vezet. A hónapok óta tartó akciók nyomán szerinte nemzeti és európai szinten is egyre több a kétség a politikusok körében a KAP reformjával kapcsolatosan. Az elsősorban francia és spanyol termelőket összefogó nemzetközi föderációjuk ugyan kritikus a kvóták eddigi rendszerével, de célravezetőbbnek tartja a termelés és az árak előzetes szabályozását, mint a periodikus kilengések okozta krachok magánbiztosítói fedezetét, ami az EB jelenlegi elképzelései közt szerepel.
"Ha a politikusok ki akarnak vonulni a szabályozásból, akkor teremtsék meg a törvényi feltételeit egy olyan európai szintű grémium létrejöttének, amely a termelők, a feldolgozók, az áruházak és a fogyasztók képviselőivel elláthatja ezt a funkciót. Mindenképpen el kell kerülni, hogy a feldolgozó nagyvállalatok határozzák meg a szabályokat, és az eddiginél jóval rugalmasabb regulációra van szükség" - fogalmaz Korspeter, aki szintén további megmozdulásokra számít. "Az EMB szeretné elkerülni az európai sztrájkot, de készen állunk majd rá, ha nem hallgatják meg a követeléseinket." Bár a politikusok szeretik egymás ellen kijátszani az uniós gazdákat, a termelők elvárásai Korspeter szerint valójában könnyen közös nevezőre hozhatók szerte Európában. "Bár Keleten még sokan lelkesednek a szabadpiacért, az utóbbi években alakult a véleményük, és ha a politika nem erősíti meg a termelőket, a mai viszonyok között a verseny nem is mondható szabadnak." Arra a kérdésre, hogy mikorra lenne kívánatos kiegyenlíteni az új tagállamok gazdáinak szubvencióit a "régiekével", Bouchut, aki beszélgetésünk előtt épp áfonyáját szüretelte, arról biztosít, hogy nem kis fejtörést okoz neki a "keleti konkurencia". Bár hosszú távon a kiegyenlítődés a cél, úgy gondolja, legalább annyira elhibázott egyenlőtlen feltételekkel a kelet-európai földterületek "botrányos" kiárusítása, mint az olcsóbb munkaerővel és előállítási költségekkel dolgozó keleti kollégák árdömpingjének támogatása. A két érdekvédő föderáció álláspontja következetes, a hazánk elvárásai közt is szereplő exporttámogatást az unión kívüli termelőkkel vállalt szolidaritás jegyében eltörölnék. "Ha egy termék, mint például a rokfort egyedül is megállja a helyét a nemzetközi piacon, az remek, de az uniós ártámogatás a határokon túl a fejlődő országok mezőgazdaságát rombolja" - mondja Korspeter, aki az argentin tejtermékekkel való versengést sem érzi igazságosnak, sőt, minthogy a tej friss áru, és csupán 7 százaléka utazik világszerte, indokoltnak sem.
A tejvita jó alkalom arra, hogy az unió következő költségvetése körüli csaták megkezdése előtt - mely csaták egyik fő mezeje a KAP sorsa lesz - ki-ki átgondolja stratégiáját. Néhányan attól félnek, hogy a klasszikus agrárpolitika liberális átszabása nyomán egyrészt az eddigi rendszer hibáit nem sikerül javítani - azaz nem fordul meg az intenzív, nagyüzemi keretek közt zajló, a termelékenységnövelésre alapuló trend, amely sem a foglalkoztatottság növelésével, sem a természeti környezet kímélésével, sem fenntarthatósággal nem kecsegtet. Miközben a fürdővízzel valamiképp a gyerek, azaz az európai gazdák egy része is a lefolyóba kerülhet. A következő hónapok kérdése, hogy amit Mariann Fischer Boel a "piac restrukturálásának" nevez, megéri-e Európának.
