Nagy felzúdulást keltett világszerte, hogy Líbiában valóságos rokonszenv-tüntetés fogadta a skóciai börtönéből könyörületességből hazaengedett Abdel Baszet Ali el-Megrahit, a Lockerbie-ügy egyetlen elítéltjét, közel háromszáz ember gyilkosát. Líbiai részről ezt a tágabb család, illetve nemzetség rokoni érzelmeinek természetes túlcsordulásával magyarázták, a skót kormányzat lépésével elégedetlen brit politikai körök, a döntést határozottan elítélő amerikai vezetők és az egykori áldozatok hozzátartozói viszont igazságérzetük látványos sárba taposását látták a történtekben.
El-Megrahi a líbiai titkosszolgálat vezető fedett ügynökeként az ország légitársaságának máltai irodáját vezette, amikor 259 emberrel a fedélzetén a skóciai Lockerbie városka fölött felrobbant az amerikai Pan Am légitársaság London- New York járaton közlekedő gépe. Beosztása megkönnyítette számára, hogy előkészítse a merényletet, azt viszont meglehetősen nehéz elképzelni, hogy önállóan, a saját szakállára vágott volna bele az akcióba, amely a repülőgépen utazók mellett 11 helyi lakos halálát is okozta: agyoncsapták őket a roncsdarabok. Líbia 1988-ban főleg nem, de azóta sem az az ország, ahol ilyen, súlyos diplomáciai következményekkel járó döntések megszülethetnének Moamar Kadhafi, a forradalom "testvéri vezére" kinyilvánított szeszélye vagy szándéka, tudta és beleegyezése nélkül.
A vádemelés és a bizonyítási eljárás persze nem támaszkodhatott másra, mint a begyűjthető és kézzelfogható bizonyítékokra, így került végül, 15 évvel a merénylet után egyetlenként börtönbe el-Megrahi, akinek legalább 27 évet kellett volna leülnie életfogytiglani büntetéséből, csakhogy rákbeteg lett, hamarosan meghal, s emiatt engedték most haza.
Most aztán mindenki azt kérdezi, hogy vajon mi lehet emögött, és már az első pillanatoktól kezdve felmerült a gyanú, hogy valamiféle rejtett politikai és/vagy gazdasági alkuk állnak a skót gesztus mögött. Ha igen, ezt úgysem tudjuk meg egyhamar, a brit kormánykörök pedig elutasítanak minden efféle feltételezést. Viszont a számos Kadhafi-utód egyike, Szeif el-Iszlam, aki repülőn hazakísérte el-Megrahit, brit kereskedelmi érdekekre célozgatott, összefüggésben Líbia jelentős kőolaj- és földgáztartalékaival. Feltűnő módon egy amerikai honatya pedig kongresszusi meghallgatást kezdeményezett arról, hogy voltak-e bármilyen titkos brit-amerikai konzultációk az üggyel kapcsolatban.
Az amerikai-líbiai kapcsolatok ugyanis látványosan átalakultak az elmúlt években - lényegében attól kezdve, hogy 2001. szeptember 11. után az észak-afrikai ország sietve és határozottan elhatárolódott a nemzetközi terrorizmustól, külön nevesítve az al-Káidától. Két évvel később pedig leállította, sőt az amerikai hatóságok elé tárta tömegpusztító fegyverek gyártását célzó programját, felfedve ezzel beszállítóinak kilétét is. Épp mostanában kezdi számon kérni az Egyesült Államokon az állítólag megígért, ámde késlekedő ellenszolgáltatásokat: hagyományos fegyvereket, nem hadi célú nukleáris technológiát, segítséget a vegyi fegyverek megsemmisítéséhez. Emellett elvárná, hogy Amerika - és általában a Nyugat - ne figyeljen oda annyira az emberi jogok líbiai érvényesülésére.
Afrika negyedik legnagyobb, viszont kevesebb mint hatmillió lakosú országa ugyanis egész egyszerűen rendőrállam, kiterjedt titkosszolgálattal - amelynek egyik vezetője a hírek szerint egy másik Kadhafi fiú, Mutasszim. 't újabban lehetséges utódként emlegetik, miután a széplelkű, karitatív szervezeteket irányító, környezetvédelmi és emberi jogi kérdéseket is feszegető Szeif bejelentette, hogy nem kíván politizálni. (Akik eligazodnak a líbiai belpolitika kusza kanyarulataiban, azok azt mondják, hogy ez csak csel, a reformer hírébe keveredett Szeif melletti, őt magát szerepvállalásra buzdító rokonszenv-megmozdulások is megrendezettek, és igazából ő a kiszemelt utód.)
Tény, hogy pontosan negyven évvel a "forradalom", az Idrisz királyt megbuktató, 1969. szeptember 1-jei, Kadhafi vezette puccs után Líbia még mindig elég nyomorúságos ország a hasonló olajkinccsel rendelkező közel-keleti államokhoz képest. A munkavállalók többsége nagyon rosszul fizetett közalkalmazott. A fiatalok körében hatalmas a munkanélküliség. A líbiai szocializmust Kadhafi időről időre a közvetlen demokrácia meghökkentő elemeivel bővíti. Nemrégiben például azt indítványozta, hogy lényegében bontsák le a kormányzást, az olajjövedelmeket pedig közvetlenül és folyamatosan osszák ki a családoknak, és csináljon mindenki, amit akar. Az efféle ötleteket aztán "bizottságok" ezreiben vitatják meg az emberek, és a vélemények valamilyen formában összegződnek - mindenesetre az ügymenetről beszámoló amerikai újságírónak feltűnt, hogy Kadhafi nevének említése frenetikus tapsot vált ki ezeken a fórumokon. A lakosság azonban tart ettől a fene nagy szabadságtól, a bizottságokban az infrastruktúra, a szolgáltatások, az oktatás, az egészségügy fejlesztését sürgetik a pénzosztás helyett. Vagy pedig legyintenek az egészre, mondván, hogy ezekből a nagy felhorgadásokból úgyse lesz soha semmi.
Kadhafinak az elmúlt években sikerült visszatérnie a korábbi, lenézett páriastátusból a diplomáciai szempontból szalonképes politikusok sorába. A messze legrégebben hatalmon lévő afrikai és arab vezetőt februárban az Afrikai Unió elnökévé választották. Ez új lendületet adott egész pályafutását végigkísérő egyesítési vízióinak, és most éppen az Afrikai Egyesült Államok megteremtésén fáradozik, amely magába foglalná a karibi térséget is. Felszólal az ENSZ őszi közgyűlésén, de nincs okunk feltételezni, hogy konkrét részleteket tár majd fel ezzel kapcsolatban. A maga részéről annyit viszont már megtett az ügy érdekében, hogy tavaly meghívott egy sivatagi sátras összejövetelre vagy kétszáz afrikai törzsi királyt, szultánt és egyéb uralkodót, hogy az egyesülés mellé állítsa őket, s eközben a "királyok királyává" nyilvánította magát. Nyilván el-Megrahi szabadon engedését is személyes elismerésként fogja és használja föl.
