Törökország: A jólét útján

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1996/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Törökország június 28. óta a jólét útján (Refahyol) halad. A török politikai szóhasználat ugyanis így nevezi az új politikai formációt. Erbakan miniszterelnök alig egy hónapos uralma máris számos tanulsággal szolgált. Az első, hogy hatalomra kerülése nem jelent mecsetdiktatúrát. A második, hogy végzetesen komolyan veszi, amit hirdet.

A kérdés az, hogy miképpen kell értelmezni mindezt. Világos, hogy a Nyugat, különösen a NATO nem kívánja teljesen leírni az országot, amely Németország és Amerika számára egyaránt kulcsfontosságú a térségben. Ankara viszont demonstrálta, hogy ha nem tud és nem is akar teljes egészében alkalmazkodni az integrációhoz, éppen elegendő diplomáciai és gazdasági játéktérrel rendelkezik ahhoz, hogy ne lehessen a nyugati diplomácia számításain kívül hagyni - sem Ciprus (és ezáltal az EU keleti mediterrán határai), sem pedig a Közel-Kelet ügyeiben. Ha kell, katonai és diplomáciai erőfölényével fogja kikényszeríteni azt, amit gazdasági gyengesége folytán nem tud elérni: a regionális középhatalmi státust. Ha pedig a Nyugat ezt nem hajlandó - a kívül maradás áraként - finanszírozni, akkor nem zavartatja magát abban, hogy más, főként közel-keleti források és piacok után nézzen.

 

 

Ami változik

Erbakan a jelek szerint az Európai Unió perifériájáról a Közel-Kelet és az ASEAN irányába vezeti az országot. Lépése mögött annak a ténynek a tudomásulvétele áll, hogy Törökország nem esélyes arra, hogy bekerüljön az európai gazdag országok klubjába, viszont - különösen, ha hagyományos nyugati kapcsolatait is elevenen tartja - jó eséllyel szoríthat magának helyet a feltörekvő ázsiai országok piacán. Erre utalt az, hogy első tíznapos külföldi útján Iránt, Pakisztánt, Malajziát, Szingapúrt és Indonéziát kereste fel. Az útja végén, augusztus 22-én adott sajtótájékoztatóján ezt nem is rejtette véka alá. Az új gazdasági doktrína szerint Törökország csak akkor lehet híd, ha az valahonnan valahová vezet.

 

Gáz van

A körúton elhangzott számos kijelentés és megkötött üzlet közül valószínűleg az Iránnal augusztus 19-én aláírt 23 milliárd dolláros gáz- és az ezzel párhuzamosan aláírt elektromosáram-üzlet váltotta ki a legnagyobb megrökönyödést. Ez az 1999 után 22 évre életbe lépő szerződés ugyanis nyílt megsértése az Amerika által megszabott negyvenmilliós kvótának. Törökország ugyanakkor rá is van szorulva az iráni energiára. Bár júniusban bejelentették, hogy a Márvány-tenger mentén gázmezőt találtak, ennek kiaknázása biztos, hogy nem holnap kezdődik meg. Az ország jelenleg teljesen az orosz gázszállításoktól függ, de a megszerzett mennyiség 70 százalékát közvetlenül a hőerőművek kapják. Ráadásul ez a forrás nem bővíthető tovább. 1990 előtt az olaj zöme pedig éppen abból az Irakból érkezett, amelynek határán Törökország képviseli az embargót.

 

 

Iszlám gazdasági közösség

Erbakan látogatásával párhuzamosan, augusztus 18-án kereste fel Teheránt Mahmud Zoudi szíriai miniszterelnök, aki Haszan Habíbí iráni alelnökkel egy - Washington-ellenes - iszlám piaci közösség kiépítését javasolta Szíria, Irán és Törökország részvételével. Augusztus 15-én Törökország javasolt Irán, Szíria és Irak részvételével négyes együttműködést a kurd kérdésben. E javaslat aktualitását mi sem indokolja jobban, mint az, hogy a gázüzlet előtt egy hónappal török-iráni határvillongásokhoz vezetett ez a kérdés. Törökország közeledését pedig az is mutatja, hogy augusztus 22-én késznek mutatkozott arra, hogy vízmegosztási egyezményt írjon alá Irakkal és Szíriával. Ez a két ország korábban élesen tiltakozott a Tigrisen és az Eufráteszen épülő török völgyzáró gát ellen. Ezt a programot jelenleg a Refah irányítja a koalíción belül.

A tervezett közös piac valószínűleg nem fog azonnal megvalósulni, de föltétlenül időszerű volt a három ország közeledése. A Törökország és Irán kapcsolataira évszázadok óta jellemző méla utálat ugyanis eltörpül a Törökország és Szíria közötti ellentétek mellett. Szíria több éve ad otthont a kurd PKK-nak. A feszült viszonyt csak fokozta az (Erbakan által augusztus 6-án de facto felmondott) török-izraeli katonai megállapodás, amelynek keretében a török légierő F-14-es gépeit újították volna fel. Ez ellen az egyezmény ellen nemcsak Szíria, de Egyiptom is tiltakozott.

 

Körháború

Erbakan látványos útja tehát egyelőre két eredményt hozott. Egyfelől tudatosította, hogy Törökország jó európai kapcsolatokkal rendelkező ázsiai ország, vagy legalábbis ezzé is válhat. Másfelől gesztusával megakadályozta, hogy a kurd kérdésben kialakult feszültség ellenséges államok gyűrűjét hozza létre az ország körül. Erre a sikerre pedig igazán komoly szüksége volt Ankarának. Idén tavasz óta évtizedek óta nem látott mértékben nőtt ugyanis a Törökörszág és Görögörszág, továbbá ennek függvényében a török és a görög ciprióták közötti feszültség. Miközben a ciprusi görög közösség felheccelt tömegei folyamatosan kísérlik meg, hogy átjussanak a - mindössze 1200 ENSZ-katona védte - Zöld Vonalon, az azon túl állomásozó harmincezres török hadsereg nem habozott a fegyverét használni. Törökország látványos flottagyakorlattal demonstrálta jelenlétét Ciprus északi partjainál, és külön katonai egyezményt kötött Rauf Denktas államával, Kleridesz pedig Athénnel. A görög fél elfogadta Örményország szövetségét, Abdullah Öcalan PKK-ja pedig támogatásáról biztosította a görög cipriótákat. A feszültségre mi sem jellemzőbb, hogy Theodorosz Pangalosz görög külügyminiszter augusztus 22-én Teheránt kérte fel közvetítőül.

 

A ciprusi játszma tétje

Törökország félelme kettős: egyfelől Ciprus és Görögország egyesülésével gyakorlatilag kiszorulna a Földközi-tengerről. Másfelől Ciprus újraegyesülése nemcsak ott megszerzett pozícióit rontaná, de a ciprusi török kisebbséget is lehetetlen helyzetbe hozná.

Görögország EU-tagállam. Az egyelőre még kettéosztott Ciprus görög kormányával 1998-ban kezdődnek meg a csatlakozási tárgyalások, az egész sziget nevében. Ez pedig azt jelenti, hogy a huszonkét éve működő status quo nem tartható fenn tovább. A hallgatólagosan kettéosztott sziget déli, görög kétharmada nem hajlandó elfogadni, hogy a töröklakta északi területek elvesszenek. Továbbra is az egységes és oszthatatlan - s ekképpen görög dominanciájú - Ciprus híve. A török ciprióták viszont még a lehetséges EU-tagságért sem élnének együtt a déli görögökkel. Ugyanakkor Ankara nyilvánvaló - és Erbakanék által tudatosan vállalt - kiszorulása a térségből nem teszi lehetővé, hogy Ciprus uniós csatlakozása után is fennmaradhasson a török jelenlét a szigeten. A megoldást valószínűleg a belga vagy bosnyák mintára kantonizált szövetségi állam jelenthetné, de erről egyik fél sem akar hallani. Ráadásul a sziget déli, görög lakossága szíve szerint azonnal egyesülne Görögországgal. A ciprusi törökök pedig nem igazán szeretnének teljesen Ankarától függni. A török jelenlét feltétel nélküli megszüntetésében azonban a kiűzetés veszélyét látják.

 

Ami ma van

A kép tehát végeredményben Törökország számára kedvezőbb. A balkáni diplomácia szokott körbekerítősdijéből sikerrel mászott ki. Irán és Szíria semlegesítése mellett szövetségeséül tudhatja Horvátországot és a Bosnyák-Horvát Föderációt, valamint Macedóniát. Az új államokon kívül természetesen támaszkodhat hagyományos és kitűnő kapcsolataira Romániával. Az USA és Izrael valószínűleg nem fog neheztelni rá. Izrael nem szenvedett el komoly veszteséget, Amerika pedig nem tudja mivel megtorolni az általa egyoldalúan kivetett kvóta megsértését. Az adanai légi támaszpontra és a török hadsereg közreműködésére ugyanis föltétlenül szüksége van, ha Irakra nyomást akar gyakorolni. Ugyanakkor, ha erősködik, könnyen megérheti, hogy Európa nyilvánosan Törökország mellé áll.

Még több tanulsággal kell szolgálnia a közel-keleti nyitásnak. Az iráni szállítások mellett aláírt további egyezmények ugyanis zömmel hadiipariak és biztonságtechnikaiak. Szó van közös kikötő üzemeltetéséről, repülőgép- és helikoptergyártásról is. Törökország késznek mutatkozik maláj és indonéz katonák F-16-osokra való kiképzésére, míg Malajzia ötvenezer főnyi török munkást venne föl.

Az üzlet igazi tétje az, hogy lehetőség nyílik-e az ASEAN délkeleti muzulmán tagállamai és a Közel-Kelet között gazdasági hidat verni. A Japán és Kína gazdasági túlsúlya alatt nyögő maláj és indonéz gazdaságnak valószínűleg bátorító az ankarai közeledés. Ráadásul a térségbe illeszkedik a zömmel kínaiak lakta Szingapúr pénzügyi és technológiai kapacitása is. Mindezek az országok - Iránnal és Pakisztánnal egyetemben - valószínűleg az emberi jogok és a demokrácia törökországi kérdéseit sem feszegetnék.

 

Otthon

Erbakan délkelet-ázsiai útjáról két nagyon fontos üzenetet visz haza. Az egyik, hogy Törökország ismét exportálhat munkaerőt, ha nem Nyugatra, akkor Keletre. A másik, hogy a török hadsereg tapasztalatára továbbra is szükség lesz. Ezt az utóbbit nem lehet eléggé túlbecsülni. Egyfelől, mivel Törökországban a vezérkar jelentős politikai tényező, másfelől, mert a hadsereg szívesen tetszeleg a Kemál Atatürk alapította laikus köztársasági rend védelmezőjének szerepében. A vezérkar Cevik Bir tábornok, a vezérkar másodelnöke, és Ilhan Kilinc tábornok, a Nemzetbiztonsági Bizottság főtitkára személyében sietett biztosítani bizalmáról az Ázsiából hazatérő miniszterelnököt. Azaz valószínűleg nem tiltakoznak, ha a Szíriával és Iránnal - s valószínűleg Görögországgal is - tető alá hozandó megállapodások elodázhatatlanná teszik a hadsereg szerepének átértékelését.

Erbakan sikerének másik kézzelfogható jele, hogy a török gazdasági- és iparkamara elállt attól a tervétől, amely szerint mintegy félmillió dollárral támogatta volna egy, a DYP disszidenseiből felálló új párt létrehozását. Ugyanakkor a hatalomból kikerült ANAP és a baloldal legerősebb pártját jelentő Ecevit-féle DSP a szétesés szélére jutott. Vagyis a jelenlegi koalíciónak nem kell komoly belpolitikai ellenfelekkel számolnia.

A vesztésre álló kurdok pedig szintén kaphatnak valamit. Legalább egy részben anyanyelvükön sugárzó tévécsatornát.

Dobrovits Mihály

 


Ciprus

A sziget huszonkét éve van kettéosztva. 1974-ben Görögország és a ciprusi görög közösség akarta kierőszakolni az enozisz, azaz a Görögországgal való egyesülés keresztülvitelét. Törökország csak ezt követően vezényelte csapatait a szigetre. Ehhez az 1960-ban aláírt Londoni Jegyzőkönyv szerint joga volt. Nem volt viszont joga ott maradni.

Maga a jegyzőkönyv eleve azért jött létre, mert a szigetet már korábban is megrázták a két etnikum konfliktusai. A többséget alkotó és magát őshonosnak tartó görög közösség a ciprusi törökökön akarta leverni a három évszázados török uralom alatti minden baját.

1974 után a török fél nem gondolt a végleges kettéosztásra, s jelenlétével mindössze a sziget kantonizálását akarta kierőszakolni. Csak 1983-ban kiáltották ki a függetlenséget.

A világpolitika mindeddig úgy kezelte Észak-Ciprust, mint Tajvant. Létezését, pénzügyi tranzakcióit és okmányait elfogadták, de önálló államként csak Törökország, Pakisztán és Banglades ismerték el. Jelenleg Azerbajdzsán és a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok is hivatalos kapcsolatban állnak vele. Moszkva helyett a tatár köztársaság tart itt képviseletet.

Kialakult egyfajta együttélés a két közösség között is, az utóbbi években számos török ciprióta dolgozott a görög részen. Az ország költségvetésének nagy részét azonban Ankara állja. Cserében az ország gazdasága szinte maradéktalanul integrálódott Törökországéba, ráadásul - a jobb gazdasági környezet miatt - számos törökországi török is letelepült Cipruson.

 

 

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1996/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Törökország
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...