Három évvel ezelőtt indultak meg az orosz katonák és harckocsik Ukrajna felé. Pontosabban csak továbbmentek, hiszen már 2014 óta az országban voltak, elfoglalva a Krímet és Donyeck, illetve Luhanszk jó részét, de ez se Európát, se egyetlen más államot nem hatott meg annyira, hogy bármit is tegyen. Kétségtelen, hogy kisebb kockázattal járt semmit se tenni, ami persze Ukrajna számára kellemetlen következményekkel járt – de volt már ilyen, az Anschluss vagy Csehország annektálása felett is viszonylag gyorsan napirendre tértek a kortársak.
2022-ben senki sem tudta, mi lesz, az ukránok sem. Vlagyimir Putyin szerint ukrán identitásról sem igen lehet beszélni, azt gondolta, végeredményben nekik is tiszta haszon, ha újra Moszkva kebelén nyugodhatnak. Elég gyorsan kiderült, hogy a többség nem osztja ezt a nézetet. Legkorábban akkor, amikor az emberek leragasztották az útjelző táblákat szerte az országban, és a városnevek helyett azt írták ki: balra lehet elmenni a Pi…ba, jobbra meg a Büdös fa…ba. Bucsa, Borogyanka, Irpiny és Mariupol után pedig csak mélyült és egyre mélyül mind a mai napig az oroszok iránti ellenszenv.
2022. május 9-én Vlagyimir Putyin Kijevben, a Krescsatik sugárúton akart végigvonulni a dicsőséges orosz hadsereg élén ukrán lánykák mámoros tapsviharában. 2025. május 9-én megelégedne azzal, ha Moszkvában nézhetné a hagyományos orosz győzelem napi felvonulást új barátjával, Donald Trumppal – bár a Fehér Ház cáfolta azokat az értesüléseket, amely szerint Trump elfogadta a meghívást, persze az is lehet, hogy elfogadta, de utána kapott egy gyorstalpalós törileckét, ki tudja.
A sokk összehoz
Azt ukrán társadalomkutatók, értelmiségiek és politikusok is elismerik, hogy 2022. február 24. előtt nehéz volt egységes ukrán identitásról beszélni, nehéz volt a saját történelmüket szovjet-orosz szűrő nélkül nézni és elemezni. Nehéz volt, hiszen a történelem során az ország egyik része felett az Osztrák-Magyar Monarchia diszponált, a másik része felett az oroszok rendelkeztek, és nem szabad megfeledkezni a kozákokról és a tatárokról sem. Eltérő fejlődés, eltérő hagyományok, nehezen talált közös nevezőt egy orosz ajkú tengerparti és egy erdőlakó hegyvidéki. És míg a kelet-európai országok valamilyen módon megharcoltak a függetlenségükért, vagy legalább harcosan tárgyaltak róla, Ukrajnában ez voltaképp csak megtörtént, miután szétesett a Szovjetunió. Nem kellett tevékenyen dolgozniuk a függetlenségükért.
Kelet-európai szemmel furcsa, hogy míg 1990 után minden volt szovjet érdekszférába tartozó államban elsődleges volt a vörös csillag és a kommunizmus jelképeinek ledöntése, eltávolítása, addig Ukrajnában 2014-ben kezdték el komolyabban ledöntögetni a Lenin-szobrokat, és ma sem ritka, ha egy épületet vagy hidat vörös csillag díszít, a búzaszárral integető, fogaskerékre támaszkodó szocialista lánykák és fiúk szobrairól nem is beszélve. Ezek a szimbólumok sokáig nem fájtak annyira, ám 2014 és 2022 után ez is megváltozott.
Központi kérdéssé vált, hogy hogyan lehet minél gyorsabban levenni a kijevi Anyaföld-szobor pajzsáról a szovjet címert, és kicserélni azt a három ágú szigonyra. A 102 méter magas nőalak jobb kezében kardot, baljában pajzsot tart, a város fölé magasodva védelmezi a hazát. A mi Szabadság-szobrunkhoz hasonlóan a kijevi hölgy is a világháborús győzelem emlékére született, csak a budai lány 1947-es, a kijevi pedig 1981-es. A címercsere mellett abban is volt változás, hogy Ukrajnában már nem "nagy honvédő háborúról" beszélnek (1941–1945-ig), hanem második világháborúról (1939-1945-ig), a háború európai végének pedig nem május 9-ét tekinti az orosz számítás szerint, hanem május 8-át. És áttért a Gergely-naptárra is.
A háború kitörése – egész pontosan a teljeskörű invázió megindítása – után több millióan keltek útra, költöztek vagy menekültek el otthonaikból. Az emberek korábban nemigen utaztak, talán egész életükben a megyehatárt sem lépték át, ám az elmúlt három évben olyan jövés-menés volt az országban, hogy ezek a buborékok, zárványok kidurrantak, kiszabadultak. Lehet, hogy eddig elválasztó vonalat jelentett az eltérő vidék és történelmi hatás, ám sokkal erősebb kapcsolódási pont lett a háború.
Nyelvében él
Kik is az ukránok? Erre egyszer olyan választ kaptam, hogy alapvetően ez döntés kérdése. Mert: lehetsz-e ukrán, ha nem beszélsz ukránul? Persze, hogy lehetsz. Lehetsz-e ukrán, ha nem Ukrajnában születtél? Hogyne. Lehetsz-e ukrán, ha a szüleid nem azok? Simán. Akkor mi a kapocs? Az, hogy szeretnél ukrán lenni, és kimondod, hogy az vagy.
Egy felmérés szerint az ukrán nemzeti identitást 1991 után a forradalmak, harcok erősítették meg. A függetlenség megszerzése után 45 százalék alatt volt azok aránya, akiknek fontos volt az ukrán identitásuk, vagyis annak vallották magukat, ez a 2004-es narancsos forradalom után 50 százalék fölé ugrott, a maidani forradalom után 2014-ben 65 százalék közelébe, 2022-ben pedig 85-re. Ennyit a nácizásról: a lakosság jelenetős része nemhogy szélsőséges nem volt, de még a nemzeti identitása sem volt fontos számára. Egészen addig, amíg nem vonult a fővárosukig az orosz hadsereg.
Az ukrán identitás kialakulása, átalakulása annyira gyorsan zajlott, amihez talán csak az ukrán vasút megítélésének változása fogható. Az UZ (Ukrzaliznicja) nagyjából olyan gyűlölt és mélyen lenézett társaság volt, mint Magyarországon a MÁV. Aztán a háború elején ez a borzasztó bagázs emberek százezreit, millióit mentette ki az ostromlott városokból. A vonatok folyamatosan jártak, vitték az embereket nyugatra, a vasutasok sokszor a saját életüket is kockára tették annak érdekében, hogy működjön a rendszer, be tudjanak állni a vonatok és el is tudjanak indulni. Azóta az UZ a Vas-család becenevet kapta.
De miben lettek mások az ukránok az orosz támadás óta azon túl, hogy a különböző rakétatípusokat hangról megismerik, és egy átlagos sufniban bárki össze tud rakni egy közepes hatékonysággal működő drónt? Szabadulni akarnak mindentől, ami orosz. Ebbe Puskin és Tolsztoj munkássága és szobra is beletartozott, a kijevi Bulgakov-múzeum is majdnem áldozatul esett a tisztogatásnak. A szabadulás része volt az orosz nyelv elutasítása és háttérbe szorítása. Ez hosszú folyamat volt, lényegében 2014-ben vett lendületet, de igazán drámai változások az elmúlt három évben következtek be.
1997-ben a lakosság 39 százaléka még úgy gondolta, hogy az oroszt második államnyelvvé kellene tenni, s bár az ezt vallók aránya csökkent, még 2013-ban is közelítette a 30 százalékot. Nyilván délen és keleten népszerűbb volt ez az elképzelés, nyugaton és az ország középső részében nem. Ez a különbség máig megvan, ma azonban már az ország keleti felében is csak 10 százalék gondolná, hogy az oroszt második nyelvvé kellene tenni, országos szinten pedig ez az arány csak 3 százalék volt tavaly. Némileg többen vannak, akik szerint ezt az egyes régióknak maguknak kellene eldönteni, de 66 százalék szerint csak ukránul kellene folynia a hivatalos kommunikációnak. Ma már csak a lakosság 12 százaléka beszél otthon oroszul, ez 2021-ben még 26 százalék volt. Csak az ukránt 59 százalék használja, ez nyugaton 90 százalék fölötti. Bár a fiatalok körében népszerűbb ez a nézet, vannak olyan hetvenévesek is, akik mostanában kezdtek el ukránul tanulni.
Sokáig divatosabb volt az oroszt használni a munkahelyen, 2014 előtt a lakosság kétharmada oroszul beszélt, ez mára 35 százalék környékére csökkent. Nemcsak a tárgyalásokról, mítingekről van szó, egy irodaház előtt kávézó, dohányzó alkalmazottak is átváltottak oroszról ukránra. Nincs abból gond, ha valaki oroszul beszél, de egyszerűen ez már nem menő.
Még hisznek, már hisznek
Drasztikus változás következett be az olvasásban is. A könyvpiac 70 százaléka orosz nyelven pörgött a háború előtt, az orosz könyvek ugyanis egyszerűen olcsóbbak voltak – és ha a kultúrára fordított költés fejenként havi 15 hrivnya (150 forint), akkor nagyon nem mindegy, mi mennyibe kerül.
2022. február 24. után azonban lényegében megszűnt az orosz nyelvű könyvnyomtatás az országban. Arról azért nem volt szó, hogy teátrálisan gúlákba pakolták volna az orosz könyveket és felgyújtották volna azokat, hiszen könyvet égetni minden körülmények között barbárság, de indultak begyűjtő kampányok: ha valaki leadta az orosz könyvét, újrahasznosították, a bevételből pedig a hadsereg is kapott. 40 ezer tonna könyvet vittek vissza az emberek, és megindult a könyves bumm. Hiszen a leadott helyett kell egy ukrán verzió.
Nem tudni, ez meddig tart. Nem kis részben azért is lehet most annyira pezsgő az ukrajnai kulturális élet, ideértve a képzőművészetet, a színházat és az irodalmat is, mert nincs más lehetőség. De amint lehet újra repülni, utazni, gondtalanul jönni-menni, aki csak tud, menni fog, ez bizonyos. A férfiak három éve vannak a határok közé zárva, sokuk a háborús zónákba, a nők és a gyerekek tudnának egyáltalán útra kelni, utazni, és ez még az országon belül is igaz.
2022 februárjában Ukrajna 40 millió ember lakóhelye volt, akik nem igazán érezték magukat egy nagy közösséghez tartozónak. 2025-re már csak 30 millióan maradtak az országban, és az emberek jó része pontosan tudja, mit akar és mit nem. A bombázások és harcok ellenére a felmérések szerint a túlnyomó többség nem akar elköltözni, és ma is hisz abban, hogy Ukrajna végül győzni fog – hogy mi is a győzelem, az persze nem jelenti mindenkinek ugyanazt. Van, aki az 1991-es határokat állítaná vissza, más elfogadná az elfoglalt területek elveszítését is, igaz, nem ők vannak többségben.
Kijevben, a Szent Miklós Székesegyház előtti téren még mindig ki vannak állítva azok az orosz harci járművek, amelyeket az ukrán hadsereg 2022-ben kilőtt. Kicsit átrendezték őket, és Olga hercegnő szobráról is lekerült a csomagolás, amit azért kapott, hogy az oroszok ne rombolhassák le. A biztonság azért még mindig fontos, ezért lövedékálló mellényt adtak rá.
Néhány percnyi sétára, a Maidanon is megvan Banksy útakadályon libikókázó gyerekeket ábrázoló képe egy kék-sárga banánnal kiegészítve. Megvan a több ezer kicsi lobogó is a függetlenségi emlékmű szomszédságában, egy-egy emberéletet jelképezve. Végeredményben itt, a Maidanon kezdődött minden 2013 végén. Azt egyelőre nem lehet még megtippelni sem, hogy hol fog véget érni.
