A helyzet tehát csak romlott azóta, hogy tavaly januárban felrajzoltuk az akkor északkelet felől nagy lendülettel a főváros, Bangui felé előrenyomuló laza felkelő csoportosulás, a Séléka (=öszszefogás, koalíció) elégedetlenségének hátterét (Ki visz többet?, Magyar Narancs, 2013. január 10.). A hivatalban lévő elnök, Francois Bozizé távozását követelték, akit egy rövid életű és hatástalan megegyezést követően márciusban erőszakkal távolítottak el a lázadók - köztük csádi és szudáni (darfúri) zsoldosok. Akkortájt kezdte a külvilág is tisztán látni, hogy a Séléka sokszínűsége mellett azért elsősorban mohamedán alakulat, némi iszlamista beütéssel. A csoport vezéralakja, Michel Djotodia, aki annak idején még a Szovjetunióban mélyülhetett el gazdasági tervezési szakirányú tanulmányaiban, államfővé kiáltotta ki magát - amit a szomszédos országok nem fogadtak el. Látványos jeleként egyfajta paradigmaváltásnak (korábban igen engedékenyen és távolságtartóan viszonyultak a kontinens országai szomszédaik belügyeihez), kikényszerítették, hogy Djotodia hozzon létre egy átmeneti vezető testületet, amelyben minden politikai irányzat helyet kap, majd pedig, másfél éves időszakot követően, írjon ki parlamenti választásokat.
Mindez meg is történt, a helyzet azonban nem javult az országban, folytatódtak a Séléka erőszakos akciói, és egyre inkább erőre kapott az Antibalaka nevű, a keresztény többség védelmére szerveződött ellenmilícia is. Ez eredetileg, még Bozizé elnök idején, egyfajta belső rendfenntartó csoportnak indult (antibalaka = a bozótkések ellen). Persze az ő kedvenc fegyverük is a machete, és ha jelenleg a népirtás veszélyéről lehet beszélni, az elkövetők inkább ők volnának - a lakosság háromnegyedének beleegyező hallgatása mellett, hiszen a nem muszlimoknak háromnegyed éven át kellett félelemben, veszélyeztetettségben élniük. Egyöntetű a vélemény a helyzetet közelről ismerők körében, hogy a vallási ellentétek éleződése és kiszélesedése nem oka, hanem következménye az elmérgesedő politikai ellentéteknek. Helyi nyilatkozók is arról beszélnek, hogy ezek az ellentétek korábban alig léteztek, az ünnepeket a vegyes vallású településeken közösen ülték meg, a (keresztény) földművesek és a (mohamedán) állattartók közötti konfliktusokat sem Kalasnyikovokkal, hanem békés megállapodásokkal oldották fel. Ráadásul az Antibalaka keresztény kötődése aligha érhető tetten - különösen most, a bosszú heteiben. A vidéki bázisú csoport ifjú tagjainak talizmánjai, állatfog- és -szarvdíszei, főleg pedig egészen a kannibalizmusig elmenő kegyetlenkedései mintha távol állnának a misszionáriusok által terjesztett hitelvektől.
Djotodia első számú vállalt feladata az ország pacifikálása volt. A teljes kudarc újból kiváltotta a szomszédok elégedetlenségét, és a szomszédos Csádban rendezett nemzetközi tanácskozáson lényegében kipenderítették pozíciójából. Egyidejűleg egy demokratikus, átlátható, meggyőző útvonaltervet kínáltak fel a Közép-afrikai Köztársaságnak. Az új ideiglenes államfő, Catherine Samba-Panza Párizsban iskolázott jogász, üzletasszony, majd Bangui polgármestere, aki kívül áll a pártviszályokon, már ennek a tervnek megfelelően esküdött fel január végén.
Nem lesz könnyű dolga: az államszervezet szétzilálódott, a középületek országszerte kifosztva, romokban, az államigazgatás irányító szintjein is tombol a káosz - már az előző belügyminiszternek sem sikerült nyomára jutnia egynek sem a tizennégy tartományi prefektus közül, nem világos, melyik vezető hivatalnok tartózkodik még az országban, és ki az, aki emigrál éppen. A legfontosabb feladat természetesen a közbiztonság helyreállítása volna. A Séléka a jelek szerint a fővárostól távol fekvő északi országrészekben vonja össze az erőit - az afrikai békefenntartó erők (MISCA) csádi kontingensének jótékony közreműködésével. Márpedig amíg folytatja akcióit, az Antibalaka bosszúja sem marad el. Ennek az erőszakspirál fennmaradása mellett van egy további - máris érzékelhető - súlyos következménye is. A közép-afrikai kereskedőréteg elsöprő többsége muszlim (a zöldségárusoktól a nagykereskedőkig), és ennek a csoportnak a tömeges menekülése csak súlyosbítja a katasztrofális ellátási helyzetet. Utak híján az ország nagyobbik része eleve nehezen - olykor sehogy sem - megközelíthető. Segélyszervezetek szerint a lakosság fele jelenleg is az ő adományaikra szorul a túléléshez. De mohamedánok az országba járó kameruni, csádi, nigeri kereskedők is, akik a hírek szerint százával várakoznak a teherautóikkal a határok túloldalán, a fegyveres támadásoktól tartva. ENSZ-adatok szerint a földművesek 96 százaléka képtelen vetőmaghoz jutni, pedig már egy hónap sincs hátra a vetési időszakig.
A helyzet konszolidációjának kulcsa nem Banguiban, hanem az ENSZ-ben, Brüsszelben, Párizsban (már hónapok óta állomásozik egy francia kontingens az országban), Addisz-Abebában (az Afrikai Unió székhelyén) található. A jelenleg összesen mintegy hatezer külföldi katona létszáma várhatóan tovább növekszik, és hivatalos nyilatkozatok szerint a segélyek anyagi alapjai is biztosítottak legalább egy évre. Az új elnöknek is egy éve van, hogy elindítsa az ország demokratikus államrendjének a kiépítését.
