Ukrán újságíró: „Nekünk nem az egyensúlyt kell keresni, hanem az igazságot”

Hogyan működik jelenleg a közmédia Ukrajnában? Mi az újság­írók elsődleges feladata, s hogyan birkóznak meg azzal, hogy haditudósítóvá kellett válniuk? Milyen terheket ró a háború a médiában dolgozókra? Angelina Kariakinával, a Szuszpilne Movlennie, az ukrán közmédia hírigazgatójával elfogultságról, szolidaritásról és bizalomról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Nemrég arról beszélt a bonni Global Media Forumon, hogy nem könnyű nem elfogultnak lenni, amikor az ukrán háborúról tudósít valaki, de igenis lehetséges. Ukrán újságíróként hogyan lehet elfogulatlannak lenni, miközben az országa ellen folyó háborúról tudósít?

Angelina Kariakina: Zavarba ejtőnek tartom ezt a kérdést, hiszen ebben az esetben mi is lenne az elfogultság? Erőszakos háború folyik egy szuverén állam ellen, mi pedig brutális bűnöket dokumentálunk. Amikor civil objektumokat, iskolát, óvodát, kórházat bombáznak az oroszok, ott hogyan találjunk „egyensúlyt”, ott hol lehetséges az elfogultság? Talán lehet szó valamiféle ideológiai elfogultságról, hogy valaki orosz- vagy ukránbarát, de ami Ukrajnában zajlik jelenleg, az olyan brutális bűntett egy független állam, a demokrácia és az emberiség ellen, hogy sokan azok közül is megváltoztatták a nézeteiket, akik korábban inkább oroszbarátnak vallották magukat.

Nekünk nem az egyensúlyt kell keresni, hanem az igazságot.

Ezért kell kimennünk terepre, hogy ellenőrizni tudjuk az információkat, ami sokszor nehéz feladat, hiszen nem tudunk ott lenni minden bombatámadásnál, minden frontszakaszon. De tesszük, ami tőlünk telik, megyünk, ahová lehet, beszélünk szemtanúkkal, katonákkal, önkéntesekkel, a helyi hatóságokkal, és folyamatosan ellenőrizzük a tényeket. A megszállt területeken ezt nem mindig tudjuk megtenni, de ott is vannak kollégáink, barátaink, akik segítenek, akik viszont sokszor életveszélyben vannak. Amikor a Kijiv körüli területeket elfoglalták az oroszok, olyan szervezetekkel is együttműködtünk, mint a VoxCheck, akiknek sokkal több tapasztalatuk van az adatokkal való munkában, mint nekünk. Így raktunk össze sok sztorit, például így tudtuk felgöngyölíteni azt is, hogy kik és hogyan ölték meg azt a nőt Bucsában, akinek a képe világhíres lett: ő volt az, akit a manikűröse ismert fel a körméről.

MN: Február óta melyek a legnagyobb változások és kihívások az újságírók munkájában?

AK: Az ukrán média jelenleg katonai cenzúra alatt működik. Nem írhatunk a csapatok mozgásáról, arról, hogy pontosan mit csinálnak, és arról sem számolhatunk be, mi történik közvetlenül azután, hogy egy-egy rakéta becsapódik, mert ez mind fontos információ lehet az ellenségnek. Ezeket a korlátokat könnyű megérteni, hiszen mindannyiunk biztonságát szolgálják. És persze fontos lett a saját biztonságunk is: a helyszíni tudósítások előtt fel kell mérnünk, hogy fizikailag el tudunk-e jutni oda, mennyi kockázatot jelentene az út, van-e elég felszerelésünk, sisakunk, mellényünk, ahogy arról is meg kell győződnünk, hogy az újságíró felkészült-e, megkapta-e az összes szükséges tréninget. Azok az újságírók, akik a harci cselekmények színhelyén dolgoznak – és ez az ország nagy része –, hétköznapi riporterekből hirtelen háborús tudósítókká váltak. Ez nem az ő választásuk volt, mégis alkalmazkodniuk kellett hozzá. Meg kellett találnunk azokat az embe­reket, akik alkalmasak erre a munkára. De a legnagyobb kihívás az orosz megszállás: az elfoglalt területeken életveszélyes újságírónak lenni.

MN: Mi maradt a korábbi regionális hálózatukból? A Krímben vagy Donbaszban tudnak-e dolgozni? Maradtak-e tudósítóik a megszállt területeken?

AK: A Krímben, Donbaszban és Herszonban nem működik a regionális részlegünk, ezeken a részben vagy egészben megszállt területeken az oroszok elfoglalták az irodákat, elvitték a felszereléseket. Itt leginkább a közösségi médiacsatornáink maradtak. De a munka ott is folyik, az ott élő kollégáink folyamatosan dolgoznak, küldik nekünk a tudósításokat, a helyi híreket. Ez napi 24 órás munka, és még mindig csinálják. Még az ostrom alatt is folyt a munka, Harkivban vagy Szumiban is. Harkiv most is folyamatos támadás alatt áll, a kollégáink pedig most is dolgoznak.

 

Forrás: Angelina Kariakina

MN: Önnek mi volt eddig a legnehezebb háborús történet, amelyet fel kellett dolgoznia?

AK: Nem tudok egyet kiemelni, mindegyik nehéz. Az már önmagában rendkívül kimerítő, hogy a hazádban dúló háborúról kell tudósítanod. De igyekszünk nem csupán az állandó szörnyűségekről beszélni – fizikailag képtelenség állandóan csak a tragédiára fókuszálni. Konstruktív újságírást igyekszünk művelni, vagyis a reményt adó történeteket is megmutatni. A munkánk nagy részét még mindig az teszi ki, hogy megmutatjuk, mi történik egy lebombázott városban vagy egy rakétatámadás után, de az ilyen történetekben is mindig találni legalább egy pici reményt, amin keresztül meg tudjuk mutatni, hogy az emberek segítenek egymásnak, hogy életeket mentenek. Ukrajnában nagyon erős most a szolidaritás, ez pedig inspiráció lehet nemcsak nekünk, hanem az egész világnak. Muszáj erről is beszélnünk, különben mindenki beleőrülne abba, ami nap mint nap történik.

Nem lehet csak a halálról, a kínzásokról, az erőszakról és a tragédiáról szólni. Meg kell mutatnunk, hogy ez az ország harcol, hogy a különböző vallási, ideológiai, politikai elveket valló csoportok együtt tudnak működni. Ez egzisztenciális kérdés – az ugyanis nem választás, hogy ne harcoljunk. Akkor ugyanis megölnek minket. Láttuk, mit tettek az oroszok Bucsában vagy Herszonban: irtják az embereket.

Furán hangozhat, de jó érzés most újságíróként dolgozni Ukrajnában, még ha fizikailag megterhelő is – azért, mert azt érzi az ember, hogy van értelme a munkájának.

Ez tesz képessé szembenézni a mindennapos szörnyűségekkel.

MN: Hogyan birkóznak meg az újságírók ezzel a mentális terheléssel?

AK: Nagyon nehezen, még úgy is, hogy márciushoz képest a helyzet valamelyest javult, miután Kijiv környéke felszabadult. A munkád mellett folyamatosan azon gondolkodsz, hogy te és a kollégáid biztonságban vagytok-e, aggódsz, hogy légiriadókor mindenki biztonságos helyre tudjon menekülni, hogy a frontok közelébe indulóknak legyen megfelelő védőruházata, legyen elég benzin, víz. Ezek a kérdések folyamatosan ott pörögnek a fejedben. A háború kezdetén, február végétől mindenki éjjel-nappal dolgozott, szabadnap szóba se jött, még alvásra is nehezen találtunk időt. De mert nyilvánvalóan hosszú távra kell berendezkednünk, át kellett gondolnunk, hogy ki, hogyan, milyen beosztásban dolgozik. Figyelnünk kell magunkra, arra, hogy eleget aludjunk, legyenek szabadnapjaink, hétvégéink, amikor a családunkkal lehetünk, kikapcsolhatunk. A legtöbb régióban ez lehetséges, de az ország déli részein még mindig nem, hiszen folyamatosak a támadások. Az ott dolgozó kollégáinknak is próbálunk szabadnapokat biztosítani, tréningeket szervezünk nekik – de nagyon nehéz leszedni őket a témákról. Ott élnek és dolgoznak, nem akarnak egy percre sem leállni. Tenni akarnak.

MN: A háború hogyan érintette a közmédia pénzügyeit?

AK: A forrásaink az állami bü­dzsétől érkeznek, s ez a háború alatt természetesen nem úgy működik, mint békeidőben. De az állam még mindig képes fizetni, nem kellett például csökkenteni a fizetéseket, nem voltak nagy megszorítások, legalábbis a hírosztályon nem. Sok más műsort és részleget felfüggesztettek, ott a munkatársak nem dolgoznak, de megkapják a fizetésük kétharmadát. Ez egy nagy médiavállalat, több ezer ember dolgozik benne, és ideiglenesen most sokaknak felfüggesztették a munkáját, ami nagy probléma, hiszen sokan elvesztették az otthonukat, el kellett költözniük, nehéz anyagi helyzetbe kerültek. De vannak nagy veszteségek, nemcsak a közmédiánál, hanem sok más médiavállalatnál is. Sok regionális sajtóterméknek fel kellett függeszteni a megjelenését, és biztosan lesznek olyanok, ahol nem tudják majd folytatni.

MN: A közösségi média felvirágzott a háború alatt, fontos hírforrás lett sok ember számára. Mit gondol, ez megváltoztatta az újságírók munkáját? És inkább a segítségükre van, vagy hátráltatja őket, például a rengeteg álhír miatt?

AK: A közmédia közösségi médiás elérése az egekbe szökött, különösen a Telegramon lett nagyon sok új követőnk – nagyjából 300 ezren vannak –, ami megmutatta, hogy az emberek bíznak bennünk, szükségük van ránk, és elengedhetetlen, hogy a létfontosságú információkról folyamatosan tájékoztatni tudjuk őket: mikor és hol van éppen légiriadó, hol nyílt humanitárius folyosó, mely városokat kell azonnal elhagyniuk.

Ez viszont nem a klasszikus tájékoztatás, inkább túlélési hírfogyasztásnak nevezném.

Ami persze változni fog, már most is látjuk, hogy amikor ritkulnak a rakétatámadások, akkor kevesebb ember érdeklődik a közösségi csatornáinkon a hírek után, ha meg beindulnak, akkor a követők száma is megemelkedik. Ez teljesen érthető.

MN: Ön szerint a háború megváltoztatja azt, ahogyan az újság­írók dolgoznak, és ahogyan a közönség fogyasztja a híreket?

AK: A háborúnak jó ideig nem lesz vége. A mostani munkánk rendkívüli, de mivel mindez még sokáig így marad, erre kell berendezkednünk. Ez egyáltalán nem egyszerű, mert az oroszok folyamatosan támadják a honlapjainkat, a hálózatainkat, propagandacsatornákon terjesztik az álhíreket. De a háború egzisztenciális fenyegetés számunkra, és az oroszok nem állnak meg addig, amíg meg nem állítjuk őket. Így nekünk sincs más lehetőségünk, mint hogy folytassuk a munkánkat.