A Viktor Janukovics kormányfő irányította koalíció az államfői döntést megelőző napokban tizenegy, az államfő pártjához tartozó képviselőt csábított át táborába. E nem kifejezetten ízléses manőver nyíltan megvallott célja az volt, hogy a kormánykoalíció pártjai - a Janukovics-féle Régiók Pártja, valamint a szocialisták és kommunisták - néhány hónap alatt a mai 250 parlamenti mandátumuk mellé további ötvenet szerezzenek. Ha ez sikerrel járt volna, a 450 fős törvényhozás feletti ellenőrzés teljes egészében a mai kormánytöbbség kezébe kerül. A többség birtokában pedig belátása szerint alakíthatta volna át az ukrán alkotmányt, tovább gyengítve az elnök már ma sem túl erős közjogi pozícióit. Ám Juscsenko átvette a politikai kezdeményezést.
Nyetnyetnyet
Az államfő kétségtelenül nehéz helyzetbe került. Miközben nem nézhette tétlenül pártja egy részének fölvásárlását, azzal is számolnia kellett, hogy az előre hozott választások tovább gyengítik parlamenti pozícióit. A háromszázalékos küszöböt ugyan gond nélkül átlépi majd a "Mi Ukrajnánk", ám a jelek szerint jóval kevesebb mandátumhoz jut, mint a tavaly márciusi választásokon. Mindazonáltal Juscsenko aligha tehetett mást. Tétlensége egyet jelentett volna politikai tekintélyének elvesztésével.
Eközben a kormánykoalíció sem felhőtlenül boldog. Nemcsak mert megakadályozták mérsékelten rafinált tervének véghezvitelében, de azért sem, mert a várható győzelme nagyon szűk lesz. Nem meglepő, hogy az első reakció a határozat alkotmányosságának kétségbe vonása és a kormánykoalícióhoz tartozó képviselők egy csoportjának alkotmánybírósági beadványa lett. A bíróság a közeli napokban hozzákezd az ügy vizsgálatához, ám május elejénél korábban aligha hoz döntést. A törvények szerint ehhez fél év áll rendelkezésre, így elvileg az is megtörténhet, hogy a május végi parlamenti választások alkotmányosságáról a bíróság csak utólag alkot véleményt.
E különös helyzet kínálta előnyöket leginkább a Julia Timosenko vezette blokk próbálja kihasználni. A 2004-es "narancsos forradalom" egyértelmű vezére, a fordulat utáni első kormány irányítója, a karizmatikus, ám egyre populistább Timosenko arra számít, hogy míg ellenfelei a választások legitimitásán tusakodnak, addig pártjának sikerül tovább növelnie népszerűségét. Ezen ésszerűnek tűnő stratégiának van egy komoly gyengéje. Mi van, ha az ország jelentős része, leginkább a keleti és déli területek a mai kormánykoalíció pártjainak felszólítására bojkottálják a választásokat? Ennek következményei ma még fölmérhetetlenek.
A külföld visszafogottan reagál. Sem Nyugaton, sem Keleten nem érdekeltek a nyílt ütközésben; mindenki arra szólítja fel a szereplőket, hogy tartózkodjanak az erőszaktól, és ne hágják át az alkotmányosságot. Mindenesetre továbbra sincs okunk feltételezni, hogy Ukrajna letért volna arról az útról, amit 2004 végén, a "narancsos forradalommal" választott. A "narancsos" tábor teljesítménye számos vonatkozásban csalódást keltett, ám - minden, nyilvánvalóan illuzórikus elvárás dacára - Ukrajna politikai jövője korántsem reménytelen. A fokozatos felzárkózás programja annak ellenére sem került le a napirendről, hogy tavaly augusztusban a korábban Moszkva támogatta Viktor Janukovics lett a kormányfő. A folyamat lassult ugyan, ám aligha történt volna ez másképp, ha a "narancsos" tábor nyer a tavaly márciusi parlamenti választásokon. Õk sem tudtak volna rövid időn belül érdemben változtatni Ukrajna szegénységén, az országot megosztó regionális különbségeken, a szinte mindent átható korrupción, a politikai intézmények gyengeségén, a végrehajtó hatalom alacsony hatékonyságán.
Mihez képest?
A most kibontakozó krízis épp azokat a demokratikus deficiteket mutatja, melyek leküzdése nyilván nem néhány év kérdése. Igen, a Janukovics-párt parlamenti ellenzéket fölvásárló magatartása messze áll a demokratikus minimumtól. Ám legalább ilyen az ellenfeleik ethosza is. Hisz mégiscsak őket, a nyugatos modernizáció mellett kardoskodók egy részét lehetett ily könnyen megvenni. Mindazonáltal az ukrán politikában néhány körülmény megalapozott reményt ad arra, hogy ha lassan is, de Kijev mégiscsak Európa felé tart. Ilyen körülmény például az ukrán politikai élet policentrikussága, elsősorban a regionális különbségekből és eltérő történelmi hagyományokból fakadóan. A versengő felek kölcsönösen elismerik és belátják, hogy egyetlen politikai vagy gazdasági csoport sem monopolizálhatja az ország egésze feletti hatalmat - minden ez irányú kísérlet reménytelen és teljesen értelmetlen, újra és újra ki kell egyezni egymással. És miután vissza-visszatérő politikai tapasztalattá vált az elmúlt 15-16 évben, hogy a politikai győztes egy-egy választás után nem akar mindent megszerezni, ellenfeleit ellehetetleníteni, a politikai versenytársak készek és képesek mind az időleges győztes, mind az időleges vesztes pozíciójában önmérsékletet tanúsítani. Az ukrán politikai élet ebben élesen különbözik mindenekelőtt Oroszországtól, de a FÁK-térség csaknem valamennyi többi országától is. Ez persze nem azonos a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszere által szabályozott versengő demokráciával, de a pluralizmusnak mégiscsak egy olyan tapasztalata, amely hozzásegíthet a valódi demokratizálódáshoz.
Az is reménykeltő, hogy - ugyancsak a posztszovjet térség legtöbb államával szemben - Ukrajnában az igazságszolgáltatás képes volt megőrizni autonómiáját a politikával szemben. Ma mind a Legfelsőbb, mind az Alkotmánybíróság élén politikai tekintetben független személy áll. Ennek különös jelentősége lehet a jelenlegi krízis feloldásában éppúgy, mint az elnökiből parlamentárissá alakuló politikai rendszer új szereposztásának meghatározásában.
Továbbá az ukrán politikai élet sokkal inkább publikus, mint a FÁK-térség többi államában. Kucsma idején történt ugyan kísérlet a nyilvánosság korlátozására és politikai irányítására, de kudarcot vallott. Ma Ukrajnában nincsenek tiltott témák és bírálhatatlan politikusok. A demokratikus nyilvánosság kétségtelenül a "narancsos forradalom" eredménye. Ezen Janukovics kormányfői visszatérése sem tudott változtatni, sőt a miniszterelnök nem is törekedett erre.
Az pedig végképp nem mellékes, hogy a tavaly márciusi parlamenti választásokat - a FÁK-térségben elterjedt eufemizmussal élve - az ún. adminisztratív erőforrások mozgósítása, azaz manipulációk és csalás nélkül tartották meg. Pedig a hatalom akkori birtokosai, a "narancsosok" sok jót nem remélhettek az eredménytől. Mégis így találták helyesnek. És ha van egyértelmű teljesítménye a "narancsos" fordulatnak, akkor ez kétségtelenül az. Kár lenne most - bármely oldal által is - elkótyavetyélni.
