2004. március 17-én, déli 12-kor kitört a kosovói vulkán. Az Ibar folyó által kettéosztott észak-kosovói városban, Kosovska Mitrovicán a déli, albánlakta részből egy csoport fegyveres átkelt a hídon, és lövöldözni kezdett. Mitrovica szerblakta északi részét "szerb erődítménynek" is nevezik, természetes tehát, hogy a válaszra nem kellett sokat várni.
Rövid időn belül a hírügynökségek jelentései hét halottról - két szerbről és öt albánról - tudósítottak. Az UNMIK, a Kosovót irányító ENSZ-adminisztráció rendőrsége könnygázbombát alkalmazott, ám ez sem vetett véget az összetűzéseknek. Az albánok bekerítették a Kosovo északi és középső részében meghúzódó szerb enklávékat, felgyújtották a pravoszláv templomokat, több kistelepülésről elüldözték a szerb lakosságot. A mintegy 15 000 fős NATO-erő tehetetlennek bizonyult. A katonák a szerb lakosság egy részét a katonai táborokba menekítették, többen pedig Mitrovica északi részébe vagy azokba a falvakba menekültek, ahol jelentősebb számban élnek szerbek. A hangulat vészjósló volt. Harri Holkeri, az ENSZ-főtitkár kosovói különmegbízottja, a tartomány kvázi kormányzója nyugalomra intette a szemben álló feleket.
Lángoló falvak
A szerb politikusok is megkongatták a vészharangot. "Kristályéjszakáról", "Szent Bertalan-éjszakáról" beszéltek. Kinyilvánították, hogy az albán terroristák etnikai tisztogatást végeznek, s hogy népirtás készül a kosovói szerbek ellen. Az utcai szónokok a szerb rendőrség és a hadsereg fegyveres beavatkozását követelték. Ezt azonban a kumanovói katonai egyezmény szigorúan tiltja, Szerbia, ha megtenné, újra konfliktusba kerülne a NATO-val.
Március 17-e éjszakáján Szerbia és Kosovo talpon volt. Kosovóban több mint egy tucat pravoszláv templom lángolt, a halottak száma nőtt, a szerb nemzetiségű kosovói polgárok menekültek. Szerbia nagyobb városaiban tüntettek. A tömeg tenni akart valamit, de senki sem tudta, mit. Belgrádban és Nisben felgyújtották a dzsámit, és megrongálták az albán üzleteket. A rendőrség passzívan szemlélte az eseményeket. A szerb kormány épülete előtti tömegtüntetésen egymás után szólalt fel az egyik közismert belgrádi bűnöző, valamint a kormány minisztere, aki megköszönte a tömeg támogatását.
A politikai elit másnapra rendezte sorait. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélte a kosovói etnikai konfliktust. A szerb kormány elégedetlen volt a határozattal, szerinte csak az albán terrorizmust kellett volna elítélni. A NATO erősítést küldött Kosovóba, és a helyi parancsnok engedélyezte a lőfegyverek használatát. Bajram Rexhepi, Kosovo elnöke a Caglavica falut ostrom alatt tartó albánokat felszólította, hogy hagyjanak fel az erőszakkal. Ibrahim Rugova is csillapította a kedélyeket. A repressziót a szélsőségesek számlájára írta, de arra is figyelmeztetett, hogy a szerbiai parlamenti választások után kinevezett új kormányfő, Vojislav Kostunica biztatására a kosovói szerbek agresszívebbek lettek, s ez vezetett a konfliktushoz. A kivezető utat Kosovo függetlenségének elismerésében látta. A tiranai politikusok is csillapító üzenetet küldtek. Fatos Nano albán kormányfő józanságra szólította fel a kosovói albánokat, és azt javasolta nekik, hogy működjenek együtt a legitim kosovói hatalommal és az UNMIK-kal. De e szavaknak nem volt súlyuk.
Meglepő módon Tomislav Nikolic, a Szerb Radikális Párt elnökhelyettese erélyesen elítélte a szerb hadsereg bevonulását követelő huligánokat. Elhatárolta magát azoktól, akik felgyújtották a dzsámikat, sőt - tévényilatkozata szerint - kora reggel elsőként kért bocsánatot az imámtól. Kostunica - Anfilohia metropolita társaságában- tüzes beszéddel csillapította a tüntető tömeget. Kosovót nem adjuk, kiabálta. Miroljub Labus kormányfőhelyettes szerint csődöt mondott az ENSZ és az EU politikája, nem lehet többé az albánok és a szerbek kosovói együttéléséről beszélni. Létre kell hozni a párhuzamos intézményeket, vagyis etnikai alapokon kantonizálni kell Kosovót. A tömeg megtapsolta őket, de az utcai demonstrációkon Milosevic mítingjeinek jelszavait hangoztatta.
Másszor fenn
A következő napokban a NATO-egységek fokozatosan normalizálták a helyzetet. A nem végleges adatok szerint az összetűzéseknek 22 halálos áldozata volt, ebből 7 szerb és egy UNMIK-katona, a többi albán. A sebesültek száma több mint 700-ra tehető, közel száz szerb ház égett porig. Gregory Johnson tengernagy, a NATO magas rangú tisztje szerint megközelítőleg 1000 szerbet üldöztek el otthonából. Az UNMIK szóvivője közölte, hogy a bűnösöket bíróság elé állítják. Bajram Rexhepi kosovói kormányfő ígéretet tett, hogy rendbe hozzák a felgyújtott pravoszláv templomokat és kolostorokat. Belgrádban is megígérték a felgyújtott dzsámik újjáépítését. Mindenki csillapított, és mindenki elégedetlenkedett, ami azt jelenti, hogy semmit sem oldottak meg.
A remény, amely 2004. március 17-én csődöt mondott, öt évig élt. De ez a remény groteszk volt, mert arra alapozott, hogy a kényszer segít a Balkánon. A közel három hónapig tartó NATO-bombázások után, 1999. június 10-én Milosevic aláírta a kumanovói kapitulációt, és csapatai kivonultak Kosovóból. Az albánok felszabadítóként üdvözölték a bevonuló NATO-katonákat, a szerbek viszont hódítókat láttak bennük. Kosovo formálisan Szerbia része maradt, de az ENSZ felügyelete alatt azóta is külön életet él. Az albánok Kosovo függetlenségét akarják kieszközölni. Ebben az elhatározásban összetartanak az egymással viaskodó albán pártok. A szerbek mindent megtesznek, hogy ez ne következzék be. A nemzetközi diplomácia pedig lebegteti Kosovo státusát: multietnikus Kosovóról beszél, s azt reméli, hogy toleráns légkörben megfelelő kiegyezési alapot hoz létre. A százezres lélekszámú kosovói szerb közösség úgy véli, hogy Kosovo egyre erőteljesebben sodródik a függetlenség felé, az albánok viszont esélyüket féltik. Eközben a tartomány gazdasági állapota rendezetlen, a régióban a kilátástalanság, a korrupció és a maffiahálózat uralkodik. (A fegyverkereskedelemben és a drogcsempészetben az albán és a szerb maffia kitűnően együttműködik.) A nemzetközi erőkben az albánok többé nem felszabadítókat látnak, hanem a szerbekkel alkudozó idegeneket. Harri Holkeri ENSZ-főbiztos pontosan fogalmazott, amikor kijelentette, hogy az erőszakos tüntetések spontánul kezdődtek, de a szélsőségesek szervezetten folytatták az etnikai tisztogatást.
Elfecsérelt idő
Veton Suroi kosovói albán értelmiségi szerint a kosovói társadalom ma egy paralizált rendszer túsza. Ha a társadalom intézményrendszerét névtelen szereplők ellenőrzik, akkor az az intézményrendszer nem létezik. Intézményes hatalommal a nemzetközi rendfenntartó erő, az UNMIK rendelkezik, amely az albánokat azzal inti le, hogy hallgassanak, mert ők szabadították fel őket. Ez az egész albán társadalmat a felelőtlenség állapotába sodorta.
A tömeges erőszak jelentős mértékben csökkentette az albánok iránti rokonszenvet. Az elmúlt másfél évtizedben először az albánokat nem áldozatként, hanem elnyomóként látja a világ. Az etnikai tisztogatók most ők voltak, és nem a szerbek, s ez minden bizonnyal befolyásolni fogja Kosovo további rendezésének sorsát is. Csak azt nem tudja senki, hogyan kellene rendezni a helyzetet.
Március 17-én éjszaka azonban kiderült, hogy a szerb kormány sem képes ellenőrizni a szélsőségeseket. Hiába szólították fel a politikusok és az egyház képviselői a randalírozó tömegeket, hogy méltóságteljesen tüntessenek, a szerbiai városokban lelkesen skandálták: "Fegyverrel Kosovóra!", "Halál a siptárokra!" Beverték az albán pékségeket, cukrászdákat. A szenvedélyek általános kisebbségellenességbe csaptak át. Újvidéken a nem albán nemzetiségű, demuzulmán vallású s Kosovóból éppen az albánok elől menekült romák rettegésben élnek. Beverték a magyar színház ablakait, Zentán sírokat gyaláztak. A csetnikzászlós, Karadzic-pólós kiskorúak a tüntetéseken Ratko Mladicot éltették.
A kormány és az ellenzék képviselői a napokig tartó soviniszta, idegengyűlölő garázdaságot a részeg huligánok és a Partizan labdarúgócsapat szurkolóinak számlájára írták. Hasonlóan, mint a kosovói albán politikusok. Az egyik is, a másik is terroristának nevezi a másik nacionalistáit, s huligánnak a sajátjait. Ha így lenne, akkor a Balkán rövid időn belül megnyugodna. De a bajok mélyebbek. Kiderült, hogy egyik nemzet sem tudott szembesülni a múltjával. Amíg erre nem kerül sor, addig nem lesz béke.
A szerb oldal gyászol és közben új terveket fontolgat. Ez új jelenség a szerb politikában. Kostunica bejelentette, hogy a szerbeknek Kosovo ideiglenes státusán belül területi autonómiát kell biztosítani. Dragan Marsicanin, Kostunica pártjának második embere távlatokba helyezte a megoldást. A szerb területi autonómia legalább akkora függetlenséggel rendelkezzen Kosovón belül, mondta, mint amennyivel Kosovo rendelkezik majd Szerbiában. Ez a terv emlékeztet a kelet-európai etnikai autonómiatörekvésekre. Talán nem lenne rossz, ha Szerbia minden vonatkozásban érvényesíteni kívánná ezt az elképzelést: talán ez a kompromisszum útja. Az út, amelynek a végén nem lennének nyertesek.
Végel László
