Szegénynek és kiszolgáltatottnak született, a történelem feldobta, kivételes lehetőségekhez juttatta, korán kibontakozó tehetségét előbb díjazták, mintsem igazán megnyilvánult volna. Néhány évig beleillett a munkás-paraszt származású, nyílt tekintetű ifjú költő, a pártot és a rendszert, a fényes jövőt szolgáló népi értelmiségi szerepkörébe, maga volt a megtestesült szocialista realizmus, az emberiség boldogságának optimista énekese és letéteményese. Aztán a társadalmi gyakorlat láttán a szép eszmékből kiábrándult, mint a szocializmusnak nevezett korban oly sokan, mint az elmúlt kétszáz évben minden nemzedék legjobbjai.
A kommunizmus eszméit valló naiv, harcos és szükségképpen kiábránduló költők között van néhány rokona. A lengyel Władysław Broniewski, a bolsevikok ellen fegyveresen harcoló, majd a szovjet titkosszolgálat rabjaként gyötört, később a fasizmus ellen hadakozó légionista, utóbb sztálinista elveket hirdető költő hangütése néha Juhász költészetére emlékeztet. A szerb partizán Radovan Zogović, a meggyőződéses sztálinista Tito börtönéből hosszú évek múltán szabadulva írt megrázó remekműveket. Miroslav Krleža, az első horvát kommunisták egyike, aki a harmincas évek közepén a Petrica Kerempuh balladáiban sok évszázaddal korábbi nyelvbe és szerepbe bújva, ironizálva siratta el az eszmét, a 20. századi világirodalomban Makszim Gorkij után másodikként látva be és kiáltva világgá, miféle páratlanul embertelen világot építenek a szép, világmegváltó eszmékre hivatkozva.
Juhász Ferenc pályája mégis egyedi. Olyan mélyen a csalódást, a kétségbeesést szinte senki sem élte meg, és ekkora dühvel sem támadt a valóságra más. Ótestamentumi próféta lett belőle, a háromezer évvel ezelőttiek legközelebbi rokona. Évekig szórta, szórta magányában az átkait a világra, és siratta imádott magyar költőit, elsősorban Adyt és József Attilát, akikben megtalálta a maga elveszített tisztaságát, és akiknek pusztulását felmutatva megragadhatta a sorsául adatott förtelmes, gyilkos, képmutató, cinikus korszak lényegét.
Az irónia, a játékosság, a könnyedség első, Petőfi versformáit és témáit idéző korszakában is távol állt tőle. Komor hangzásra, tragikus látásra volt predesztinálva eleve, az elmúlásról szóló első nagy versét, a Rezi bordalt egészen fiatalon írta. Betegség és nyomor vette körül gyerekkorában, egyik kései, nem publikált rádióinterjújában tárgyilagosan számolt be arról, hogy az asztal alá menekült, valahányszor tisztviselő apja esténként részegen hazatért Biára. (Fiatalkori nagy műve, az 1950-ben megjelent Apám erről hallgat.) Az ötvenes évek nyomasztó légkörére velőig ható jajveszékeléssel válaszolt, és az egész országot siratta el Dózsa-eposzában, tévedhetetlen hallásával megújítva a párrímes, hangsúlyos magyar verselést, hosszú, változó szótagszámú sorokban oldva fel az ütemek gépiességét, ami számomra kozmikus, szürrealistának és expresszionistának mondott szóképzéseinél is fontosabb.
| ||
Az illúziók elvesztését irtóztató erővel harsogta ki magából, ilyet még az orosz líra sem produkált a 20. században, holott az oroszokat érte el ez a végzet legelőször. Juhász Ferenc nem öngyilkos lett, mint Majakovszkij vagy Jeszenyin, hanem új formát, újfajta szóösszetételeket, új-archaikus szemléletet teremtve üvöltött. A következő megrendülést 56 okozta, Juhász sokáig hallgatott, hallgatásra is ítélték évekre, leglíraibb verseit ebben az időben írta. Aztán enyhült a kín, a gyász és a megrendülés átadta a helyét a túlélés gyakorlatának, olykor mámorának, következtek a nagyon hosszú versek az elszórt szép soraikkal, következett a kanonizáció.
Óriások voltak Juhász Ferenc kortársai: a világirodalom egyik legnagyobbja, Szabó Lőrinc, sok-sok csodálatos szerelmes vers alkotója; Weöres Sándor, a lírai szerepet tudatosan elutasító, csillámló nyelvű, hihetetlen humorú, színészi zsenivel megáldott költő; Pilinszky, a hideglelős lényeglátó. Nem azt állítom, hogy Juhász nagyobb náluk, méricskélni a művészi alkotásokat nem lehet, sőt bűn, az ő megrázó, felrázó, eszméltető ereje azonban velük összehasonlítva is páratlan. Talán a humortalansága is kellett hozzá, talán a naiv, gyermeki hiszékenysége is a pályája elején. Mástól le se nyelték volna 1954-ben A tékozló országot, de Juhász annyira az ő elkényeztetett fiuknak számított, hogy az Írószövetség lapja közölte először. Utána persze megbánták. Juhász még akkor is bízott abban, hogy a rendszer javítható, ezt a hitét csak a forradalom után adta fel, arra az időre, amikor a legnagyobb lírai verseit írta.
„Kit anya szült, az mind csalódik végül”, mondja József Attila, de nem mindegy, mekkorát. Juhász a kétségbeesésnek volt a zsenije, a megátalkodottja, s ezzel a kamaszkoruktól búcsúzni kényszerülő későbbi nemzedékek nagy dalnoka akkor is, ha e kései nemzedékek, mint az elmúlt évtizedekben látom, a líra ellen be vannak oltva, és felnövés elleni szerként világszerte kamu-irodalmat és kamu-művészetet fogyasztanak kábítószerül. De hát ebből is lesz ébredés, éppen olyan kínos és fájdalmas, mint eddig.
Amikor Kosztolányi 1929-ben nekitámadt Ady költészetének, József Attila azt írta: „A költő versei révén zseni, ha az, ezen nem változtat a népszavazás. De amennyiben Adynak harminc-negyven jó verse van, úgy azok nem férnek el Berzsenyi öt-hat költeménye mögött, a kuckóban.” A cikket ezzel fejezte be: „A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs.”
Juhász Ferenc az ötvenes és a hatvanas években az akkori közös ihletnek volt a költője, és nevet adott mindannak, amit nem lehetett kimondani. Nehéz korszak, nagy költészet, tanulság és mérce az újabb nehéz korszakok megélőinek.
