Növekedés indul
„A növekedés állapotainak szövedéke” – így határozta meg egyszer a képi műalkotást Paul Klee. Van is egy rajza, kései, nyugtalanító mű, az a címe, Növekedés indul. Az élet csíráinak finom ornamentikája tárul fel előttünk. Vagy mégsem az életé? Vagy hát igen, az életé, de… Ki tudja, mi az a növekedés, amit indulni látunk? Szüts Miklós képei is talányosak: „Nem tudni, mi van a képeken. De valami történik. A képek tartanak valahová” – írja Esterházy. „Véletlenül csordul-e a fekete oda a sarokba?” Véletlenül folyik-e át egyik forma a másikba, véletlen-e, ahogy egyszer elváló, máskor meg egybekomponált oldalpárok alakulnak, mi van fent, mi van lent? Véletlenek nincsenek, ahogyan „automatikus”, spontán festészet sincs. Szüts érzékeny, mégis intellektuális, könnyed, mégis szigorúan átgondolt és megkomponált, koherens képsorozatot alkotott. Az inkább a kérdés, hogy milyen viszonyban állnak Szüts képei Esterházy szövegével. Az akvarellek nem illusztrációk. (Miként a szöveg sem a képekről „szól”, persze.) Kép és szó közt nincs átmenet, gondolhatják sokan. Esterházy is valahogy így vélekedik: „A képeknek titkos és titokzatos története van, nem pedig villogó cselekménye… A bennünket most körülvevő képek nem engednek […] beszélni. Azonosíthatatlan személyességük, a személytelen személyességük, a távolság által létrehozott váratlan közelségük tiltja.”
Nagyon megértem. Jó volna átlépni most egy képbe, a mozdulatlanba. Örökre meghúzódni, mondjuk, Tulp tanár anatómialeckéjének hallgatói közt, valahol a hátsó sorban. Jó lenne valamilyen trükkel megállítani, bekeretezni és falra akasztani azt az induló növekedést. Ámde Klee így folytatja alkotói vallomását: „Mozgás képezi minden keletkezés alapját. Lessing Laokoónja, amely ifjúkori gondolatkísérleteinket gerjesztette, nagy hűhót csap időbeli és térbeli művészet [vagyis szó és kép] különbsége körül. Pedig ha jobban szemügyre vesszük, tudós téveszme az egész. Mert a tér is időbeli fogalom.” Ez most talán nem annyira megnyugtató. Hát mégsem lehet elbújni, nem lehet elhallgatni, mégis beszélni kell. Másfelől „az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont”.
Szavak nélkül nem élhetek
Lehetne akár nyelvi manipulációk útján is próbálkozni ezzel az eltűnéssel, gondolja Esterházy. Felteszi, hogy ha bizonyos szavakról − például arról, hogy „Anyám” vagy „Apám” – levágja a személyragot, nyomban előáll a személytelenség, elillan az én, mint nyuszi a kalapból. De rádöbben, hogy neki magának, a mesélőnek (aki eddigi éveiben sokat bíbelődött apái és anyái történeteivel) kellene személytelennek lennie, nem a történet szereplőinek. „Én vagyok az, aki nem vagyok.” Mostantól: „Hallgass. Ez lesz az új neved. És az új beszéded” – mondja.
| ||
Vajon lehetséges-e ez tényleg? Aligha: a trükk mindig csupán trükk marad, „Escher-féle átverése a szemnek”, virtuális valóság, káprázat. Keserűen önironikusak és önfelszámolóak az új Esterházy-kispróza efféle bűvészmutatványai. Felidézik, egyszersmind átértelmezik, zárójelbe teszik az életművet, legalábbis annak egy részét: „EGYES SZÁM HARMADIK SZEMÉLYBEN ÍROK, ETTŐL BIZTONSÁGBAN ÉRZEM MAGAM, AZT REMÉLEM, HOGY NEM HALOK MEG OLYAN HAMAR” – olvassuk A szív segédigéiben, az Édesanyát gyászoló 1984-es írásban. Az új Esterházy-könyv legmegrendítőbb, egyszersmind legfelemelőbb gesztusa a trükközés elutasítása. Az őszinteség, a szó-kimondás − szörnyű szavaké, igen. „Halál és szerelem közelében megváltozik az ízlés és a stílus is.” Nincs tehát trükk, nincs személytelenség, magyarázkodás, önértelmezés, csak a szó igazsága, az igazság szava az, ami van. Ez is beszéd, nem is akármilyen. „De a mondatok alján vagy mögött van valami, ami egyszerre számolja föl a mondatot, és továbbra is beszél. Hogy ehhez vannak-e szavak, az több mint kérdéses. De a mese nem tehet mást, uram, királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én szavak nélkül nem élhetek.”
Az esküdtszék döntése
A mesélő tehát mesél. Egyszer volt, hol nem volt, valahogy így. A mese – a mű terjedelméhez képest − meglehetősen bonyolult, rétegelt, helyek és idők változnak benne, cselekményszálak fonódnak össze, személyek alakulnak át, ezerfelé nyitott mű ez, finoman szólva. Egy gyilkosság története – és egy szerelemé. Vagy a kettőé együtt, tehát szerelmi gyilkosságról szól. A gyilkos neve Hasnyálka. „Hát… valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának.” Iszonytatóan groteszk figura. Viszi Hasnyálkát az indulat, reneszánsz egyéniség ő, üzekedik és öl, mint a bajszos-kardos Balassi Bálint, az érzékien démonikus Don Juan, vagy mint a féltékenység mardosta Othello. Legszívesebben hagyná is a csudába a modernitást a narrátor, inkább az Esterházyak hőskorába, az Isten látta, istenáldotta XVII. századba, a daliás időkbe tenné át a történetet, de nem teheti: a hasnyálmirigyrák szempontjából mégiscsak a jelen az érvényes, a „jó”: „Csukd be, fiam, azt a XVII. századot, jön be a hideg vagy a huzat”. A szerelem, amely szóban forog itt, a mesélő anyja és kitelepített apja közt szövődik a 20. század közepén. Azaz szövődne, ha nem bomlana le róluk teljes személyazonosságuk szinte azonmód, s nem alakulnának át egy nemileg is kétes identitású A.-vá (Anyám) és egy hasonlóképp androgün jellegű A.-vá (Apám), egy leszbikus nővé és egy hímringyóvá, akik 2016-ban, az Üllői úti ködben, egy baljós órán habarodnak majd egymásba, s lesznek később egymáséi. A szerelem halállal végződik, gyilkos halálközösüléssel. „Egy tengerpartot ábrázoló poszter függött az ágy fölött” – alighanem Szüts Miklós „tengeres” képeinek egyike. Ez a történet vége, de nem a szövegé. „A mese láthatóan nem verzátus a szerelemben, ugyanúgy bolyong, mint a két szerelmes az Üllői úton.” Nyilvánvaló, hogy a szerelmi gyilkosság voltaképpeni szereplői emberi sejtek, sejtcsomók, A., a szerelemhabzsoló nő − a férfi gyilkosa − visszaalakul Hasnyálkává, aki elégedetten dől hátra.
Miről is van szó? Túl matematikán, logikán, filozófián, túl a fichtei azonosságelven (A.=A., azaz én=én), túl mindenen? Nem arról-e, hogy szüleink vakszerelmének, szerelmi bűneinek kreatúrái vagyunk? Hogy sorsunk szüleink „vétkeiből” ered, nemcsak filozófiai, teológiai, hanem genetikai értelemben is? Hogy anyánk génjeivel együtt anyánk halálkódját is örököljük?
Szó esik egy bírósági tárgyalásról, a per helye és ideje meglehetősen bizonytalan, afféle mennyei epilógus ez az Úr ítélőszéke előtt. Esküdtszék dönt arról, ki a bűnös, az Anya vagy az Apa, A. vagy A., a Hasnyálmirigyrák vagy az áldozata. A legidősebb esküdt csak futó pillantást vet Hasnyálkára, és az áldozatnak mondja: „Bűnös”. A mindig újjáéledő, holtából is feltámadó mesebeli Hasnyálmirigyrák tehát üdvözül, az „én” pedig elkárhozik. „A mesében a gonoszok, a bűnösök meghalnak, és ha netán a jó is meghal, az előbb-utóbb újraéled. Ezért van az, hogy minden hasnyálmirigyrák a mennyországban végzi. Ott ülnek az Úr jobbján.” Az ítélethozatal Kafka Peréhez hasonló. Joseph K. tudvalevőleg semmi rosszat nem tett. A „tényállás” itt is teljesen abszurd, az ítéletnek mégis világos (és szörnyűséges) magyarázata van: a halál a szülők vétkének büntetése. Itt minden az isteni „gondviselés” aktusának következménye. Az ártatlanok „áteredő” bűnét megtorló Mindenható könyörtelen logikája ez. „Nem igazságtalanság ez Isten részéről?” – kérdezi Szent Pál.
„Nem tudjuk, mi lesz. Nem tudom, mi lesz” – írja Esterházy. Reméljük, hisszük, hogy nemcsak a könyörtelen, hanem a könyörülő Istennek is van logikája. Annak, aki szánja a bűnösöket és megbocsát nekik. Hozzá imádkozunk.
Magvető, 2015, 80 oldal, 2690 Ft
