Harminc éve, 1991. november 4-én jelent meg az az album, amely sok tekintetben újradefiniálta, mit érthetünk gitáron játszott popzene alatt. Igaz ugyan, hogy e hangzásnak számtalan követője akadt, de számos titkát máig őrzi. Ráadásul elkészítése kalandos és izgalmas volt, kreatív kísérletezés és sok móka kísérte – nem beszélve a tagok krónikus fülcsengése miatti ismétlődő leállásokról.
A Grammy-díjas jazztrombitás-zeneszerző operájával nyitott újra, másfél év karantén után a New York-i Metropolitan Opera szeptemberben. Ő az első afroamerikai zeneszerző, akinek ez a dicsőség jutott. Blanchard többször is elmondta, hogy mások is megérdemelték volna ezt korábban, csak őket elutasították.
Ha egy zeneszerző Esterházyt akar megzenésíteni, nagy svungot kell vennie. „Az operairodalom nem egy nagy sikerű alkotása bárgyú, zavaros vagy teljesen igénytelen szövegre készült” ‒– írja Esterházy a Daisy című operalibrettója elején. Mármost egy Esterházy-szöveg sosem bárgyú, sosem zavaros – legfeljebb „igen gazdag szövegközi kapcsolathálója” révén válik nehezen értelmezhetővé –, igénytelennek pedig végképp nem nevezhető.
Szinte magától értetődőnek tűnik az ötlet, hogy a digitális technika adta lehetőségekkel élve a tudomány művelői is végezzenek némi tudomány-népszerűsítő munkát az éterben, illetve a világhálón.
Mi, mai öregek még beszélgethettünk az öregjeinkkel – szüleinkkel, nagyszüleinkkel – a 20. század nehezéről. Én is elmeséltettem néhányszor a nagymamámmal, hogy milyen volt, amikor kihajtották őket a gyerekekkel együtt a futballpályára, de arról is kérdeztem, a papát hogyhogy nem lőtték agyon Isterbácon a partizánok.
Erdélyről számos nagyszerű tudományos és irodalmi mű jelent meg, de a fércmunkák száma jóval több. Ez egyértelműen a trianoni trauma következménye, ami érthető okokból korlátozta és korlátozza ma is a józan ítélőképességet, s oly sok valótlanságot állít be megfellebbezhetetlennek és vitathatatlannak, hogy attól csak nagyobb lesz a zavar.
A mai Budapest utcáit járjuk, s valami gyanús mozgás tapasztalható körülöttünk. Ott a Lánchíd, itt a Szent István park, ez már a Duna-part a Parlament előtt... hova mennek azok a cipők?
Létezik egy sziget a Kaszpi-tenger orosz (dagesztáni) partjai előtt: az ott lakók a maguk egyszerű módján úgy hívják, hogy Sziget (Osztrov), és már csak félszáz ember lakja.
„Ő Vilmos, aki – ha van bűnbocsánat – talán mára példakép lett. Azoknak legalábbis, akik a botlásuk után, a társadalom legmélyéről próbálnak visszatérni a világba, mindenképpen.”
