Interjú

„Digitális trükk nincs benne”

Féner Tamás fotográfus

Képzőművészet

Több mint hatvan éve van a pályán, ebből harmincat a Film Színház Muzsika című hetilapnál dolgozott, és még vagy húszat más újságoknál, miközben sorra jelentek meg szociofotói és erőteljes városképei. Most 82 éves, első kiállítása 1962-ben volt a Fészek Klubban, a legutóbbi néhány hete nyílt a 2B Galériában.

Magyar Narancs: Meg tudná mondani, hányadik kiállítása a mostani?

Féner Tamás: Nem tudom, nagyon sokadik. Megmondom őszintén, én csak első bemutatókat jegyeztem meg. És a külföldieket. De van egy saját gyártmányú ki kicsodám a számítógépben, kiszámolhatjuk. Biztos húsz fö­lött van.

MN: Kiállítása az Attributált portrék címet viseli, a megnyitón Parti Nagy Lajos ezt mondta: „Attributálni az én esetemben annyi, hogy veszek egy régi megnyitót vagy többet, s ezt próbálom új kontextusba, új tárgyak, új mondatok elé-, közéhelyezni.” Mennyire helytálló ez a megállapítás a kiállított képekre?

FT: Többé-kevésbé. Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem tanítani itt, ott, amott, például az ELTE kulturális antropológia szakán – de nem szeretem a tanítani szót, mert valamiféle szellemi fölényt fejez ki. Inkább úgy mondanám, hogy elkezdtem emberekkel találkozni és a fényképezésről beszélni, majd úgy hozta az élet, hogy meg kellett írnom egy jegyzetet is a számukra. Ekkor fogalmaztam meg, hogy a portré az portré, amihez elég lehet egy ismert embert lefényképezni. De ha ez az ismert ember mondjuk biciklizik is, akkor valamivel kiegészítettem – attributáltam – őt, vagy­is egy olyan tulajdonságot rendeltem hozzá, ami nem magától értetődő. Az attribúciónak évszázadok óta megvan a szerepe a művészetben, például a szobroknál a felismerhetőséget szolgálja; ha át van lőve nyílvesszőkkel, akkor Szent Sebestyén, ha kulcsokat lenget, akkor Szent Péter. A mostani kiállításon vannak bizonyos portrék, illetve van egy anyag- vagy formarendszer, amit az elmúlt 8-10 évben nyúzok, és azt mindenre ráhúzom. Úgy képzeltem, hogy ezek az adott helyzetben – a portréval összeállítva – valamiféle jelként tudnak működni.

MN: Van köztük teljesen elvont, geometrikus elem – rugók, csövek stb. –, de nagyon is konkrét dolgok, például Ferge Zsuzsa portréjánál egy imasál. Hogyan választotta ki az attribútumokat?

FT: Ferge Zsuzsa nagyapja rabbi volt, és ő maga is ezer szállal kötődik a zsidósághoz. De ehhez hozzátenném azt is, hogy a lányom Ferge-növendék volt, úgyhogy tudom, hogy Ferge úgy gondoskodott a lányomékról, mint egy igazi zsidó anya. Az imasállal ezt a kötődést próbáltam megjeleníteni. A rugó Ádám Ottó előtt emelkedik fölfelé, olyan mint egy spirál, ami hirtelen véget ér. Ez talán jelezheti azt, hogy ő, bár fantasztikus pályát futott be, a rendszerváltás pillanatában valamiért mindent abbahagyott. Róna Viktor arcán a három acélrúd olyan, mint egy börtönrács, ami bezárja őt, Jancsó Miklósnál pedig azt próbáltam megmutatni, hogy a filmjeiben a formák megmaradtak, de az a fajta felelősség, ami korábban a Csend és kiáltásban, a Fényes szelekben volt, az később nem volt annyira erős.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk