Kultúra

Lengyelországban kiállítás nyílt a háború előtti antiszemita karikatúrákról. Kik fogyasztották ezeket? Mik voltak a jellemzőik? Hatnak-e még manapság is? A varsói Zsidó Intézet igazgatóját kérdeztük.

Minden belassításokkal, valószínűtlen CGI-színorgiával és babaolajozott izmokkal terhelt, antik görögökről szóló filmek atyja, a 300 nem akart többnek látszani annál, ami: kétórányi heroikus, férfias, (akkor még) egyedi látványvilágú vérorgiánál.

A képregényrajzoló Futaki Attila készítette borítóból már sejthető: a századfordulón játszódik a sztori. A címszereplő egy különös gőzvonat, amely ugyanakkor egy bármilyen sínen közlekedni képes száguldó árvaház.

A TV2 naponta jelentkező műsora kevert műfajú vállalkozás, maga a csatorna sem nevezi híradónak, egyszerűen csak Tényeknek, a hossza változó, valószínűleg a napi igények és egyéb, műsor-politikai megfontolások alapján alakul ki a 35-70 perc közötti végső forma. Általában egy, de gyakran két személy vezeti.

Vajon milyen jelenet indul a következő képpel? Egy férfi és egy nő, Mészáros Gábor és a nagyszerű Béres Márta bőrszerkóban, pórázzal a nyakán áll a színpadon, szorongatja saját torkán a hurkot.

Záróra van, a kávézóban már a székeket pakolja a pincérnő, amikor egy középkorú, tántoríthatatlan, lendületesen határozott nő betéved egy korty konyakra. Persze nem egy konyakról van szó, sokkal többről, jóval inkább egy egész életről, vagy rögtön inkább háromról.

A Hodworks Pirkad című produkciójának nagy híre ment a tavalyi bemutató után, több okból is. Telt házzal játszották újra ismét a Trafó színpadán.

Mindjárt az elején zavarba ejti a nézőt Navid Nuur kiállítása: a Trafó terét aranyfalként szeparáló, enyhén zizegő fólia hatására a szemközti falon lévő két monokróm festmény már eleve csak visszafelé tűnik föl.

Két pasi megy az úton, csíkokat húznak, az egyiket buta romkomokból ismerjük, a másikat majdnem sehonnan: mindenesetre a tájból, a munka jellegéből és a szereplőkből is süt a jellegtelenség.

Az operett hosszan tartó és meglehet, örök népszerűségének egyik nagy és egyszersmind nyílt titka az, hogy rendre játékba hozza a szerelemről bennünk élő, szégyentelenül romantikus közhelyeket: az első megpillantás varázsütését, a szerelmesek egymásnak rendeltetését, s egyáltalán az összeillést mint minden akadályt lebíró mágiát.

Szinte már nincs olyan nagynevű európai zenei szaklap, melyben ne jelent volna meg méltatás Marczi Mariann lemezéről: ehhez képest - és főleg ahhoz képest, hogy az előadó magyar, és a kis amerikai kiadó lemezén csak magyar szerzőket játszik - hazánkban a lemez visszhangtalan maradt.

Eddie Spaghetti nemcsak a művésznévválasztásnak, hanem a karrierépítésnek is nagy mestere. Egy pornográf regényről elnevezett bandájával 1989-ben pályázott át Arizonából Seattle-be koszlott, punkos rock 'n' rollt játszani - mondván, ott kevesebb a feltörekvő banda.

A nagy művészekről írott monográfia műfaja már legalább ötven éve kétes fénybe került. A posztmodern mindent átható (és voltaképpen jogos) szkepszise miatt a szaktudós monográfusoknak választaniuk kellett: vagy az élet, vagy a művészet, mivel úgy látták, a kettő egységét (ha egyáltalán létezik ilyen) már nem ábrázolhatják átfogó szemlélettel.

Bibliográfiai zombiktól elképzelt mondatantológiákon és a kézrátétel örömén át Pipacs bácsi konyhakéséig.