Kultúra

Amikor Sztupa és Troché megnézték az öregasszonyok bicikliversenyét, elég jó helyet sikerült fogniuk. Ott álltak, ahol már nem volt szenvedés, csak száguldás. A verseny Bikács közepéről indult, rövid felvezetés után rögtön egy gyilkos hegyi szakasszal, egészen a Murvás kútig, ahol gyakorlatilag elszabadult a pokol, mert onnan már a Napsugár kisvendéglő előtt felállított célig folyamatos lejtmenet következett.

"Mondja: miért nincs tizenhetedik Lajos? Van egy tizenhatodik Lajos és egy tizennyolcadik Lajos. Miért nincs tizenhetedik?" A Játék a kastélyban oktondi Titkára firtatja ily naivan az egyszerre dinasztikus és bútortörténeti érdekű kérdést, s hasonlóképpen csodálkozhat rá a jámbor emberfia arra is, hogy a komolyzenében vajon miért találunk számos nevezetes oktettet, ellenben valamirevaló nonett alig akad. (A decettről, ugye, már nem is beszélve.)

Kevés hálátlanabb feladat lehet annál, mint január 1-jén délelőtti élő adást készíteni, nemcsak mert korán kell hozzá kelni, hanem főleg azért, mert a célközönség nagy valószínűséggel épp zselés állapotban vegetál.

Hogy lehet az, anya, hogy ilyen késő este ennyire jó kondiban vannak? - kérdezi tőlem a gyerek, és szájtátva nézi tovább a színpadon épülő embertornyokat a francia újcirkusz előadásán.

Tíz éve játszik párhuzamosan egy budapesti polgári művészszínházban és Mundruczó Kornél radikális előadásaiban. Hagyományos, konzervatív értékek és szabad kísérletezés találkozik benne, sokáig nem is kényszerült választásra. Nemrég pedig "szerző", alkalmazott író lett - első filmes.

Nem vitás, ordenáré időket élünk, ám van azért ennek némi pozitív hozadéka is: a magyar közönség számára például ennek révén válhatott valósággal is ismerőssé a Chicago című musical sokáig oly idegenszerűnek ható belvilága.

Szimpatikus vállalás ez itt, a kevéssé kivilágított 15. kerületben, Rákospalotán, ahova a kutya se jár, csak a kortárs művészet.

A képzőművészet és a kortárs zene kapcsolatával sem a művészettörténet, sem a művészeti köztudat nem foglalkozott túl sokat az utóbbi néhány évtizedben, ami az avantgárd recepciójának általános megkésettségével magyarázható.

Az Apple-guru Steve Jobs halála olyan ziccer volt, amit nem hagyhatott ki Hollywood: még el sem temették a 2011-ben elhunyt vizionáriust, máris megkaparintották életrajzi könyvének a megfilmesítési jogait. Pedig a Facebook alapítómítoszát elregélő A közösségi háló bizonyította, hogy hiába programozza át valaki az egész világ életét, attól még nem rejt játékfilmre rúgó drámát az élete.

Mit kezd egymással a fehér és a fekete zsaru?

Érdekes jelenség, hogy a természetfilmek előszeretettel antropomorfizálják a bemutatott állatokat, és foglalják narratív keretbe ösztönös tevékenységeiket.

Brit tudósok egy csoportja szerint elképzelhető, hogy akár már egy-két film múlva is bekövetkezhet, hogy Steve McQueen megszűnik az a saját képeibe (ó, te rideg, rideg kameraszem!) és mondanivalója fontosságába (a rabszolgaság elég rossz!) feledkezett filmrendező lenni, akinek ma ismerjük.

Jamie Welch (alias Seams) az angliai Hampshire szülötte, de már jó ideje Berlinben készíti zenéit - ha úgy tetszik, két világ határán dolgozik, és egyszerre két markáns hagyományból építkezik. 2010 és 2012 között két remek, utóbb egyben is kiadott EP-t (Tourist/Sleeper) is készített - a rajtuk található lassú-középtempós, megfontoltan lüktető és kellően melodikus (glitch hop- és szintiwave-hatásoktól sem mentes) szerzemények úgy építkeztek (sokszor alaposan összevagdalt hangmintákból), hogy egy pillanatig sem váltak rideggé.

Miután Rihanna idén nem dobott semmi újat, csak bulizott, Lady Gaga nagy hacacáréval felvezetett lemeze unalmas lett, Britney elment vendéglátózni Vegasba, MIA lemeze pedig súlyát vesztette, és már úgy tűnt, hogy Miley Cyrus felnövése lesz az év legemlékezetesebb eseménye a globális popénekesnők világában, nos, mindezek után Beyoncé teljesen váratlanul kiposztolta december közepén az Instagramra, hogy itt az új lemeze, ami formabontó módon úgynevezett vizuális album.