A legtöbb rádiócsatorna - a tévékről nem is beszélve - ezt a gyilkos műsorsávot ismétlésekkel, előre bekészített válogatásokkal, best of-kisszínesekkel tölti fel általában. Nyilván tudják a szerkesztők, hogy ha folyamatos szünetjelet adnának, az sem zavarna meg senkit (a közrádió új műsorpolitikájában ennek a miseközvetítés az ekvivalense). A Klubrádió azonban, úgy tűnik, nem hagyta megzavarni magát ilyen földhözragadt indokoktól, s a dátumra mit sem reagálva a szokásos rend szerint építette föl az évnyitó adásnapot.
A szerda minden körülmények között szerda alapon tehát Falusi Mariann és Lang Györgyi üdvözölte a hallgatókat, illetve őket is, de főleg saját barátaikat, családtagjaikat, szomszédaikat és ismerőseiket, legtöbbjüket becenéven említve, kacarászva, mintha otthon lennének, s a telefonkagyló helyett csak valami baleset folytán került volna egy országos rádió mikrofonja a kezük ügyébe. Lehet ezt így is, gondoljuk, és erősen próbáljuk magunknak a dátummal magyarázni a jelenséget. A nyegleséget a stílussal, a tenyérbe mászást az őszinteséggel összekeverő iskola alapítójának - legalábbis rádiós berkeken belül - Csiszár Jenőt szokás tartani (habár az ő útját meg kicsivel előbb a Boros-Bochkor-duó taposta ki), a Falusi-Lang-páros pedig érezhetően hasonlóképpen vélekedik az éterbe szórható anyag mibenlétéről. Talán csak abban jobbak - és lehet mondani persze, hogy ez nem csekély különbség -: dilettantizmusukról egyetlen másodpercig sem állítják, hogy bármiféle szakmaisághoz volna köze, sőt minden gesztusuk az amatőrség tudatos megtartására vall. Az ő műsorvezetői ténykedésük radikális fordulata, hogy még csak nem is szórakoztatni akarnak mindenáron - ahogy a kereskedelmi rádiók bányáiban a leggyengébb poénért is verejtékezve gürcölő kollégáik teszik -, hanem jól ellenni. A bekapcsolva felejtett mikrofon esztétikája az övék, és ebben egy nagyon ritka és a mai jólfésült rádiózástól lényegileg idegen bátorság mutatkozik meg: a hallgathatatlanság vállalása. Innen nézve már belefér, hogy egy hangosakat fingó kutya emlegetéséről fűzzék át a beszélgetést a meghívott orvos vendég szakterületére, a cukorbetegségre, őt magát pedig csak Zsókaként vagy cukidoktornőként emlegessék, és mégse sértsék vérig ezzel. Prosztó az egész, de nem a mai divat szerinti jópofáskodó álprosztó, hiszen éppen annyira görcstelen, amenynyire egy alsónadrágban elfogyasztott reggeli valóban az.
Ahogy nem minden hallgatóval, úgy nem minden vendéggel működik ez a stílus, és az ilyen esetekben látszik igazán, mennyire nem manír ez az egész. Egy hallgatói sms beolvasása után például, ami azt panaszolta el, hogy szerinte a két "varjú" műsorvezető nem hagyja beszélni a vendéget, nevetve válaszolják, hogy "mi ezt szoktuk csinálni", aztán mégis érezhető, hogy óvatosabban vágnak attól fogva a doktornő szavába. De még érdekesebb a műsor második félidejét kitevő beszélgetés Schmied Zoltánnal, akinek már a felkonferálása is rendkívül frappánsra sikerül: "A Chicago próbája közben figyeltelek, és úgy néztél ki, mint egy szép amerikai filmszínész csávó" - mondja egyikük, mire a másik: "Pedig egy csúnya magyar színész vagy." Aztán, mintha ez lenne a legtermészetesebb, jót röhögnek az egészen a vendéggel együtt - akinek szegénynek nincs választási lehetősége, vagy megpróbál belehelyezkedni a szituációba, vagy egy borzasztó kínos háromnegyed óra elé néz. Schmied az előbbit választja, és igyekszik is, de azért érezhetően nem határtalanul felszabadult. Egy kicsit túl sokat beszéltetik a feleségéről, egy kicsit túl keveset magáról, hallható, hogy inkább a magánélet érdekelné őket, a párbeszéd szakmai része tulajdonképpen egy rövid adatrögzítésben merül ki. Minél bennfentesebb a beszélgetés (jellemző műsorvezetői kiszólás Schmiedék állatai kapcsán: "már teknősötök sincs, mert az nálam landolt"), annál kevesebb a valódi információ. A komolynak szánt kérdések ("Attól, hogy sok stadion épül, jó lesz a magyar foci?") meg végképp leperegnek erről a műsorszövetről. Ám éppen azért, mert nem egyszerűen alacsonyan van a léc, de nincs is léc ebben a játékban, leverni sem lehet semmit. A végére meg már majdnem elhisszük, hogy ha a műsorvezetőknek jó, akkor az nekünk is jó. Minden héten túlzás lenne, de évente egyszer éppen belefér.
Klubrádió, január 1.
