Magyar Narancs: Tanítják a színházfelújítást valahol?
Mácsai Pál: Nem, pedig nem lenne haszontalan. A színházépítészetnek izgalmas története van az antikvitástól máig, összefüggésben a színháznak a korban játszott társadalmi szerepével, a színpadi játékmóddal: nagy, szép téma. Én a szorongásokkal együtt élvezem csinálni. Minden ilyen átalakítás mögött érzelem van, indulat, hogy a régi épület gátol minket. Ez az Örkénynél sajnos halmozottan igaz volt. Nem elegáns visszafelé mutogatni, de hát mégiscsak ez a háttér. A ’82-es felújítás idején még nem volt szokás szidni egy új beruházást, de a Madách Kamara épülete annyira rosszul sikerült, hogy már akkor önfeledten ócsárolták a sajtóban. Anekdotikus helyzetek is voltak; amikor a sajtóbejáráson lehajtották a székek ülőlapját, azok hozzáértek az előző sor háttámláihoz. Elmérték… Ezen sikerült valamit korrigálni, de azért a székeink kényelmetlenségét mindenki ismeri, aki járt nálunk. És megmaradt a terem ügyetlensége, és persze az esztétikája. Ez a befedések kora volt, gondoljon a Corvin áruházra! Nálunk az eredeti, finom, Bauhaus-ihletésű épületből egy fülledt, álfalakkal, textilekkel burkolt, stílustalan kis színház lett. Az akusztikának is rosszat tett a sok szőnyeg és szövet, és nem lett jó a színpad-nézőtér viszonya sem.
MN: Mire kellett vigyázni a szerencsétlen látási viszonyok mellett?
MP: Nem lehetett például lefeküdni a színpadon a földre, mert ott nem látszott a színész. Sokszor használtunk lejtőt a díszletben, hogy ezt megoldjuk. Hadd ne folytassam, a felújítással ezek zöme most rendbe jön. A bontáskor előkerült néhány tenyérnyi a háború előtti falszínekből meg az eredeti lépcsőborításból. Régészeti lelet végül is, meg is hatódtam, milyen szépek: fekete és sötétvörös, egyszerű felületek. A Bauhaus a funkcióból indul, ide térünk vissza most. Ez a jelszó.
A teljes interjút keresse az e heti Magyar Narancsban!
