Magyar Narancs: A rendszerváltás után hosszú ideig te voltál az egyetlen árverező az országban. Hogyan csöppentél bele?
Virág Judit: 1988-ban kerültem a Műgyűjtők Galériájába, ami az első magángaléria volt az országban. Akkoriban csak a monopolhelyzetben lévő BÁV-nak volt árverezője, őt meg nem adták kölcsön. Volt egy ügyfelünk, egy lyoni árverezőház tulajdonosa, aki már akkoriban sokat vásárolt Magyarországon, és felajánlotta, hogy megtartja nekünk az első pár árverést. Másfél-két éven keresztül jött, és én voltam a szinkrontolmácsa. Innen indult az egész, nekem eszembe se jutott volna.
MN: De aztán nagyon megszeretted?
VJ: Már az első pillanatban rájöttem, hogy ez az én terepem. De már várom, hogy a lányom, aki hetedik éve áll mellettem mint segédárverező, átvegye tőlem. A tapasztalata már megvan hozzá.
MN: Akkor ezt nem is tanítják sehol?
VJ: Nem. Van persze gyakorlati része (a licitlépcsőket be kell magolni), de leginkább sok árverezést kell végignézni. Bárhol voltam külföldön, megnéztem, ki hogyan csinálja. De nem kell felvenni mások gesztusait, a legjobb az, ha magamat adom.
MN: Mennyire számított, hogy nő vagy?
Fotó: Sióréti Gábor
VJ: Nagy viták voltak belőle. A nyolcvanas évek végén még nem voltak női árverezők, nemhogy itthon, de Európában és Amerikában sem. Itthon a szakmában is összecsaptak az indulatok, sokan úgy vélték, egy nő nem lehet alkalmas erre. Felmerültek mindenféle nevek, például Paudics Béláé. De érteni kell ahhoz, amit árverezünk, másként nem lehet. Például szarvasmarhát nem tudnék árverezni, mert fogalmam sincs, hogy melyik a jó.
MN: És mit csinál egy igazságügyi szakértő?
VJ: Ez a cím arra jogosít fel, hogy hivatalos értékbecslést és eredetiségigazolást adjak 19-20. századi festményekről. Vitás ügyben számos esetben rendeltek már ki bírósági szakértőnek, főként lopott vagy hamis képek esetében.
MN: Sok hamis kép van a piacon?
VJ: Rengeteg, de mindig is így volt. Amióta a művészeti produktum érték, mindenhol, minden korban és minden művészeti ágban készülnek hamisítványok. Talán az utóbbi időben Magyarországon több van, mint ami "megengedett", de nem ez a legnagyobb baj, hanem hogy rettenetesen silány minőségűek: még egy jó hamisítót sem tudunk felmutatni. Persze amik régen készültek, és csak kicsit vannak meghamisítva, mondjuk egy szignócserével, azokat nehezebb kiszűrni. De ki lehet.
MN: Hogyan lehet fellépni a hamisítványok ellen?
VJ: Nehezen. 1998-ban volt egy nagyon nagy Rippl-Rónai-hamisítási botrány, és ki is derült, hogy ki készíti a műveket. Hiába foglalták le a teljes anyagot, nem tudták elítélni. Ugyanis csak tettenérés számít, az pedig lehetetlen. Én csak azért vállalom a felelősséget, amit mi adunk el.
MN: Van saját gyűjteményetek?
VJ: Van, és azt gondolom, elég jelentős. Viszont azokat, amik a galériában vannak, vagy bizományba hagyták, vagy aukcióra szánták. Azt a Rippl-Rónai-olajképet, amit most a Musée d'Orsay megvásárolt a gyűjteményébe és az állandó kiállítására, a tulajdonos hagyta nálunk azért, hogy keressünk rá vevőt. Azt azért nem gondoltuk, hogy a világ egyik legjobb múzeumába kerül.
MN: A válság mennyire érződik a műtárgypiacon?
VJ: Nagyon. Bár az utóbbi időben egy kicsit megmozdult a piac, mintha a gyűjtői réteg túllépett volna a sokkhatáson. De jelenleg is sokkal kevesebb festmény kerül piacra: 2007-ig mi évente körülbelül 750-800 képet árvereztünk, most viszont olyan 450-500-at, mert egyszerűen nem ül annyi pénz a nézőtéren. De a minőségi képek esetében nem beszélhetünk válságról. Egy kiemelkedő kvalitást bármikor jó áron el lehet adni.
MN: Mi a különbség a kikiáltási ár és a becsérték között? És mi az, amikor a ház licitál?
VJ: A magyar aukciós piacon lévő - sajnos muszáj ezt a distinkciót megtennem - elismert galériák működésüket tekintve semmiben sem különböznek egy nagyon jó nyugat-európai vagy tengeren túli galériától. Tehát a katalógusok színvonala és feldolgozása teljesen egyenértékű. Eltekintve persze az áraktól, és hogy mit árverezünk. Az egyetlen különbség az volt, hogy a magyar aukciós rendszer tavaly őszig kikiáltási árral dolgozott. Az angolszász rendszerben a becsértéket használják: megadják a kép becsértékét tól-ig, és valahol az alatt kezdi a licitet az árverező. Ez a rendszer lehetővé teszi, hogy a tulajdonosok indokolt esetben limitárat szabjanak meg, hiszen senkinek sem érdeke, hogy egy remekművet mélyen áron alul adjon el. És amikor a ház licitál (ezt mindenütt a világon így csinálják), az azt jelenti, hogy azon a képen van egy limit - de ez mindenki számára világos, hiszen magam indítom el a licitet, és magamra mutogatok, egészen addig, ameddig el nem érjük a tulajdonos által megszabott határt. Ha elértük, utána kiszállok a licitből, és folytathatja a terem, vagy nem folytatja. Ha nem érjük el, akkor nem ütöm le, hanem kérem a következőt. S így ez teljesen transzparens, lehet látni, mi az, ami elkelt, és mi nem.
MN: Ez nyilván kizárja azt a - régebben Nyugaton is - bevett gyakorlatot, hogy a galéria csak felhajtja az árat, de nincs mögötte tényleges vevő.
VJ: Hát nem tudom, hogy más galéria mit csinál, de erre a rendszerre azért kellett átállni, mert túl sok volt már a félreértés és a nem tisztázott leütés az aukciós piacon. Tudom, hogy külföldön akad ilyen, de akkor is ki kell fizetni egy bizonyos százalékot; olyan, mintha megvenné. Csak úgy a levegőben nem működik: az aukciós ugyanis a százalékból él.
MN: Van abban valami megfontolás, hogy a csúcskép hányadikként szerepel az árverésen? Úgy látom, a legtöbb esetben a negyvenedik tétel körül bukkannak fel.
VJ: Persze. Minden aukciós katalógusnak (és így az árverésnek is) van koreográfiája. Nyilván vannak kisebb értékű tárgyak meg őrült nagy értékű festmények. Van, amiről tudjuk, hogy nagyon népszerű lesz, és akad olyan, amit szerencse, ha eladunk - de nem azért, mert olyan a minősége, hanem mert nehéz eladás. Ezért úgy állítjuk össze a sorrendet, hogy időben egymás után hasonló iskolából származó képek jöjjenek, de legyen ritmusa, legyen az aukciónak nekifutása, felvezetése. A késésekkel is számolni kell.
MN: Inkább arra gondoltam, hogy miért nem későbbre teszitek. Vagy akkor már túl nagy a feszültség?
VJ: Hát igen, a negyvenedik környékén már nagyon izgatottak lesznek a licitálók, rólam nem is beszélve. De ha sikeres az eladás, a jó hangulat kiterjed a következő száz tételre is.
MN: Jótékonysági árveréseken is részt veszel. Akkor is beleszólhatsz a sorrendbe?
VJ: Bele, de nincs jelentősége. Aki egy jótékonysági árverésre elmegy, az azért megy, hogy vegyen. Rendszeresen szoktam a Mosoly Otthon Alapítványnak árverezni, amelyik az autista gyerekotthonokat segíti, meg a Fesztiválzenekarnak is. Igyekszem ott segíteni, ahol lehet, ahol a legkisebb esély is megvan arra, hogy jól fog sikerülni.
MN: Ez a Csontváry-kép különösen fontos számodra. Miért?
VJ: Az ember mindig arra vár, hogy valami nagyon nagy jelentőségű és ismeretlen kép kerüljön a kezei közé. Nem feltétlenül a legnagyobb nevektől, de mindenféleképpen valami olyannal találkozzon, amit ő kutathat fel, ő mutathat be - ez mindig nagy élmény. Duplán élmény akkor, ha ettől a legendás festőtől egy olyan kép kerül elő, ami tényleg ennyire meghatóan szép.
MN: Gondolom, nem az utcáról esett be...
VJ: Hát, majdnem. A kép tulajdonosa, miután bejelentkezett, szó szerint a táskájából vette elő a képet - nem olyan nagy képről van szó, 34°66 centiméterről beszélünk. Hihetetlen pillanat volt. Rögtön éreztük, hogy itt valami egészen nagy dolog történik. Döbbenetes a kép kvalitása, a fantasztikus fények, a lemenő nap visszaverődései - szinte él és beszélni kezd.
MN: És akkor kezdődött a kutatás.
VJ: Amikor egy ilyen kép megérkezik, az ember rögtön elkezdi keresni a szakirodalomban. Azt láttuk, hogy mindenféle helyeken felbukkan, jeleket hagy maga után. A tulajdonosai egy másik képnél vannak felsorolva a kép mérete miatt, mert van egy ugyanilyen méretű kép, amiről kiderült, hogy a párdarabja. De mindenképpen az 1900-ban, Trauban - a mai Trogirban - festett ciklusról van szó. A Csontváry-életmű rekonstruálásakor a legautentikusabb források a művész által összeállított katalógusok voltak: ő maga is szerepelteti ezt a művet az 1910-ben Berlinben tervezett kiállításának katalógusában.
MN: A képnek komoly provenienciája van.
VJ: Igen, szerencsére a tulajdonos mindent megőrzött róla. Kiderült, hogy Csontváry nővére, Kosztka Irén adományozta 1922-ben egy bizonyos Geist Gáspár csákói kastélytulajdonosnak. A Csontváry-recepció a húszas években ugyan még sehol sem tartott, sőt dilettáns bolondnak tartották, de ez a fiatalember már akkor elragadtatott hangon beszélt egy társaságban az egyik képéről. Ott ült ugyanakkor Kosztka Irénke, aki nevelőnő volt, és annyira meghatódott attól, hogy valaki elismeri az ő festő bátyját, hogy a tulajdonában álló vízparti tájat, azaz ezt a képet neki ajándékozta. Sőt létezik egy letéti szerződés is. Amikor ugyanis Geist Gáspár 1951-ben megtudta, hogy ki fogják telepíteni, letétbe helyezte a Szépművészeti Múzeum Új Magyar Képtárában. Csak akkor valahogy senkinek sem tűnt fel. Később aztán visszakerült Geist utódaihoz.
MN: A kép kapcsán Kaszás Gábor egy egészen új elméletet állít fel Csontváry napútfestészetével kapcsolatban. Ez min alapul?
VJ: Amikor majdnem megvolt minden, nyáron elmentünk Trogirba. Fogtuk az öt festményről készült fotót, és végigjártuk a helyeket. Kérdés volt, hogy milyen napszakot ábrázol a kép. Összehasonlítva az összes adatot és a látványt, arra jutottunk, hogy kétségkívül ez a naplementés kép. Itt jön a másik érdekes felismerés, ami a Csontváry napútjához kapcsolódó elméleteket illeti: nemcsak itt, hanem például Taorminában is festett ún. párképeket, amelyek ugyanabból a nézőpontból, de 180 fokban elfordítva, elölről és hátulról "ábrázolják" ugyanazt. Van még egy képpár - sőt van egy összegző kép - is: végigfestette Traut a négy égtájnak megfelelően, a négy napszakban, és a Visszatekintő nap Trauban címűben pedig mindezek összegzését. Az egész ciklust nagyon tudatosan csinálta.
MN: Akkor ez olyan volt, mint egy nyomozás.
VJ: Igen. Bárcsak ebben a szakmában minden ennyire szórakoztató lenne! Ilyesmiben rendet rakni őrületesen jó dolog.
MN: Kellett restaurálni a festményt?
VJ: Nem, csak letisztítani. Olyan hibátlan állapotban van, hogy az egészen elképesztő. Ez nagyon különös és ritka egy 1899-ben készül kép esetében. Pontosan tudták, hogy mijük van. Érdekes, hogy mégsem jelentkeztek vele az évek során.
