Kultúra

Bizonyos prózákat olvasni legalább olyan figyelmet és nemes erőfeszítést követel, mint azokat megírni. Így van ez különösképp a regények esetében, és ez tapasztalható Solymosi Bálint könyvének útvesztőjében is, melynek műfaját nehéz volna meghatározni. Annyi azonban biztos, hogy érdemes egyben olvasni, kilépni a mindennapiság szaggatott monotóniájából, és nekiülni, akár ha valóban regénnyel volna dolgunk. Hagyni, ragadjon el a mű ideje, a Solymosi prózájára (és verseire) sajátosan jellemző lélegzetvétel, zenei ritmizáltság, amire felfigyelhetünk, ha kitartóan hallgatózunk. Magával sodor a mondatok üteme, az a gyakran líra közeli lüktetés, amely a könyvbe gyűjtött darabokat egységes művé rendezi.

Láng Györgyből nem lett hegedűművész, sem névtelen áldozat, mint ahogy szabó sem, pedig lehetett volna, csak rajta múlt. Gourmet lett,

Nem pont zen, de ezt a ziccert képtelen voltam kihagyni, inkább európai buddhizmus, amit ez a lap közvetíteni próbál Miskolc lakosságának. Emberarcú buddhizmus, mintha lenne másmilyen. Ízlelgetem az információt, Karma-Kagyü Centrum Miskolcon. Reggel hatkor, amikor megszólal a volt Lenin Kohászati Művek dudája, a buddhisták már túl vannak a meditáción, és az 1-es buszon vegyülnek a lakossággal.

Pedig a világért sem hagynám ki, mert a nő már önmagában elképesztő, de ha ráadásul a fejébe veszi, hogy a sokadik ilyen éves borulás is róla fog szólni, akkor az úgy is lesz. Lett. Segít persze a jogosan vagy jogtalanul egekbe magasztalt friss lemez, a videó is nagyon ott van, csakúgy, mint a pasija, kultrendező, és még prezentálni is hajlandó. A show innentől lehet szemérmetlen rutin, a korábbiak mozdulatelemeiből összerakva, háttérben kivetítőn az életmű, nem más ez tulajdonképpen, mint egy kis darabja az New York-London tengelyre tervezett exkluzív koncertsorozat műsorának, csak Britney helyett Kylie van a pólóra írva. A nézőtéren derűs eksztázis, cowboyszerkós hipsterek, még a budapesti viewing partyn is. Két díj, best dance és best female, tiszta sor. Jöhet a többi.

Mintha csak egy New York-i Bahia-féleséget reklámozna, Paul Simon legújabb albumának designja egy tiszta gyapjú kapucnis kabát mintázatára épül. Papírt lapozgatsz, de ujjad hegyén egymásba szőtt színes szálak puhaságát érzed. Egyértelmű üzenet, itt semmi sem mesterkélt, semmi sem mesterséges, minden természetes, a kapucni esésétől a hüvelykujjal pöcögtetett zimbabwei zongora, a mbira hangjáig. Stockholm, Hamburg, London, Milánó és Párizs után Simon ezekben a napokban Amerikában mutatja be lemezét, a legnagyobb helyeken: 59 éves, három tíz év alatti gyerek várja haza (harmadik házasság, felesége Edie Brickell énekesnő; az elsőből van egy harminc felé járó fia is), mit keresne fél évig szállodákban. Nem mintha akár ő maga, akár a lemez, amivel turnézik, öreges lenne: énekhangja éppoly tiszta, mint tizenöt vagy harminc éve, szemben mondjuk Bob Dylannel, akié nagyon megkopott, s akivel tavaly, életükben először, együtt járták Amerikát, egymás dalait is előadva. Ez önbizalomerősítő terápia lehetett Paul Simon számára, miután 1998-ban megbukott élete első Broadway-produkciója, a The Capeman, noha elvileg minden feltétel adott volt a sikerhez: húsba vágó téma (igaz történet egy kétszeres gyilkosság miatt 1959-ben halálra ítélt, tizenhat éves Puerto Ricó-i bevándorlóról, akinek megkegyelmeztek, s végül 1986-ban halt meg), komoly szerzőtárs (Derek Walcott, az 1992-es Nobel-díjas, St. Lucia szigetéről), doo wop és karibi hangok között közlekedő zenéjét (Songs From The Capeman, benne Ruben Blades) szerette a kritika. És mégis.

Megint egy történet, melyben racionális érveket gyűr le politikai megfontolás. Az intézményi struktúrán az irodalmi közvélemény, a muzeológus szakma és az érintett szakszervezet ellenére változtat a kormányzat, azt az érzést keltve, hogy a személyi kérdések szerintük megfelelő rendezése minden másnál fontosabb.

Éppen az amerikai elnökválasztás napján itthon is választásokat tartottak. A fővárosi színházak igazgatói posztjára meghirdetett pályázatok első körében öt budapesti teátrum került terítékre. A Vígszínház, a Katona József Színház és a Radnóti Színház vezetésére kizárólag a jelenlegi igazgatók pályáztak. A Madách Színház és az Új Színház esetében több jelentkező akadt ugyan, ám a Fővárosi Önkormányzat kulturális bizottságának döntése alapján e két színházban is az eddigi igazgatók folytathatják munkájukat.

Önképünk elengedhetetlen része, hogy - talán a tudatalattink mélyére temetett eredetmítoszt felidézve - állatok vélt vagy valós tulajdonságaival azonosuljunk.

"Kafaq nótájára", ad notam Kafka - ezt mondja a megyeszékhelyen lakó unokaöcsém, szép nagy város, "de inkább egy nagy falu" mondom neki, "Budapest is az". Hát innen így mesélem tovább, ahogy ő mondja, mondja csak, mondja, hogy: "Nem tudom, álmodtam, telefonáltunk, mondom, nem tudom, de amióta tudok róla, hogy Kafkával foglalkozol, fordítod például annak a parasztnak és a kétes vándornak az egyezkedését az országúton, micsoda abszurdum, tényleg, vagy ahogy a féltékenységről szóló drámát nézi a házaspár a színházban, aztán ahogy az erkélykorlátra könyökölnek, kiderül, hogy a korlát valójában egy cingár ember, a feleség Emil nevű imádója, és a férj is Emil, és a legalpáribb jelenet következik, ezt fordítod, ugye..." Egy pillanatra közbevágok, Olvasóm: milyen jó is olykor akár egy rémtörténet, már amit barátságosan mesél megyeszékhelyi unokaöcsém, jó, mert kizökkent a magunk (kafkai?) gondolatvilágából. Mert hiszen kéféleképp van minden, így lehet nézni! Már csak ennyim és ennyim van, vagy még mindig van ennyim és ennyim. És mulatságos, majdnem kafkai rémálom, hogy még megyeszékhelyi unokaöcsém se érti, amit pedig már négy éve, mindenképp három éve, két és fél éve csak mondok és mondok: hogy ezt hogyan képzelik? Fordítom itt a... és nem csak én, és jó, hát a Kafka ezúttal, kivételesen itt, még csak meg van fizetve valahogy, de akkor is: 4300%-os emelkedések vannak, ami 10 forint volt, ma 430, és persze hogy ez csak négyszázhúsz forint különbség, azt mondja valaki, mi az a rongy 420 forint, na épp ez az, ide jutottunk, de: a 60 filléres, jó, 2,40-es újság helyett a 79 forint, a 89 forint, az 1 forintos pogácsa helyett a 70 forint, és, mondom megyeszékhelyi unokaöcsémnek, akik maguk sütnek, odahaza, háznál, jó, te ezt nem érzékeled, a Panni otthon süti a kenyeret, de a pogácsa! Ezt mondom neki. A C csarnokban eleve 60 forint volt, egy pogácsa! A B csarnokban 50. Ez 55, amaz 70 forintra ment föl, mondom. És a bor. Azt mondja a kis hölgy az emeleti karzaton: mondtam a főnökömnek, ha nem emeli fel 20-ról legalább 30-ra decijét, én fel se jövök. Föl se megy árulni. Ti magatok termelitek a bort, mondom megyeszékhelyi unokaöcsémnek, de ti is megéreztek nyilván bizonyos változásokat, nem? Az ember nagyon megérzi ezeket, városon főleg, teszem hozzá, bár ez utóbbit máris visszaszívnám.

Magyar Narancs: Az új lemezetek címének hallatán az ugrik be, hogy a "karácsonyi piacra" készült. A borítón egy kis bárány, a gyanútlan vevő meg jól megvásárolja a fa alá.

Történés alatt nemcsak azt értem, hogy egy dráma témája adott helyen és időben aktuálisnak mutatkozik, hanem azt is, hogy a színjátékosok közszemlére bocsátott létezése pontosan megfelel a drámának. Hogy ki-ki azon a hangon szólal meg, és úgy van jelen, ahogy a cselekvény megkívánja. Ebben az esetben egy zeneien fölépített drámát kellett megszólaltatni, mondhatni: concertót, melyben a szólista virtuóz produkciója csak az együttes precíz munkájával együtt jöhetett létre.

Magyar Narancs: A

Magyar Narancs: Ön dolgozott már Lars Von Trierrel. Mikor hallott először a Dogmáról?