Kultúra

Viszonylag kevéssé ismert szerzőnek számít mifelénk, pedig még a közelmúltban is (gondolhatunk itt elsősorban a hatvanas-hetvenes évekre) ő volt az egyik legdivatosabb társadalomelméleti szerző, akinek írásait a szakmán kívüli publikum is előszeretettel olvasta (és nem csupán azért, mivel húsz éven át volt a Welt am Sonntag kolumnistája). Pályafutása tipikusnak mondható, s jól modellezi a világháború utáni nyugati (s ezen belül sajátosan a német) értelmiség útkeresését.

"Az én időmben a Paksi halászcsárda söntésébe jártak azok az írók, akik a Bolond Istók szinte vándortémává nemesedő folytatását kívánták volna megírni" - mondá egy deresedő szakállú szerkesztő, mikor a kezembe adta e könyvet. S lám, most a honi irodalomtudomány egyik legjelesebbje, Géher István hatvan fölött verses regény írásába kezd; és mint tudjuk, nem előzmények nélkül próbálkozik a szépirodalommal, a legkülönbözőbb klasszikus formákban (anakreoni dalok, haiku) tett kísérletei nagyon is tehetséges, eredeti költői megszólalásról árulkodnak.

Magyarázunk. Hétköznapi életünkben is mindannyian homo interpretationisok vagyunk. Hol önigazolást, hol megoldást keresünk, vagy, szerényebben, csupán tájékozódni, beilleszkedni szeretnénk. A kulturális apparátus, amit ráeresztünk az életünkre, mindenféle fogalmakból, mítoszmaradványokból, szimbólumokból, kiégett metaforákból és közhelyekből, előítéletekből, ismeretmorzsákból és mágikus formulákból összebarkácsolt tákolmány. Értelmező munkánk rendszerint csődöt mond, legalábbis kívánnivalót hagy maga után, ami kulturális apparátusunk állandó reparálására vagy korlátoltságunk kevély kimerevítésére ösztökél bennünket.

"Az állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi." (Nagy Gáspár: A pántos kapukon túl) "Néha dolgozom is, inkább olvasok. Az érvényesülés ördöge még mindig bánt. Aug. közepén Kolozsváron leszek" - írja Ferenczi Sárihoz címzett, "Carantec, la jul 20. 1914" keltezett levelében. Aha, Kolozsváron... És lesz.

Élő klasszikussá avatott írók számára nem létezik nagyobb veszély, mint a saját klasszicitásuk; kései műveik tétje, kérdése pedig egyre inkább az lesz, sikerül-e önmagukhoz képest megújulniuk. Az utóbbi években Kertésznek ez nem sikerült, Nádas egyesek szerint darabjaira robbantotta, mások szerint a semmiből építette újra önmagát; Esterházy az utóbbihoz képest finomabb elmozdulásokkal dolgozik, új könyvében mégis sikerül a saját árnyékát átugrania - méghozzá parádésan.

A Harmonia Caelestis és a Javított kiadás szorosan egymáshoz tartozó apakönyvei után Esterházy Péter ezúttal anyaregényt írt. A Semmi művészetben egyúttal kísérletet tesz művészete újradefiniálására is.

A Nemzeti Színházban e pillanatban két igazgató is dolgozik; az új évad és a végleges társulat kihirdetése az új igazgató, Alföldi Róbert dolga. Alapos késésben van; sok minden már tudható, de alig valami biztos. Mégis úgy gondoltuk: ideje az első beszélgetésnek.

Az Amélie csodálatos élete óta a francia film egyik legismertebb reklámarca. A színésznővel, aki a Francia Filmnapokon moziba kerülő Egyedül nem megy című filmben megint csak enged a romantikának, egy párizsi kávéházban beszélgettünk.

A Nyolc nővel világszerte befutott francia filmrendező ezúttal egy, az Edward-kori Angliában játszódó melodrámával kedveskedik híveinek. Megjelenésünk napjától Magyarországon is megy az Angel.

8 kis kritika

A svéd In Flames egyike a modern metálzene kevés stílusteremtő bandáinak; még a kilencvenes évek első felében hozott létre egy műfajt, aminek azóta se nagyon van rendes neve, inkább csak székhelye, Göteborg után emlegetik. Ha pár évtizeddel ezelőtti példát kéne mondani, az In Flames hajdan kissé death metálos, de annál sokkal dallamosabb zenéjével olyan hatással volt a súlyos gitárzenékre, mint a maguk idejében és körülményei közt a Metallica vagy a Slayer. Igen jogos lenne tehát az elvárás, hogy egy ilyen zenekar inkább oszoljon fel, mintsem hogy elinduljon az önmaga paródiája felé vezető dicstelen, meredek és nyálkás úton (igen, a Metallicának is szólhatott volna valaki).

Amíg Nagy-Britanniában és a világ java részén 2004 volt a nagybetűs indie-forradalom éve (tudják, Franz Ferdinand, Interpol, Maximo Park és bajtársaik), addig nálunk csak erős fáziskéséssel, 2007-ben alakulhatott ki végre egy masszív, fiatal, karcos és gitárcentrikus zenekarokat felvonultató színtér. Mellőznénk a megszokott tiszteletköröket, hogy ezek az alakulatok a nemzetközi fesztiválokon is megállnák a helyüket, meg hogy most tényleg itt a lehetőség csatlakozni a nemzetközi popzene véráramához, inkább szimplán örüljünk annak, hogy van nekünk is egy sokszínű indie "garázsunk", amelyből egyre több zenekar tolat ki bemutatkozó anyaggal. Tavaly a fővárosi zenekarok jöttek ki első lemezzel (The Moog, EZ Basic, Hangmás), idén tavasszal három vidékről indult zenekar debütál.

Azzal a nagyeszű sajtóssal, aki a Zdob si Zdubot a moldáv Red Hot Chili Peppersnek aposztrofálta a programajánlóban, szívesen elbeszélgetnék arról, hogy ha egy zenekarban a gitáros pontosan ugyanolyan idióta sapkát hord, mint John Frusciante az Under The Bridge klipjében (meg Czutor Zoliék még a korai Nyers-időkben), attól még nem feltétlenül muszáj ekkora állatságot írni. Természetesen aztán mindenhol így írták körül őket, pedig ezek a moldáv arcok saját maguk bírták a legjobban definiálni jó pár lemezzel ezelőtt a saját stílusukat.

Anna Gavaldával három éve a Ludwig Múzeum felolvasóestjén is összefuthatott az ember, de azoknak, akiknek kizárólag filmekből áll a világ, csak most esett le, hogy echte hírességet szalasztottak el, ha nem voltak jelen az eseményen. A népszerű írónő nálunk is megjelent regényéből Claude Berri, a papa mozijával többször is jó okkal hírbe hozott, veterán filmszakember készített könnyed csuklójú, ízléses feldolgozást. Nem a lélek sötét bugyraiban kutakodunk, pedig éppenséggel lenne miben, ha valóban kíváncsiak lennénk, mitől olyan szomorkásak a vásznon megforduló ifjak: a csont-bőr - egyesek szerint anorexiás - takarítónő, a lánynak rendelt morózus szakács és az arisztokrata származását egy utazó étkészletben őrző, csetlő-botló harmadik.