Új ceterum censeo a láthatáron: Dologtalan híveim, koncertszervezők! Tessék azonnal meghívni Jevgenyij Koroljovot legalább húsz szólóestre, melyeken játssza el a Wohltemperiertes Klavier mind a 48 darabját, aztán a Die Kunst der Fugét, jöhet hozzá a hat-hat Francia illetve Angol szvit, rendel a Hat Partíta, a Goldberg-variációk, valamint Beethoven összes zongoraszonátája (nem sok, mindössze 32), végül pedig, de nem desszertnek, a Diabelli-variációk! Ugyanis múltkori fellépése a Zenegyűlölő összes erőfeszítése és a művész csodálatos játéka dacára sem okozott szenzációt, még minimális feltűnést sem; a lapok közül egyedül a Népszabadság közölt - igaz, vérforralóan lekezelő - recenziót; úgy látszik, nálunk még nem ment a fülekbe öreg barátunk, Eduard Hanslick intelme, miszerint nem az a bátor és jó kritikus, akinek van mersze levágni valakit, hanem az, aki képes felismerni a rendkívüli teljesítményt.
A következő hetekben nem lesz leonidászi tett kritizálni, hiszen a végzetszerűen bekövetkező Tavaszi Fesztiválon csupa nagy és legnagyobb ütőlap forog az asztalon; mindjárt az első nap, a japán- amerikai Kent Nagano dirigálja a Zenegyűlölő testvérvárosában, Münchenben sokszor hallott Bayerisches Staatorchestert; előadásukban Richard Strauss rémesen pöffeszkedő, Nietzschét meg nem értett műve (Im-ígyen szóla Zarathustra) mellett a csúcsok egyik mélypontja, Beethoventől a sogenannte Eroica szimfónia kerül szőnyegre (MűPa, március 14. 19.30). Idézzünk ennek bánatára valamit a Zarathustrából?! Mármint nem a szimfonikus, hanem a filozófiai költeményből? Amelynek példátlanul pimasz ajánlása így szól: "mindenkinek és senkinek"?! Nem sok hozzá a kedv, annál inkább, mivel kezünk ügyében csak a német kiadás akad, fordítani meg végképp nincs indíttatása a Zenegyűlölőnek, de talán a végére mégis megjön a hangulata, különösen, ha elnézegeti ezt a téboly borzolta német bajuszt.
De menjünk tovább, mint Nietzsche, a Vándor, a maga árnyékával. Ugyanaznap (és még kétszer ugyanezzel a műsorral) a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjén megint egy rémes Richard Strausst kell meghallgatnunk ("ha lenne pokol a győzedelmes közhelyeknek, oda kellene bezárni R. Strausst", mondta róla Stravinsky, aki bevallása szerint "üvölteni tudott" a müncheni zeneszerző kvart-szext akkordjaitól), de szerencsére az első részben Perényi Miklós és az ugyancsak káprázatos görög hegedűs, Leonidasz Kavakosz játssza Brahms Kettősversenyét, utána pedig meg lehet szökni (Zeneakadémia, március 14., 15. 16., mindannyiszor 19.45).
Lesz még Brahms és Perényi több is, például a "40 éves a klarinét" című koncerten, ahol a legnagyobb magyar gordonkás Kocsis Zoltán, Kelemen Barnabás és Berkes Kálmán társaságában (Zeneakadémia, március 19., 19.30) játszik óriási műsort (Bartók: Kontrasztok, Beethoven etc.). És mivel e héten nem a rettenetes, Zarathustra pusztájára emlékeztető Művészeti Palotaszálló, hanem többnyire a Zeneakadémia táján fogunk tartózkodni, aligha kerülhetjük el a terített asztal örömeit és kínjait, és ekként a találkozást sem a vadállatian olvasott Fizetőpincérrel, hogy a számlát felénk legyező és a zárórát mutató kezét megállítva imigyen szólhassunk hozzá: "És valóban eljött az Idő, hogy menjek; és a vándor árnyéka és a leghosszabb pillanat és a legcsendesebb óra - mindezek így szóltak hozzám: legfőbb ideje! A szél befújt a kulcslukon és azt mondta: jer! Az ajtó ravaszul felém ugrott, és azt mondta: menj!" És ekként kezdődött Zarathustra alászállása.
