Kultúra

A kimúlófélben lévő Kultiplexnek (igaz, annyian emelték fel a szavukat a bezárás ellen, hogy állítólag egy fél évet még kihúz a hely) minden bizonnyal a kaliforniai Mad Caddies felléptetése volt a legnagyobb húzása, amely a bennfentesek szerint kizárólag a családias klubbuli miatt vállalta el csökkentett gázsival ezt a koncertet. Odakint Petőfi Csarnok nagyságú helyeket csurig megtöltve játszik ez a NOFX-es Fat Mike kiadójánál, a Fat Wreck Chordsnál tanyázó, öt albummal kultikussá avanzsált szextett. Itthon a túlzsúfoltságból adódó emberhalál elkerülése végett külön regisztrálni kellett, és az előzetes hírek szerint csak azok juthattak be a Kultiplexbe, akiknek a neve szerepelt ezen az ötszázötven főre limitált kvázi vendéglistán. Erre persze magasról tojt mindenki, és jóformán az ment be, aki akart.

Cikkíró mindenekelőtt töredelmesen bevallja: a maga fénykorában, a nyolcvanas évek végén nem túlzottan szerette a Missiont. Az egész produkció, beleértve a zenekarvezető Wayne Hussey frazírozását és dalszerzői tevékenységét, hihetetlenül kimódoltnak és bombasztikusnak (valamint nem kis mértékben nyálasnak) tűnt. Persze az ember már akkor sem tagadhatta, hogy mindezek mellett és ellenére van valami megragadó a Mission-dalokban, melyek így orvul beékelik magukat az óvatlan befogadó agyába.

Messziről jött ember azt mond, amit akar - a tajvani rendezőre, Ang Leere az untig viseletes mondás különösen áll: mióta betette a lábát Hollywoodba, sorra értelmezi újra a nagy amerikai mítoszokat/műfajokat a cowboyfilmtől (Brokeback Mountain) a képregényen (Hulk) át a családi drámáig (Jégvihar). Ebbéli szokását úttörőnek nevezni mindazonáltal elfogultság lenne alighanem.

Daniel Day-Lewis remek színész - vasárnap óta újabb Oscar nevű papírunk is van erről. Régről az járja róla például, hogy A bal lábam (ugyancsak Oscar-nyertes) főszerepét játszva a forgatási szünetekben sem kelt fel tolószékéből, hogy ki ne essen a szerepéből. Nos, ha ez igaz, marhára örülünk, hogy pár ezer mérföldre voltunk tőle a Vérző olaj forgatásakor - filmvégi csapásainak halálos ereje még így is komoly nyomot hagyott bennünk.

Mintha már a címében felfedné kártyáit a mű: a mítosz maga lesz itt az értekezés tárgya; eposzok, balladák, népi narratívák befogadási stratégiái aktiválódnak a nézőben. A James fiúk és bandájuk az erdő sűrű koromsötétjébe burkolózva várják a vonatot, az fényárral érkezik, és teljesen beteríti a sínekre hordott torlasz tetején pózoló Jesse Jamest. Kezdjük is kapiskálni.

Ott járunk, ahol a madár se, viszont a mozi már kismilliószor. Coenékkal, a jó nevű műfaji idegenvezetőkkel tesszük meg az első métereket a western ritkás aljnövényzetében, a kamera a szikkadt texasi semmit veszi, közben pedig Tommy Lee Jones azzal az Oscar-díjat érő (idén mégsem ő kapta), megfáradt orgánumával rákezd a régi nótára. A nyugdíj előtt álló seriff keserveit sorolja, csupa elszáradt közhelyet a változó időkről, olyasmiket, hogy ez már nem az ő világa, meg hogy a régi szép időkben... - hervasztóan second hand kezdet, annyi szent.

Megint jutalomjátékhoz volt szerencsém - én nem bánom az ilyesmit amúgy, színházban a színész mutat a legjobban. A Warrenné mestersége című darabot én még sose láttam; a Mezey Mária főszerepelte legendás előadásról másoktól hallottam, de elhiszem, hogy legendás volt. Negyven évvel ezelőtt.

A rotterdami társulat előadásának díszleteként az auschwitzi koncentrációs tábor pontos makettje látható. Több száz, kézzel készített mini ember, papundeklibarakkok, apró rudakból összetákolt akasztófa, szögesdrót. Középen a sín a vagonokkal, jobbra az Appelplatz, az ismert kapu, balra meg a gázkamrák, kicsiben. Épp kel fel a nap a tábor felett, ciripelnek a tücskök, kezdetét veszi a szöveg nélküli, alig elviselhető zajokban gazdag, bizarr bábelőadás. Három színész mozgatja az apró alakokat (Herman Helle, Pauline Kalker és Arléne Hoornweg). Nem rejtik el magukat, minden a nézők szeme előtt zajlik, járkálnak egyik helyszíntől a másikig. Nem is láthatnánk pontosan, mit csinálnak, ha egy optikai szálas minikamerával nem vetítenék ki a színpad fölé: fenn egy film zajlik párhuzamosan, vagy inkább közvetítés.

A Krétakör Színház és a Krétakör SzínészTáncZenekar színész-énekesnőjével legutóbb a 2006-os karácsonyi dupla számban beszélgettünk. Akkor is, most is mindenféléről.

Van-e vajon annak jelentősége ma, hogy a 19. század legnagyobb magyar festőinek többsége - sok-sok évtizede utcáknak adja nevét - élete jó részét meg nem értésben, sértettségben, keserűségben töltötte? Nem tudom, s talán nem is nagyon érdekes, az azonban mégiscsak jelenthet valamit, hogy mások mellett Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály és Zichy Mihály is magán- és magányháborúban állt saját korával, de még az összevissza ítélő utókorral is, mely - természetesen - mindig az aktuáleszme jegyében és érvényében taszította homályba vagy emelte fénybe médium gyanánt a művészeket. Nyilván millió történeti, művészetszociológiai és "néplélektani" oka van a dolognak; Zichy például föl és alá szaladgált Európában, hogy pénzt és hírnevet találjon (Korniss Dezső mondta valaha, nyereg alatt nem lehet festészetet művelni), ám máig nincs pontos és végleges adat arra, hogy sikerült-e neki bármelyiket is meglelnie.

A Francia Akadémia végre fellélegezhet - nem kell tovább aggódni, hogy felköti-e a kardot és benyújtja-e ellenőrzésre a székfoglaló beszédet a 2004-ben kénytelen-kelletlen beválasztott Robbe-Grillet. Egy biztos, folyamatosan tett azért, hogy tudomást vegyenek róla, és több mint fél évszázada a francia szellemi élet egyik (már) megszokott, fontos figurája - volt, kis híján Halhatatlan.

"Tessenek inkább otthon maradni" - mondja az állomásfőnök, és nem csak a vasutassztrájk idején. Érdemes megfogadni a tanácsát, mostanában gyakran előfordulhat, hogy lakásunkban sokkal messzebbre vonatozhatunk. Akár Magyarország mozdonyaival. Az Indóház című lapot (lásd: Az újságos mellett vigyázzanak, Magyar Narancs, 2005. július 7.) jegyző, azonos nevű kiadó első könyve nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a hazai vasút immár 162 éves történetén végigrobogva, leltárba vegye a Magyarországon valaha és jelenleg is szolgáló "vasakat". A régieket és a legújabbakat. Gőzösöket, dízeleket, villanyosokat.

"A halálomról szóló hír túlzás" - jegyezte meg fanyarul Mark Twain 1897-ben, amikor megtudta, hogy az egyik New York-i lap tudósítót bérelt fel annak kiderítésére, vajon miért tűnt el a nyilvánosság elől már oly hosszú ideje. Pedig az őt ért csapások, kedvenc lánya 1896-ban, huszonnégy évesen bekövetkezett váratlan halálával, még csak akkor kezdődtek. Évekig tartó súlyos betegség után 1905-ben meghalt élete egyetlen szerelme, a felesége is, másik lányánál gyógyíthatatlan kórt diagnosztizáltak, ráadásul katasztrofális anyagi helyzetbe került. Keserűségét 1897 és 1908 között egy szatirikus regényben szerette volna kiírni magából, de a depresszióba süllyedt Twainnek egyre nehezebben ment az írás. Háromszor is nekifogott az új könyvnek, ám csak az utolsó változatot sikerült - úgy-ahogy - befejeznie. Soha nem is adta nyomdába egyiket sem.

A két brit szerzőt láthatóan közös szenvedélyek kötik össze: mélyen foglalkoztatja őket a tudomány és az őt körülölelő társadalmi környezet tudásszociológiai vizsgálata, eredményeiket pedig szeretik megosztani az olvasóközönséggel is. Első közös, még 1993-ban íródott művük a tudománnyal, a következő pedig a technikával kapcsolatos ismereteinket kutatta, korántsem tudományelméleti,inkább praktikus, mondhatni szociológiai megfontolásból. (Az még külön érdekesség, hogy Pinch mindeközben komoly tanulmányokat szentelt dr. Robert Moog munkásságának és az analóg Moog-szintetizátor hatástörténetének).