"Tessenek inkább otthon maradni" - mondja az állomásfőnök, és nem csak a vasutassztrájk idején. Érdemes megfogadni a tanácsát, mostanában gyakran előfordulhat, hogy lakásunkban sokkal messzebbre vonatozhatunk. Akár Magyarország mozdonyaival. Az Indóház című lapot (lásd: Az újságos mellett vigyázzanak, Magyar Narancs, 2005. július 7.) jegyző, azonos nevű kiadó első könyve nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a hazai vasút immár 162 éves történetén végigrobogva, leltárba vegye a Magyarországon valaha és jelenleg is szolgáló "vasakat". A régieket és a legújabbakat. Gőzösöket, dízeleket, villanyosokat.
Állatok
A nagyszabású, gazdagon illusztrált, színes album tizenhét, szakértő szerző írását tartalmazza, akik nemcsak ismerik, de láthatóan imádják is a vasutat. Ennek megfelelően igyekeznek minden apró részletet tudomásunkra hozni. Ám éppen ezért a szöveg inkább az értő és rajongó olvasó számára válhat élvezetessé, a laikusnak sokszor kezelhetetlen - annak ellenére a könyv végén találunk egy jegyzéket, ami kísérletet tesz a vasúti kifejezések (sokszor vasúti kifejezéssel esedékes) magyarázatára. Nem csoda, hogy a pályaszámok, tengelyelrendezések és célállomások erdejében hamar el lehet tévedni, s legfeljebb az jelenthet kapaszkodót, hogy ebben az erdőben - a vasutasok "keresztelőinek" köszönhetően - egy rakás fantasztikus teremtmény lakik. Szinte minden magyarországi mozdony kapott valamilyen (leginkább állat-) nevet, van itt Bivaly, Szöcske, Gyík, de Szörnyella, Púpos és Mazsola is, és az "őket" ábrázoló képanyag még azokat is lenyűgözheti, akik nem különösebben lelkesednek a témáért. Noha az album a teljesség igényével készült, az arányok a modernebb járművek felé billennek, ami a bőségesebb információk és a látványosabb képek miatt érthető is. Az már kevésbé, hogy miért éppen a valóban csodaszép, ámde mégis svéd gyártmányú NoHAB-dízel vörös csillaggal "ékesített" fényképét kellett a címlapra tenni? (Magyarország mozdonyai. Indóház, 2007, 270 oldal, 7990 Ft)
Ha viszont az MTI fotóalbum-sorozatának legújabb darabján ragyogna az ötágú, nem lehetne rossz szavunk, de a gigantikus Rákosi-portré előtt létrázó művésznövendékek abszurd ügyködése még jobb választás. A Kor-képek negyedik kötete az 1949-1955 közötti időszakot igyekszik bemutatni, ami talán az eddigi legnehezebb feladat elé állította a kiadót. Nem mintha nem lett volna miből válogatni, ám valószínű, hogy az akkori felvételek java még fekete-fehérben is sokkal szebb színeket használt, vagyis nem több hazug propagandaképnél. Ezek a valóságtól elrugaszkodott felvételek mégis egy idő után "kor-képpé" válnak, így aztán nem csoda, hogy a szerkesztő, Féner Tamás - ahogy erre a címlap is utal - elsősorban olyan felvételeket válogatott, melyek karikatúrának is beillenek. Major Tamás arckifejezése, amint színészek koszorújában, 16 ezer forint (két és fél évi átlagkereset!) értékben békekölcsönt jegyez, vagy Pátzay Pálé, aki éppen Rákosi mellszobrát formázza, ugyanúgy nem tűnik valóságosnak, mint a "Munkával ünnepeljük április 4-ét" feliratú rozoga traktor és Pálházi János népművész, aki épp "Nici névre hallgató kecskéjének furulyázik". Természetesen a korra oly jellemző, "hősi", illetve a jellegzetes "művészi" zsánerképeket is bőséggel találhatunk, de egy ilyen, sötét éveket bemutatni szándékozó kiadványt nem lehet ezzel elintézni. Már azért sem, mert a Rákosi-korszak verbális és vizuális sztereotípiái között nincs átjárás: ami "prózában" a kuláklista, a csengőfrász és a lefüggönyözött autó, az "képben" az elszánt traktoroslány, a daliás esztergályos, a mosolygó úttörő. Csakhogy néhány - inkább 1950 előtti - bírósági felvételt leszámítva alig ismerünk "őszinte" képeket azokból az időkből, mivel akkoriban még hobbiból sem volt ajánlatos kényes epizódokat megörökíteni. A kötet mégis tartalmaz néhány hiteles - vagy legalábbis annak látszó - fotót. A hatóságot láthatjuk munka közben: házkutatnak, letartóztatnak, bekísérnek, még a szántás mélységét is ellenőrzik. E képek nem az MTI archívumából, hanem a Rendőrmúzeumból származnak, ráadásul azokhoz képest rossz minőségű, kifejezetten amatőr felvételek. A szerkesztő legnagyobb érdeme, hogy a kifogásolható minőség ellenére beválogatta őket, felismerte, hogy nélkülük a sorozat legújabb kötete hiteltelenné válna. (Kor-képek 1949-1953. MTI, 2007, 360 oldal, 6990 Ft)
Munkásriport
Az ötvenes évek elején a rosszul tűrt kategóriába tartozott "Magyarország felfedezése". A hatvanasok végére azonban már nemcsak tűrték, de sokszor támogatták. Fotósok, filmesek, írók, újságírók serege igyekezett a lehetőségekhez képest minél árnyaltabb képet festeni a gyári munkások és a vidéken élők (az "uralkodó osztály") helyzetéről, és bár számos, ma is érvényes, vállalható mű született, a dolgozatok többsége csupán - sokszor jó kézzel megírt/fotografált - "érted haragszom" hangvételű kiállás a rendszer mellett. Az egykor oly népszerű munkásriport - amit sok esetben maga a gyár vezérigazgatója vagy az üzemi pártbizottság rendelt meg - már a nyolcvanas évek közepére kiment a divatból, s egészen mostanáig azt hittük, hogy nyoma sem marad. De újra itt van, már-már véletlenül. Vajon Apáthy Endre, a Hídépítő Zrt. vezérigazgatója akkor is megbízza Szebeni Andrást, hogy a cég monumentális művének, a kőröshegyi völgyhídnak építését dokumentálja az első kapavágástól az avatásig, ha a fotós történetesen nem az egykori osztálytársa? Ki tudja? Csaplár Vilmost viszont már az albumban gondolkodó Szebeni kérte fel a kísérőszöveg megírására. Így hát a két, hatvanon túl járó férfi három éven át kísérhette figyelemmel a nagy vitákat kiváltó beruházás munkálatait. Mondhatnánk azt is, alvállalkozóként.
Persze Szebeni és Csaplár egyáltalán nem foglalkozik azzal, mi történik a "hídon túl", nem erre szerződtették őket. Talán igazuk van, hiszen az ilyen hatalmas műtárgy építési munkálatainak megfigyelése közben is nem mindennapi élményanyag gyűlhet össze, s ez, érzékeny laikusok előtt különleges kapukat nyithat meg. Vagyis olyan gondolatokat ébreszthet, melyek művészi teljesítményre sarkallnak. Szebeni azt írja a fülszövegben: "Ez az album nem műszaki építési napló, hanem szándékom szerint egy műtárgy, amely az irodalom és a fotográfia hagyományos eszközeivel készült egy műtárgyról."
Szándékában cseppet sem kételkedünk, ám a Hídregényt bajosan neveznénk műtárgynak. Szebeni többnyire profi kiszerelésű rutinos fotóiból épp a legfontosabb, az egyéni látásmód és a "dráma" hiányzik, Csaplár pedig végképp nem tud mit kezdeni a feladattal, bár riporterként lelkiismeretesen végzi a dolgát. De sokszor zavarban van, az "eszközteremtés" iránti érdeklődésével próbálja igazolni magát, igyekszik fanyar lenni, különösen, ha beszélgetéseit idézi Szebenivel, még azt is tőle tudjuk, hogy a vezér a fotós cimborája. És bár a megszólalók többsége vezető beosztású, a végeredmény mégis a rég elfeledett munkásriportokat juttatja eszünkbe. "- Maguk honnan jöttek? - kérdezem a kötözőket. Szolnok megyéből, mondják. - Most jó idő van, nincs túl meleg. Beszélgetni próbálok, de látom rajtuk, hogy föltartanám őket. Elköszönök."
Önök mikor olvastak ilyet utoljára? (Szebeni András - Csaplár Vilmos: Hídregény. Hídépítő Zrt., 2007, 192 oldal, ármegjelölés nélkül)
