A Francia Akadémia végre fellélegezhet - nem kell tovább aggódni, hogy felköti-e a kardot és benyújtja-e ellenőrzésre a székfoglaló beszédet a 2004-ben kénytelen-kelletlen beválasztott Robbe-Grillet. Egy biztos, folyamatosan tett azért, hogy tudomást vegyenek róla, és több mint fél évszázada a francia szellemi élet egyik (már) megszokott, fontos figurája - volt, kis híján Halhatatlan.
A rend(rakás) elutasításával párosuló rendmániáját gyakran értelmezték provokációnak. Valami ilyesmit festhetett meg Mark Tansey a Robbe-Grillet cleansing everything in the sight (Robbe-Grillet mindent megtisztít, amit csak lát) című képén. Az irodalmi életbe - miután mint agrármérnök a Gyümölcs- és Déligyümölcs-kutató Intézet égisze alatt megkezelte az egykori gyarmatbirodalom több banánültetvényét - az 1950-es években lépett be A radírokkal, majd a 60-as évek elején jött az "iskolaalapítás". Bár az új regény, Robbe-Grillet szándéka szerint, nem akart mást, mint együvé (az Éditions de Minuit köré) gyűjteni a fiatal írónemzedék néhány elszigetelt tagját, akik látványosan szembehelyezkedtek a lineáris, balzaci elbeszélőhagyománnyal, a kritika mégis egyfajta mozgalmat látott benne, amely szabályokat, már-már törvényeket gyárt. Hiába szólt a "kiáltvány" első tézise: az új regény nem elmélet, hanem folyamatos útkeresés, amit a későbbi regények is igyekeztek alátámasztani. A kukkoló 1955-ben még megkapta a kritikusok díját (nem kis asztalcsapkodás árán, az akadémikusok kivonulásával, mint fent), Roland Barthes rányomta az "objektív irodalom" címkéjét, de ettől fogva állandóan ezt kérték számon az író munkásságán. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a halálhírét bejelentő MTI-közlemény: "azáltal okozott botrányt, hogy aprólékosan leírta a tárgyakat és szándékosan kifelejtette könyvéből az élőlényeket". Csakhogy ez a megállapítás, sajnos, már A radírokra sem érvényes. A szigorú, ókori egyiptomi számtani sorozat építgetése közben kialakuló oidipuszi detektívtörténet mibenléte talán abban a később felidézett emlékfoszlányban/metaforában fogható meg legjobban, amikor R.-G. vidéki házában egy összetört, kékes színű üveggömb millió darabkáját beteszi egy dobozba, remélve, hogy majdcsak összeáll újra az egész. Az is, aki megtervezte, az is, aki összetörte, és az is, akinek majd egymás mellé kell rakosgatnia a szilánkokat, nagyon is emberi lény. És ez utóbbié a főszerep - az olvasó határozza meg, mit konstruál a kirakójáték meghatározott körvonalú elemeiből. Hogy mi is történt, történt-e egyáltalán valami Tavaly Marienbadban...
A 80-as évek - a kritikusokat nem kevéssé meglepő - önéletrajzi regényei (például a Tükörkép) persze sokat segítenek a szövegekben és a filmekben felállított csapdák elkerülésében, számos addig aprólékosan leírt, megmutatott képre egészen más fény vetül. Ország-világ megtudhatta, hogy bizony Alain Robbe-Grillet sem más, mint Bovaryné (valahogy úgy, ahogy az Chabrol adaptációjában rajzolódik ki a tükrök folyamatos képi játékából), hogy Henri de Corinthe figurájában neki is volt Swannja vagy Rollebon márkija. Ám leginkább az sokkolhatja (inkább múlt időben) az olvasóközönséget, milyen természetességgel vall szülei jobboldali anarchista beállítódásáról és Pétain iránti meggyőződéses tiszteletéről, vagy saját, igen korán jelentkező beteges szexuális fantáziáiról, amelyeket tavalyig leginkább a "szadoerotikus" jelzővel besorolt filmjei kapcsán volt szokás emlegetni. Merthogy a galambősz szakállú értelmiségi - aki több amerikai egyetemen tágította az ifjúság látókörét, valamint egy brüsszeli szociológiai tanszéket is igazgatott hosszasan - 85 évesen nem átallott újabb provokatív gesztussal előállni. A Szentimentális regény címet viselő legújabb, "felnőtteknek szóló tündérmeséje" lefóliázva, felvágatlanul került a boltokba, nehogy avatatlan kezek belelapozhassanak a kegyetlen pedofíliával átitatott, cinikus műbe.
Robbe-Grillet könyveit és moziját lehet szeretni és nem szeretni (jómagam naponta változtatom ez irányú véleményemet), de egyvalamit el kell ismernünk. Józan gondolkodó és tiszta (stratégiai) játékos volt, aki Szókratésztől Bob Wilsonig kézben tartotta a világ szellemi és művészeti készleteit. Még ha - esetleges és esendő hiányosságainkból adódóan - nem is minden esetben vesszük észre, épp Mondriant vagy Heideggert mozgósítja, s egyfajta magritte-i gesztussal valahogy mindig ott lebegteti a fejünk fölött az idézőjeles jelmondatot: "mindez csak irodalom, fikció", amely a világot épp hiányosságaiban, az emlékezet kihagyásaiban, saját bizonytalanságainkon keresztül kívánja visszatükrözni. Soha nem bújt a szerénység álarca mögé sem, valamelyik interjújában egyenesen kimondta, hogy a 80-as évek derekán közel állt a Nobel-díjhoz (amit "helyette" a szintén az új regényhez sorolt Claude Simon kapott), csakhogy a szavazás előtt épp volt egy retrospektív vetítéssorozat a filmjeiből - a svédek nem szerették.
