Kultúra

kulthírek

Idén ősszel ötödik alkalommal jelent meg az új magyar irodalom egyik meghatározó műve. A Sinistra körzetet nagy diktatúraregényként szokták emlegetni, de aki itt kizárólag politikára és történelemre gondol, szerintem téved. Az sem igaz, hogy a kiszolgáltatottság ábrázolásáról lenne szó. A Sinistra körzet az emberi természet kvázi tényregénye.

Magyar Narancs: Az ember harminc év fölött hajlamos addigi életét vizsgálat alá vonni. A Kronos 1973-ban alakult. Ha csak a számokat nézzük, vállalkozásuk mindenképpen sikeresnek mondható. Az akkor ismeretlen, az ügynökségek által mellőzött vonósnégyes most 1,6 millió dolláros költségvetés fölött rendelkezik, hatfős adminisztratív stábot alkalmaz, megrendeléseivel mozgásban tartja a világ zenei életét. David Harrington: Ezek a számok csak egy korábbi kényszerhelyzetünk sikeres megoldását tükrözik.

A Radírfej, az Elefántember, a Dűne, a Kék bársony, a Twin Peaks-széria, a Veszett a világ, a Lost Highway vagy épp a Mulholland Drive hatvanegy éves rendezőjének új filmje, a teljesen saját pénzből finanszírozott Inland Empire most indul a pesti mozikban. Berlinben beszélgettünk vele.

Nyolc kis kritika

1993-94-ben, az MTV Europe utolsó nézhető korszakában mindig nagy örömöt jelentett, ha a Headbangers Ball egy-egy Carcass-klippel szerencséltette a hétfő hajnalban bevérzett szemmel is kitartóan a fénybe bámuló sihedereket.

Az egész úgy kezdődött, hogy szerencsésen egymásra talált két rokon lélek: a billentyűs és vonós hangszereken ügyeskedő és mellesleg bájosan éneklő Galia Durant, valamint az eredetileg nem zenecsinálásra kitalált eszközök megszólaltatásában jártas és a stúdióban is jól elboldoguló Carim Classmann - amúgy mindketten londoni lakosok, és érezhetően imádják a macskákat.

Nem véletlen az, hogy ha az ember letéved az undergroundban új trendként funkcionáló breakcore műfaj valamelyik bulijára, olyan arcokkal szembesül, akiket a ruházatuk minősít; konkrétabban az olyan zenekarok logójával ellátott pólók, amelyeknek közük sincs ehhez az elektronikus alapokon és szétbuherált ütemeken nyugvó zenéhez.

Olyan előadók ők, akiknek fajtája mára kiveszőfélben, akik talán többek, mint puszta interpretátorok. Kultúrhéroszokról szóljon most az ének.

Alig van a hatvanas éveknek olyan napja, ami ne szerepelt volna már valamelyik amerikai (mozgó)képeskönyvben. Fogynak a mellékszereplők is, akiknek révén újra meg újra vissza lehet térni a tett színhelyére, legyen az háborúellenes tüntetés vagy politikusgyilkosság, ami megrengette a világot.

A Budapesti Kamaraszínház három játszóhelyén tizennégy bemutatót tart ebben az évadban. A Tivoli nézőtere a legnagyobb - itt optimális elrendezés esetén elfér annyi ember, amennyi egy normálisnak tekinthető kamaraszínházban. A másik kettő - a Shure és az Ericsson - stúdiószínház.

Van a fotókiállítás belső termében, annak is a belső sarkában egy képernyő: Normantas Paulius valami félkopár természeti környezetben félkopár válaszokat ad mindenféle kérdésekre.

Hét színpadi mű, hét, szinte teljesen különböző darab, az abszurd tragikomédiától a realista piaci játékon át a történelmi drámáig és a musicalig. De mindez talán nem is olyan meglepő, hisz Bereményi Géza az egyik legsokoldalúbb, legtöbb műfajban alkotó szerzőnk.

Mi lenne, ha holnap... Nem holnap, ma.