A foglyul ejtett Műcsarnok

  • Urfi Péter
  • 2012. december 31.

Kultúra

Miközben a lemondott igazgató a Műcsarnok sikereit taglalta a sajtónak, az előtér kiabálástól volt hangos. A Szabad Művészek csoport újabb demonstrációja – lásd videónkon – tiszta beszéd volt, adekvát tiltakozás, bátor és okos érveléssel. Pont ez hiányzott az ezt követő konferenciáról.

Miközben az alagsori kávézóban a lemondott igazgató a Műcsarnok sikereit taglalta a sajtónak, az előtér kiabálástól volt hangos. A Magyar Művészeti Akadémia közgyűlését nemrégiben remek kis akcióval megzavaró Szabad Művészek csoport újabb demonstrációja tiszta beszéd volt, adekvát tiltakozás, bátor és okos érveléssel. Pont ez hiányzott az ezt követő konferenciáról.


Gulyás Gábor Memorial Band
Az igen változatos témájú és színvonalú felszólalások zöme két nagy témát járt körül. Az egyik visszatérő elem a Műcsarnok feladatairól való elmélkedés és a Gulyás-éra értékelése, a másik gócpont a Műcsarnokot – a legfrissebb hírek szerint februárban – elfoglaló MMA szerepe volt. Babarczy Eszter nehezményezte, hogy sokan nem jelentek meg, név szerint Petrányi Zsoltot, Gulyás elődjét és Bencsik Barnabást, a Ludwig Múzeum igazgatóját említette – és dorgálta meg ezért – előadásában. Amivel részben hajlamos volnék egyetérteni, persze, éljen a szakmai vita, a párbeszéd fontos é. í. t. Ugyanakkor azokat is megértem, akik nem szeretnének asszisztálni Gulyás dicsőítéséhez.

Erre lehetett számítani ugyanis a lemondott igazgató mellett kiálló jobb- és baloldali, illetve független közéleti személyiségek közös sajtónyilatkozata alapján. A több mint ötven aláíró így fogalmaz: „Magas színvonalú, fontos társadalmi és művészeti kérdések mentén rendezett kiállításai érdemi hozzájárulást jelentettek a kortárs magyar kultúrához. Az igazgató lemondása ezért fájdalmas veszteség, de teljességgel érthető döntés – következetessége példamutató. Szolidárisak vagyunk vele.” És bár akadtak kivételek, például – a mennybe menesztési nyilatkozatot amúgy szintén aláíró – György Péter tömör és szabatos kritikáját adta Gulyás kurátori működésének, a távozó igazgató végül mégis a szakmaiság és függetlenség bajnokaként léphetett ki a teremből. Ez ismerős logika: ha az utód még rosszabb, elkezdjük szeretni az elődöt. Pedig hát függetlenül attól, milyen szakmai vezető vagy kurátor volt Gulyás, élő szobra mindannak, amihez nem szabadna visszatérnünk, ha egyszer véget ér a rémálom, amit MMA-nak és fideszes kultúrpolitikának hívunk. A politikai megalkuvás, a támogató párt gazdasági hátországának kiszolgálása, az egyéni ambíciók elsődlegessége – emellett is kiállt levelében a magyar értelmiség krémje. (Gulyás és a – Halász János államtitkárhoz kötődő – Tömb 2002 Kft. többéves, bensőséges munkakapcsolatáról bővebben a nyomtatott Narancs karácsonyi számában, A Hajdúság Simicskája című cikkben olvashatnak – a szerk.)

A tüntetők


A tüntetők

Lépcsőzetes hazugságok

Ami az MMA botrányának elemzését illeti, természetesen ez számtalan nézőpontból lehetséges, és legalább tucatnyi okból kélhet káromkodni kedvünk. Ugyanakkor a magyar sajtó, a közéleti szereplők és a konferencia résztvevőinek kommentárjaiban megfigyelhető egy érdekes lépcsőzetesség, amelynek magyarázata nem csupán a különböző értelmezői alapállásokban, hanem a párthűségben és a politikai helyezkedésben is keresendő. Mindegyik érvelés helytálló, és kiválóan alkalmas arra is, hogy a mérsékelt jobboldal a független kritikus szerepében tetszelegjen. De ezek az egyre szűkülő hatósugarú hazugságok arra is példát szolgáltatnak, hogy az elhallgatás is lehet politikai törleszkedés.

A kérdés tehát: mi a baj az MMA-val?

1. Fekete György nyilatkozatai
A legfelületesebb, legérzelmesebb vagy leggyávább retorika az MMA elnökének „félreérthető”, „kirekesztő”, „ideologikus” mondatait emeli a középpontba. Ebből az következik, hogy Feketének bocsánatot kell kérnie, vissza kell vonnia szavait, vagy éppen csak tisztáznia kell félreérthető megfogalmazásait. Ezt a szintet gyakorlatilag bárki megengedheti magának. Sokan meg is tették, például az MMA bennmaradó tagjai közül többen, de a megbízható szócső, a Magyar Nemzet is odamondott párszor az elnök úrnak.

2. Fekete György személye
Ez az érvelés nemcsak Fekete valóban groteszk, fasisztoid nyilatkozatait, hanem megegyezésre képtelen személyiségét, diktatórikus vezetési stílusát, az ideológiai cenzúra iránti mély vonzalmát vagy éppen tájékozatlanságát bírálja. Így tettek többek között Szombathy Bálint és drMáriás képzőművészek is személyes hangvételű felszólalásaikban. A probléma megoldása ebben az esetben: Feketének le kell mondania.

3. A Műcsarnok elrablása
A Műcsarnoknak függetlennek kell maradnia, amúgy az MMA éljen boldogan, ha legközelebb is ellopnának valami közintézményt, majd tiltakozunk újra. Nem sok olyan beszédképes magyar embert találnánk, aki szerint a Műcsarnokot muszáj odaadni a Makovecz-akadémiának.

4. Az MMA összetétele, működése
Az a baj, hogy a szervezet nem képviseli a magyar művészet egészét, ideológiai alapon válogat, pártpolitikailag elkötelezett stb. Fekete lemondása nem oldaná meg a problémát, a szervezet radikális belső átalakítása szükséges. Ezt hangoztatják például nyíltan vagy burkoltan a „belülről bomlasztás” szégyenletes, Kádár-kori stratégiáját követő akadémikusok.

5. Az MMA szereptévesztése
Jobboldali művészeti akadémiára is szükség van, de alaptörvénybe iktatása, köztestületté válása, széles jogkörei és kiemelkedő állami támogatása hiba és botrány. Nem szabad egy szervezetnek ekkora hatalmat biztosítani, legyen az akármilyen. Itt van a határ, idáig merészkedhetnek el a legbátrabb fideszesek, például az óvatos duhajnak bizonyuló volt kultuszminiszter, az MTVA-s pozíciójáról nemrég lemondott, saját arcát menteni igyekvő Rockenbauer Zoltán.

6. Tudjukki
Mindezek az értelmezések úgy beszélnek az MMA-ról és annak elnökéről, mintha a semmiből lépne elénk, hogy hátország nélküli seregként igázza le a magyar művészetet. Pedig az egyetlen értelmes kerete ennek a vitának csakis a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kritikája lehet. Ahogy a Szabad Művészek skandálták: „Az állampárt intézményes, teljes körű hatalomátvétele a magyar kultúrában”. Erre a szintre már nem léphet be senki, aki remél valamit a következő másfél évben. Az egész jobboldali kultúracsinálást a fenébe elküldő Szörényi Levente például iparkodott biztosítani a Heti Válasz olvasóit, hogy Orbán teljesítményét eközben persze nagyra értékeli. De Gulyástól vagy a jobboldali sajtótól is hiába várnánk erre utaló „politikai állásfoglalást”. Mert az, ugye, csúnya dolog, mi szigorúan művészetről beszélünk.

Pedig ha azt akarjuk megérteni, miért dobja oda a kormány az adófizetők súlyos milliárdjait és a magyar művészet irányítását egy jobboldalról nézve is értelmezhetetlen, teljesen fölösleges köztestületnek – akkor a választ Orbán Viktornál kell keresnünk. Kis túlzással minden előadónak Orbán Viktorral kellett volna foglalkoznia, hiszen a Műcsarnok jövője semmi mástól, csak az ő szeszélyétől, politikai érdekeitől, személyes vonzalmaitól és zavaros elméleteitől függ, mint bármi más az országban. De az ő nevét a nap folyamán Bozóki András mondta ki egyedül.

Etnikai alap, homogenizált kultúra
Bozóki előadása elején gyorsan definiálta a politika, a művészet és a kultúra fogalmait, ami nemcsak fölösleges volt, de ilyen tömör, iskolás formában erősen vitatható is. Ezután vázolta saját kultúrpolitikai eszményét, ami kulturális minisztersége idején némileg közhelyesnek, ma már elérhetetlen álomnak tűnik (olyan címszavakkal, mint nyitottság, átláthatóság, sokszínűség). A NER (kultúr)politikájának elemzését hat pontba szedte: 1. hatalomkoncentráció és centralizáció; 2. az önkormányzatiság korlátozása (NKA); 3. zsákmányszerzés (state capture); 4. az ágazati feladatok kiszervezése a politikai klientúrához (MMA); 5. a kultúra homogenizálására való törekvés; 6. „felügyelet és büntetés” (Médiatanács). Három alapszöveget ajánlott olvasásra, amelyek valóban nagy segítséget jelenthetnek, ha az MMA-jelenséget akarjuk megérteni: Orbán kötcsei beszéde, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata és a Nemzeti Hitvallás. Ezekben körvonalazódik Orbán és kormánya kultúrafelfogása, amelynek lényege – Bozóki találó összegzése szerint – „a centrális erőtér, amelyet az etnikai alapon definiált nemzeti közösség politikailag homogenizált kultúrája köt össze”. Ez olyan gyönyörűségesen summázza az MMA lényegét, hogy érdemes volna felvésni már most a Vigadó homlokzatára.

Válasz nincs
Egyes felszólalások érdemei ellenére és L. Simon László távolmaradása mellett az tette különösen nyomasztóvá az egész napos tanácskozás délelőtti, kultúrpolitikai szekcióját, hogy bár Rockenbauer, Bozóki, Gulyás és a volt igazgató, Keserü Katalin előadása után is lehetőség volt rá, sőt felszólítás is érkezett – mégse kérdezett senki semmit. Ezen a hallgatáson felháborodva felálltam, és azt tudakoltam Keserütől, MMA-tagként mit gondol a Műcsarnok elfoglalásáról, és ha csak a negyedével egyetért az elhangzottaknak, akkor vajon miért is nem lép ki. Válaszát nem tudtam értelmezni: még nem biztos, hogy az akadémia megkapja a múzeum épületét, és szerinte a Műcsarnok jelenlegi formájában tud jól működni. Hogy miért segít a helyzeten, ha mégsem sikerül elrabolniuk a múzeumot, hogy ez miért tenné jobbá a szándékot, amelyet ezek szerint amúgy ellenez, hogy mit javít ez az akadémia megítélésén, és miért adja a nevét mindehhez – ezekre a fel nem tett kérdésekre nem szolgált válasszal. Rögtön ezután következett volna a „fórum”, a konferenciára amúgy valóban szép számban összesereglett szakma kérdései bármelyik előadóhoz. Mindenki ült a helyén némán.

A konferencia valamennyi előadása megtekinthető a Műcsarnok honlapján. A délelőtti ülésszak egyetlen kérdése és Keserü válasza a 87. perctől.

Neked ajánljuk