Kultúra

A tömegkultúra klasszikussá váló (vagy vált?) ikonjait ragadja meg Szépfalvi Ágnes. Festményein olyan jeleneteket ábrázol, amik a média hálójában pihenő emberiség majd' összes tagjának ismerősek lehetnek.

"Soha méltóbbnak nem jutott ez a dicsőség" - kommentálta 1920-ban Hamsun Nobel-díját Thomas Mann, és jó ideig úgy tűnt, Norvégia élő klasszikusa zökkenő nélkül vonulhat majd be az irodalomtörténeti panteonba. Ám közbejött a második világháború, s a matuzsálem sokak szemében nácibarát hazaárulóvá vált. A budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtárban szeptember 23-ig látogatható az író születésének 150. évfordulójára megnyílt plakát- és könyvkiállítás - cikkünkben ennek ürügyén körvonalazzuk Knut Hamsun pályaképét.

Szombaton lép fel Budapesten, a Trafóban egy olyan rendezvénysorozat keretében, amely autentikus hagyományokon alapuló szakrális, illetve transzzenéket mutat be. A klasszikus iráni zenének évezredes múltja van, az iszlám terjedését követően azonban visszaszorult. Talán ezzel is összefügg, hogy Európában kevéssé ismerik a perzsák zenei világát. Az iráni fővárosban élő, 31 éves énekest tolmács közvetítésével, e-mail útján értük el. Első kérdésünk rövid zenészmúltjára vonatkozott.

Dolgozott Zanussival és Wajdával, de a világhírt Krzysztof Kieslowski filmjei, a Rövidfilm a gyilkolásról, a Veronika kettős élete és a Három szín: kék hozták meg neki. A Sólyom végveszélyben című Ridley Scott-film fényképezéséért Oscar-díjra jelölték, és ő volt az operatőre a Harry Potter és a Főnix Rendjének is. A miskolci Cinefest filmfesztiválon beszélgettünk, közvetlenül azután, hogy átvette az életműdíjat.

Manapság már ott tart a technika, hogy ha a lónak zeneórát van kedve venni, mert tetszik neki a zenetanárnő (szintén paci), akkor nem az idomárokat hívják, hanem a rendszergazdát. Olyan élethű lovat, amilyet a gép tud, tán még a természetnek is nehezére esne összehozni, egy másik animációs iskola viszont kifejezetten a régi vágású lovakra hajt; nekik az a paci szép, aminek anilin a lelke, kócból a bokrétája, s hogy ne csak a falat támassza, lelkes bábosok tologatják a stop-motion technika mind nagyobb dicsőségére.

Voltaképpen dicséretes, hogy alig három évvel az előző után itt az újabb Tiga-album - lustább embernek ismertük mi a léha neo-elektropop kanadai császárát. Amúgy Tiga sosem tartozott az otthoni magányban bütykölő szociopata zsenik közé: lehetőség szerint minden számát más-más zenebrigáddal rögzíti lemezre, hogy még véletlenül se váljék a dolog unalmassá.

Na, most figyelj! Itt van ez a Wolf, osztrák pasi, a Haasék fia, meg az ő Brenner nyomozós történetei. Hogy kicsoda ez a Brenner? Tudnod kell, hogy nemrég még a rendőrség kötelékeiben szolgált, de az már a múlté, a zelli síliftes ügyet is már magánzóként oldotta meg, gyakorlatilag.

A nógrádi és hevesi szlovákoknak Vanyarc a regionális kulturális központjuk, és ez (meg a rendezők szemmel látható lelkesedése) bőséges ok arra, hogy itt rendezzék meg minden év második szeptemberi szombatján a Haluskafesztivált. A haluska az, amit a szlovák dolgokban járatlan ember sztrapacskának gondol, aztán hülyén néz, ha brindza helyett párolt káposztát kevernek az enyhén szürkés színű krumplis nokedlijéhez a selmecbányai Matejban.

Példátlan az a tisztelet, ami az amerikai Masters of Realityt, illetve a zenekar vezérét, Chris Gosst körülveszi. Teljesen megérdemelten egyébként, hiszen a saját életmű összegitározása mellett Goss olyan, ma már meghatározó zenekarok indulásánál bábáskodott, mint például a stoner rock atyaúristene, a Kyuss, valamint az abból kinőtt Queens of the Stone Age.

Kabos Gyula vagy Jávor Pál amerikai balsikerei jobban ismertek, mint Gaál Franciska rövid hollywoodi virágzása. Három filmre elegendő kint tartózkodása során úgy hordozták körbe Hollywoodban a mi Francinkat, a húszas-harmincas évek pesti (és berlini) üdvöskéjét, mint akivel komoly tervei vannak a sztáriparnak.

Megint szándékosan rosszul adott vissza a csapos a kocsmában, aztán megpróbálta ránk húzni azt is, hogy hamis ötezressel fizettünk; a tapló pénztáros a közértben nemhogy nem köszön, de még belénk is köt. A mindennapi töprengés azon, hogy ki keseríti meg jobban a városban közlekedők életét: az idegbeteg autósok, a szabálytalan bringások, a legjobb esetben is közönyös gyalogosok, akik szemrebbenés nélkül lépik át a földre kerülteket, vagy őket mind simán kenterbe verik a BKV-ellenőrök.

Persze mindennek van határa, de a moziban legtöbbször az USA-nak és Mexikónak. Most is Tijuanában járunk, a B mozik hőseinek hazájában. Mondhatom, kellemes a társaság, a kábítószerkartell omnipotens, ám megviseltnek látszó főnöke (ah, a drogbáró) Andy Garcia, a ki mással, mint önnön démonaival hadakozó gringó bérgyilkos (ah 2.) Ray Liotta és a sunyi pap, Armand Assante. 'k és a túlzásba vitt fizikai erőszakra mindig könnyen kapható Danny Trejo osztja itt a lapokat. Közelebb gurítva a valósághoz a szót: teszik a dolgukat - járják elődeik kitaposott, jelzőtáblákkal precízen kitűzött útját. Korunk igényeihez, hovatovább sorskérdéseihez (sefteljünk-e arab terroristákkal?) igazított hangulatjelentést kapunk a környék (úgy játékfilmes, mint tv-híradós) húzóágazatából, a kábítószerpiacról - ugyancsak illedelmesen: idézetekkel finoman meghintve.

Az volt ám szép világ, amikor Miskolcon még a munkavédelmi filmek fesztiválját rendezték... Belegondolni is hátborzongató, mi lenne akkor, ha felújítanák ezt a szép régi hagyományt, hiszen napjaink munka világába kalauzoló mozgóképei immár két - homlokegyenest szemben álló - iskolába sorolhatók. Az első a hiányszakmák népszerűsítésére (és veszélyes voltának hű bemutatására) tesz folyvást kísérleteket, szebben fogalmazva a tűzoltók (rendőrök, biztonsági őrök stb.) minden vásznak és ekránok meghódítása után már a pornópiacra is betörtek (értelemszerűen egy kisbaltával).