Ám összetalálkozott az épp ugyanott időző Augustus császárral, és egy közös attikai kirándulás során hirtelen megbetegedett. Ezekkel az eseményekkel indul Hermann Broch 1945-ben megjelent nagyregénye, a Vergilius halála. Rendkívül nehéz mű – sokak szerint olvashatatlan −, mégis végtelenül szerethető. Thomas Mann a regény hajlékony műfaján végrehajtott legkülönösebb kísérletek közé sorolta a könyvet, egyszersmind (csaknem sikerrel) szorgalmazta a Nobel-díj odaítélését.
A halál közelében
Vergilius halála természetesen jelkép: a nácizmus karmaiból kiszabadult osztrák zsidó író apokaliptikus látomása a kultúra haláláról, a költői szó erőtlenségéről, fájdalmas búcsú a régi Európától, keserű leszámolás a két háború közötti Bécs kiüresedett „esztétizmusával”. Mindez közismert. Maradjunk most magánál Vergiliusnál. A könyv ugyanis – példázatosan bár, de mégiscsak − róla, az ő haláláról szól. Pontosabban: a regény tárgya nem a halál maga, hanem a halálban felszabaduló intellektuális energia: azok a felismerések, amelyek a halál közvetlen közelében fogalmazódnak meg. A német filozófia finom és törékeny fogalmait magával sodró, szélesen hömpölygő tudatfolyamból három nagy horderejű – hiteles ókori forrásokon alapuló – vergiliusi felismerés emelkedik ki.
A költő első és legtisztább felismerése, hogy − meghal. Orvos (is) lévén, az igazság kimondása nem okoz számára nehézséget, tudja, hogy aligha éri meg az estét, és ez a tudat nyugalommal tölti el. Miközben teste széthullani készül, belső hallása, látása kiélesedik. Egyre inkább képessé válik felismerni az igazságot mímelő hamisságot, a jóindulatnak álcázott arroganciát. Ez a képessége sajátos humorral ajándékozza meg. „Lábadozóra számítottam, és íme, gyógyultat találok” − toppan be hozzá a császár görög orvosa. Vergilius, akit felbosszant a doktor nyilvánvaló hazugsága, válaszában szókratészi hangot üt meg: „Így van, való igaz… tökéletesen jól érzem magam.” Szűrten jutnak el hozzá a betegágyához siető irodalmár barátok hízelgő hangjai.
Homéroszhoz, Aiszkhüloszhoz hasonlítgatják a haldoklót, és hosszú életet jósolnak neki – valójában azonban az Aeneis sorsáért aggódnak. A befejezetlen eposz egyetlen szerzői példánya egy bőröndbe zárva hever a költő betegágya mellett. A kedélyesen fecsegő szalonesztéták tudják már, hogy Vergilius súlyos döntésre készül: „Meghalok…, de előbb el fogom égetni az Aeneist” – mondja. A barátok méltatlankodva hördülnek fel, jelezve, hogy meghalhat, ha akar, ám az eposz további sorsáról nem dönthet, mert az már nem csak az övé. Vergilius a mű tökéletlenségével indokolja elhatározását. Nyugtatgatják, hogy bőséggel van még ideje végleges formára hozni a mű félig kész sorait. Ő azonban nem ezekre az apró hiányosságokra gondol. A tökéletlenség mélyebben gyökerezik, mint bárki sejtené! – suttogja. Úgy véli, költői életműve, ami a lényeget érinti, nem más, mint kudarc. Az Aeneis azért méltatlan a fennmaradásra, mert „hiányzik belőle az igazság… Semmi egyéb, csak szépség.” Ez a második nagy felismerése. Barátai semmit sem értenek az egészből. Hiúságát próbálják legyezgetni azzal, hogy Róma nagysága és a költemény nagysága immár elválaszthatatlanok, ebből azonban a költő megsejti, hogy látogatói – Rosencrantz és Guildenstern ókori hasonmásai – küldetést teljesítenek. Kisvártatva maga a szentséges Augustus lép a szobába, ahol kettesben marad a haldoklóval.
Párbeszéd a császárral
A hosszan kanyargó beszéd és viszontbeszéd, amely a költő és a császár közt kialakul, üres térben zajlik. Süketek dialógusa ez, egyikük sem érti a másikat. A császárt alig érintik meg Vergilius egzisztenciális gyötrelmei, a költő pedig lélekben nagyon távol jár azoktól a birodalmi gondoktól, amelyek a Caesarra nehezednek. Mégis kitartóan gyúrják-győzködik egymást. A vita voltaképpeni tárgya a bőrönd tartalma: az Aeneis. Vergilius pontosan tudja, hogy Augustus látogatásának valódi célja: elragadni tőle a kéziratot, megakadályozni őt abban, hogy elégethesse. Persze a császár bármit megtehet, elég lenne inteni szolgáinak: helyezzék biztonságba a bőröndöt. De Augustusnak nincsenek ínyére a keleti despoták erőszakos módszerei. Róma egyszerű polgára ő, úgymond, igaz, hogy közöttük az első: princeps − és amúgy is többre törekszik. Az Aeneis birtokbavételéhez meg akarja szerezni a költő beleegyezését is. Tőle magától szeretné megkapni az eposzt – lehetőleg a császárnak szóló ajánlással. Miként gondjába vette a szerzőt, utánanyúl művének is. Tudja jól, hogy a költemény a római nép, a római szellem jelképe. Úgy érzi, joga van hozzá, az övé, neki készült, az ő dicsőségét zengi, a nagy kínokkal kiharcolt birodalmi békét hirdeti. (Tudjuk, hogy az eposzban Augustus úgy jelenik meg, mint a Trójából Itáliába települő Aeneas közvetlen leszármazottja, „unokája”.) Ami Rómáé, az a császáré. „A te műved Róma, és ezért a római nép tulajdona, a római államé” – szögezi le. Egyébként a császár maga is alkotó, ha nem is művész: egy új államforma, egy új birodalom megteremtője. Szabad-e neki lemondani, mondjuk, Egyiptomról, Róma éléskamrájáról? A köztársaságnak és a köztársaság kori káosznak mindörökre vége. Új rend és rendszer, új kor, új Róma épül tégla helyett márványból, erőtől duzzadó, fényűző stadionok, középületek, szentélyek. Mi lenne, ha Vitruviusnak, az építésznek egyszer csak eszébe jutna elbontatni saját építményeit, mert nem találja azokat tökéletesnek? Róma hatalmas épületének pillérkötegei közt Vitruvius oszlopainak és az Aeneis hexametereinek egyaránt szabott helye van. Augustus minden megnyilatkozása azt sugallja, hogy a birodalom elnyerte végső és megváltoztathatatlan formáját, és az egyeduralkodó császárban váltak valóra Aeneasnak, a rómaiak ősatyjának álmai.
A regényben rejtve marad, de az olvasó jól érzékeli, hogy Vergilius nem képes elfogadni ezt. Miért? Hát nem római ő? Nem szereti a hazát? Igaz lenne, hogy nem hajlandó elismerni semmiféle kötelezettséget? Hát nem szorul össze a szíve, ha gyermekkora tájaira, a szelíd mantovai dombokra gondol? Nem Rómának, Rómáért szólt minden szava? De igen. És mégsem egészen. Legalábbis nem úgy, ahogy Augustus képzeli. Meglehet, fontos, amiről a császár beszél, de ő költőként nem erre szerződött. Ez az, amit, úgy látszik, senki sem képes megérteni, a Caesar legkevésbé. Pedig olyan egyszerű. Ezen a ponton úgy érezzük, hogy az Aeneis szerzőjeként Vergilius maga is szerződésszegővé vált. Kiderül számunkra, hogy a költő a földiről, a létezőről, a máról énekelt, arról, ami van, ahelyett, ami lesz. Művészileg tökéleteset alkotott, úgy tűnik, erkölcsileg mégis megsemmisült. Vergilius halála e morális pusztulás lehetőségének belátása is, egyszersmind utolsó kísérlet ennek elkerülésére. A regény nagy fordulata ez. Hiába gondolja azt Augustus, hogy ő a haza és az emberiség megváltója, nem jött még el az a boldog idő, amiről az ősök álmodtak, az majd csak a jövőben, a szellem és a szabadság birodalmában fog beteljesülni. A költők letértek arról az útról, ami az övék, nem a teremtést, hanem a pusztulást szolgálják. Itt az idő, meg kell fordítani az ekét. „A költemény… el kell jutnom a tudáshoz… a költemény ott áll a tudás előtt, az utamban áll” – mondja. (Tényleg el kellene égetni az Aeneist és a hozzá hasonló műveket, hogy ebből a gesztusból mindenki megértse, hogy a költő küldetése nem a jelen, nem a hatalom szolgálata? De vajon ezt megértenék?)
A zsarnok segítőtársa
Augustust, akinek meggyőződése, hogy állam és szellem ugyanaz, elönti a düh. „Vergilius, te gyűlölsz engem” – mennydörgi. „Inkább akarod, hogy az Aeneis eltűnjön a föld színéről, mint hogy tovább kelljen tűrnöd és elviselned művem látványát.” A költőben, kimondatlanul bár, de érezhetően ekkor érlelődik meg a harmadik felismerés: Róma nagyságáról, egy minden korábbinál szebb kor eljöveteléről énekelt, oly szépen, ahogy előtte talán még senki sem – valójában azonban egy önhitt, pökhendi és kíméletlen zsarnok segítőtársa volt. „Fogd, tiéd a költemény!” – sóhajtja rezignáltan. – Legyen a tiéd egészen. Még ha elégetném, azzal sem tudnálak meggyőzni semmiről – gondolja talán (legalábbis az olvasónak ez a benyomása). Végrendeletet írat, meghagyja, hogy halála után ne változtassanak az Aeneis befejezetlen verssorain (így is maradt fönn a mű, töredékesen), és átlép egy másik világba, ahova nem követheti már senki, aki él.
Hullámzó tudatállapotban, lét és nemlét közti terek végtelen vizein hajózva Vergilius megérkezik az örök boldogság és nyugalom szigeteire, ahol „parlagi csipkebokorról csügg bíborszemü szőlő, / Míg érdes tölgyfák törzsén mézharmat aranylik”. Az a költő lép át egy másik létbe, aki negyedik eklogájában egy rejtélyes üdvözítő gyermek eljövetelét, az aranykor visszatérését jósolta. A regény Vergiliusa lassanként átváltozik azzá az alakká, aki talán nem volt, de akivé a századok során lett, azzá a költővé, akit Európa soha, a középkor sötétnek mondott századaiban sem szűnt meg olvasni és tisztelni. Dante Vergiliusa ő, az örök útmutató, aki maga nem éri el soha a célt, de aki előtt − a pokol mélyéről egy kis karikán át föltekintve − megnyílik a mennybolt: „Aki a kútakna mélyéből néz fel a nappali égre, annak sötét az ég, és meglátja benne a csillagokat.” Ebbe a pillanatba torkollik bele a széles brochi tudatfolyam. Olyan tapasztalás várja Vergiliust, amely igazolja sejtéseit, és eloszlatja aggodalmait. Nem a legendás költőelődök fogadják őt az elíziumi mezőkön, hanem az, amire mindig törekedett, de amit (hite szerint) az Aeneisben még érinteni sem tudott: a végső megismerés. A felszínen a mély, a szóban a tett, a létezésben a lét, a múltban a jövő, az életben a halál. Dantéról mondták, de igaz Vergiliusra is, hogy két örök szerelme volt: a haza és az igazság. Végül azonban csak egy maradt. Végül választania kellett.
