| ||
Magyar Narancs: Miért választottad a lelkészi hivatást?
Kincses Marcell: 22 évesen, egy egyetemi újrakezdés során, újra ki kellett találnom, kitalálhattam, hogy mi akarok lenni. Ekkoriban nagyon aktív spirituális időszakom volt a közösségemben, ahol ez nagyon fontossá vált számomra. Mindig is fontos volt, de ekkorra érett meg bennem a döntés, hogy teológiát tanuljak, és ennek szenteljem az egész életem.
MN: Azt írod, hogy gyerekkorod óta érezted, hogy meleg vagy, 11 évesen szerelmes voltál a padtársadba. Amikor eldöntötted, hogy lelkész akarsz lenni, nem érezted, hogy később ebből problémáid adódhatnak?
KM: Számomra akkor még nem létezett az a paradigma, hogy meleg vagyok. Valóban érzékeltem 11 éves koromtól, hogy igen intenzív vágyat érzek a saját nemem felé, de akkor azt gondoltam, hogy ez egy rajtam kívül álló, ördögi kísértés, ami ellen küzdeni kell. Úgy tekintettem magamra, mint egy heteroszexuális, „normális” fiúra, akinek van egy ilyen nehézsége az életben, és ezzel meg kell küzdenie. Úgy éreztem, hogy ez olyan dolog, amiből Isten meg tud gyógyítani. Amikor felvételiztem a teológiára, akkor is úgy gondoltam, hogy én ezt le fogom küzdeni, és menni fog a lelkészi hivatás.
MN: Később a mentorodnak havi rendszerességgel számoltál be a gondolataidról és arról, hogy ez milyen szenvedést és nehézséget okoz. Ő emiatt nem akart lebeszélni a lelkészi hivatásról?
KM: Nagyon érdekes a gondolatmeneted… Akárkihez fordultam a keresztény ismerőseim közül, mindig az volt az axióma, hogy Isten engem elhívott, és használni akar. Az, hogy én ezzel a teherrel küzdöttem úgy, hogy közben lelkésznek készültem, egy teljesen oké forgatókönyv volt. Senkiben nem merült fel, hogy nekem nem ezt kéne csinálnom. A bátorítás mindig abba az irányba mutatott, hogy én győztes vagyok, mert haladok az Isten által kijelölt úton, aminek során leküzdöm ezt az akadályt.
MN: Ez a küzdelem nem volt zökkenőmentes. Írod, hogy egyszer a gonosz szellemek segítségét kérted, hogy megtapasztalhasd a homoszexualitás élményét. Hogyan léptél velük kapcsolatba?
KM: Vettem egy fagyöngyökből készült nyakláncot, és ráírtam a nagy parázna démonnak a nevét, és beszéltem hozzá.
MN: Írod, hogy a tökéletes isten számára próbáltál mindig megfelelni és a közelében te is tökéletesnek érezted magad. Mire elfogadtad, hogy meleg vagy, és nem akartál ellene küzdeni, változott az istenképed, vagy inkább csak az istenhez való viszonyod?
KM: A megfelelés helyett megtapasztaltam a kegyelmet. Ilyen élményem például, hogy amikor csaltam a vizsgán, akkor is ötöst kaptam. Ezt a fajta kegyelmet teológiai üzenetként értelmezem. Isten szeretete nem rajtam múlik, hanem az ő szuverén döntésén, hogy szeretni akar, én pedig hagyom magam szeretni. A kegyelmes Isten képét érzem a legélhetőbbnek a magam számára.
MN: 27 évesen lemondtál a lelkészi pozíciódról. A feletteseid tudták, hogy azért, mert homoszexuális vagy, és nem akarsz ellene küzdeni, de mondták, hogy beszélj erről annak az 50-60 fiatalnak, akiknek addig a lelki vezetője voltál. Nem érezted azt, hogy ezt tudniuk kellene, mert talán a példáddal segíthetnél másokon is?
KM: Akkor nem voltam olyan lelki állapotban, hogy ebből a szempontból másokra gondoljak. Túl akartam élni azt a néhány hetet. Az volt a fontos, hogy a vezetőimnek elmondjam az igazat, a gyülekezetre meg annyi tartozott, hogy erkölcsi dilemma miatt nem tudom folytatni a munkámat, hogy ez magánemberként mit jelent, az nem tartozik másokra.
MN: Ifjúsági pásztorként, lelki vezetőként rájöttél arra, hogy a homoszexualitással kapcsolatban nem az elnyomás a helyes út. Írtál is egy könyvet, ami egy bensőséges önvallomás. Most sem érzed azt, hogy beszélned kellene erről azokkal a fiatalokkal, akiknek utat mutattál?
KM: Egy-két közeli barátomnak elmondtam akkoriban, hogy min megyek keresztül, és ők egytől egyig azon az állásponton voltak, hogy Marciként, a barátjukként tisztelnek és szeretnek, ugyanakkor a homoszexualitás bűn, és az az út, amire rátértem, nem jó.
MN: De a fiatalokat, akiket vezettél, nem érdekelte, hogy mit jelent egy ilyen esetben az erkölcsi dilemma?
KM: Miután elmondtam, még négy hónapig jártam a közösségbe istentiszteletekre, és persze kérdeztek erről, de nem akartam kifejteni.
MN: Azt írod a könyved végén, hogy nem vagy kibékülve a KDNP homoszexualitással kapcsolatos álláspontjával. Igaz, hogy már nem vagy lelkész, de nem érzed feladatodnak, hogy formáld a keresztény fiatalok gondolkodását?
KM: Van bennem egy ilyen vágy, hiszen kamaszként én is nagyon hálás lettem volna egy ilyen könyvért. Örülök, hogy 2014-et írunk és e-könyv formájában is elérhető az írásom, már angolul is. Nyitott vagyok arra, hogy ebben a témában, keresztény kontextusban párbeszédet kezdeményezzek. Nemrégiben találtam egyébként egy olyan keresztény közösséget, a Hillsong London Budapesten gyülekezetet, ahol szívesen látnak engem melegként.
MN: Hogyan találtad meg őket?
KM: Kimentem az idei Pride-ra egy „Jesus loves gays” poszterrel. Készült erről egy fénykép, amit feltöltöttem a Facebookra, és egy keresztény ismerősöm, aki ebbe a közösségbe jár, azt írta a kép alá, hogy „Jézus képviselve volt a Pride-on, ez zseniális”. Ez nagyon jólesett. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy ez a közösség nyitva áll előttem, és szívesen befogadnak meleg keresztényként.
MN: A könyved kapcsán is kerestek hívők?
KM: Igen, ráadásul meleg keresztények, akik katartikus élményekről számoltak be nekem. Volt, aki aznap este, amikor kiolvasta a könyvemet, újra imádkozott Istenhez hosszú idő óta először. Azt mondta, hogy újra feltámadt benne a hit, hogy talán Isten mégsem vetette el őt, és hálás nekem azért, hogy megírtam a történetemet.
MN: „Nem meleg” keresztények, egyházi emberek nem jelentkeztek?
KM: Egy vidéki városból megkeresett egy lelkész, aki azt mondja magáról, hogy meleg volt, de ebből kigyógyult, és most családja van. Ő erősen próbál engem abba az irányba terelni, hogy ne adjam fel a homoszexualitással való küzdelmet, mert ez sikerülhet. Nagyon értékesnek találom ezt a diskurzust, mert nyitott vagyok arra, hogy olyan szempontokat lássak meg, amiket eddig nem láttam. Saját magammal kapcsolatban ez nem bizonytalanít el, de nyitott vagyok arra, hogy az ő szempontjait megértsem. Ha neki az az út jó, amit ő bejárt, akkor vele együtt örülök ennek. Nekem viszont nagyon jó az az út, amit én járok.
MN: És hiszed, hogy ő kigyógyult? Ki lehet ebből gyógyulni?
KM: Mielőtt előbújtam volna, mindenkiről azt feltételeztem, hogy rejteget valamit, de azóta, hogy én nagy árat fizetve önmagam lehetek, nincs olyan igényem, hogy másokat megkérdőjelezzek.
MN: Igen, ez szép, de általában mit gondolsz a melegségről? Olyan dolog, amiből ki lehet gyógyulni?
KM: Szerintem az fontos, hogy én egyes szám első személyben valamit akarok, és ilyet lehet mondani, ez oké. De az nem oké, ha én valakinek megmondom, hogy mit akarjon. Ha ez a lelkész azt gondolja, hogy ő kigyógyult, és ez neki így jó, akkor ez rendben van. Engem az istenképem arra vezet, hogy számomra elég, ha én Istennel jóba lehetek, és részéről nem tapasztalok nyomást vagy kényszerítést bármilyen irányba. Én, amiben nagyon hiszek, az a személyes történet, és annak a megosztása. Megírtam a saját élettörténetemet, ami által szeretnék kapcsolódni másokhoz, és elvárom a tiszteletet, illetve azt, hogy elfogadják, hogy ez az én személyes szubjektív megélésem, és ezt a tiszteletet szeretném másoknak is megadni. A kegyelem és a szeretet nyelve kell, hogy kölcsönös megértést adjon heterók és melegek, hívők és nem hívők között.
