A jó szó gyógyít

Van abban bármi meglepő, hogy ha egy beteghez szeretettel szól a családja, ő ettől jobban lesz? A hétköznapi életben nincs. És egy intenzív osztályon? Az orvosok közül is sokan úgy gondolják, hogy ennek nincs is értelme, hisz a beteg úgysem hallja. Az alábbi történet rácáfol erre.

Ötödmagammal ülök egy szobában: Jakubovits Edit aneszteziológus orvos és hipnoterapeuta, Gitta, aki fél éve gyógyult meg a Covid-okozta tüdőgyulladásból, Gitta férje és lánya. Azért gyűltünk össze, hogy elmeséljék Gitta 48 napnyi intenzív osztályos kezelésének a történetét. A szerencsés hazatérés óta számtalanszor beszélgettek róla a családban, de még most is elöntik őket az érzelmek, és szó szerint beleborzonganak az emlékeikbe. Nem szépítik a történetet, és nem hallgatják el azokat a részleteket sem, amelyek fájóak a másik számára. De még mindig árad belőlük a felszabadultságérzet, sugárzik az egymás iránti szeretet, az ember azt érzi, soha nem fognak beleszürkülni a hétköznapokba.

Gittának volt két csípőprotézis-műtéte, egy pajzsmirigydaganata, átültetett vesével él és asztmás. Az 56 éves asszony tavaly október végén kapta el a koronavírust. Eleinte nem lehetett biztos a diagnózisban, mert tesztet nem végeztek nála. Már egy hete várták mintavételre a mentőszolgálatot, de az csak nem érkezett, aztán viszont azért kellett hívni a 112-t, mert fulladt. Az Uzsoki utcai kórházba került, négy napig orrszondán át kapott oxigént, de egyre rosszabbul lett, így felkerült az intenzív osztályra. Mire felértek, már altatásban volt; erre azért volt szükség, hogy a lélegeztetőcsövet fájdalom nélkül le tudják dugni a torkán. November negyedikét írtunk akkor, a belgyógyászati osztályra december 22-én került. A kórházat idén január 4-én hagyta el.

Rémálmok

Az altatásban Gitta végig álmodott, de az álmok és a valóság összefolytak. Álmai helyszíne a kórház volt, szereplői között pedig megjelentek az ott dolgozó orvosok, nővérek, illetve a családtagok. Folytatásos rémálom, amiben minden mindennel egybefolyt – foglalta össze Gitta. A család nem látogathatta őt az intenzív osztályon, mindennap telefonon érdeklődtek a hogyléte felől. „Volt, hogy a lányomat vagy a fiamat kértem meg, hogy telefonáljanak – idézi fel férje, Győző ezt az időszakot –, mert nekem nem volt erőm hozzá. Az orvos letargikus hangját hallani, amint azt mondja, ő most pesszimista, ez nagyon kemény volt.” Hangsúlyozza, hogy nagyon rendesek voltak az orvosok, az ápolók, mindenki mindent megtett Gittáért. Az altatás alatt is járt hozzá gyógytornász, mozgatták, forgatták, és azokban az időszakokban, amikor kevésbé volt szedálva, kiültették az ágy szélére. Gitta lányának, Dominikának az ötletére a család üzeneteket írt Gittának, amit beküldtek a kórházba, és ott többször felolvastak neki. Amikor altatásban volt, akkor is. De mindeközben elhangzott olyan orvosi tájékoztatás is, hogy „nagy szerencse kell ahhoz, hogy lekerüljön a gépről”.

Fordulatok

A járványhelyzet alatti szigorú kórházi protokoll miatt természetesen a családnak nem volt szabad bemenni látogatni. Ebben a mindenki számára túlterhelt helyzetben az orvosok mégis bevonták a családot a megoldáskeresésbe, és nem úgy álltak a helyzethez, hogy „ez a mi terepünk, mi gyógyítjuk a beteget”. Győzőnek eszébe jutott Jakubovits Edit, aki hipnoterapeutaként korábban már segített Gittának. (A hipnoterápiáról lásd keretes írásunkat.) Ráírt, mire a doktornő küldött neki egy szöveget, ami alapján össze tudtak állítani egy lelki szempontból támogató hanganyagot. Gitta orvosa ezt kiváló ötletnek tartotta. A család ez alapján felvette a saját üzenetét. A férj többek között azt mondta Gittának, hogy de­cember 15-én lesz a 30. házassági évfordulójuk, nagyon szeretné, ha együtt ünnepelnék. A lánya azt tartotta fontosnak, hogy megnyugtassa az édesanyját: ők jól vannak, és nagyon szeretik őt. Elmondta neki azt is, hogy hol van, és mi történik vele, miért is van most mindez. Beszéltek neki arról az imaláncról is, amit érte indítottak, és amelynek keretében százak imádkoztak érte, gondoltak rá.