Magyar Narancs: Miért érdemes részt venni ebben a felmérésben?
Unoka Zsolt: Elég jól felépített kutatásnak tartjuk, ezért csatlakoztunk. Magyarországon az a célunk, hogy minél többféle társadalmi státuszú, foglalkozású ember töltse ki, és szeretnénk minél többet megtudni arról is, hogy az egészségügyi dolgozókat hogyan érintette a járványhelyzet. Nemcsak keresztmetszeti kutatás, a retrospektív része a járvány kitörése előtt két héttel fennálló állapotra kérdez rá.
MN: Pszichiáterként hogyan fogható fel a járvány?
UZS: Ugyanúgy összetett traumaként kezeljük, mint például az ausztráliai tűzvészt. A koronavírus-járvány speciális abban, hogy sok bizonytalanság van benne, országonként változó, lehet nagyon veszélyes is, mint Olaszországban, és nem könnyen jósolható meg a kimenetele. Tapasztaltuk, hogy világszerte egyik pillanatról a másikra hozhat olyan döntést egy közösség, mely miatt sokan elveszítik a munkájukat vagy veszélynek kell kitenni magukat, ha dolgozni járnak, megfelelő védőfelszerelés nélkül: azt mondják nekik, hogy ez a megfelelő védőfelszerelés, miközben tudják, hogy nem megfelelő, ennek ellenére felveszik a munkát, mert anyagilag vagy erkölcsileg nem engedhetik meg maguknak, hogy visszautasítsák. Számos dolog, amit korábban elképzelhetetlennek tartottunk, valósággá válik, esetleg pszichiátriai dolgozóként át kell menni a Covid-osztályra és megtanulni, hogyan kell lélegeztetőgépet működtetni, ami egy pszichiátereket alázó mémként visszaköszön másnap a Facebookon. De milyen szerencse, hogy ezen mi itt Magyarországon nevethettünk, és nem volt szükség arra, amire számos más országban viszont igen, hogy nem csak intenzívterápiás kollégák lélegeztették a betegeket. Nagyon sok embernek felborult az élete, ezért azt feltételezzük és mérjük, hogy a kiszolgáltatottság és a bezártság okozta stressz megemelkedett. Feltételezzük, hogy a családon belüli erőszak még tovább fokozódik, mert nincs pénz, nincs hova elmenni, nincs lehetőség máshol, másokon levezetni az agressziót. Annak, aki nem annyira tehetős, megrázó lehet, amikor azt látja, hogy mások a karantént különféle kultúrák szakácsművészetének az elsajátítására szánják; hogy van, aki a balatoni villáját és a medencéjét takarítja, miközben ő nem tud mit kezdeni a gyerekével az internetes oktatásban. Ezek a nagy különbségek frusztrációt kelthetnek, intenzív haragot ébreszthetnek.
MN: Milyen szakmai felismerésekre jutottak a járvány kapcsán?
UZS: Nemrég az amerikai katonaságnál azonosítottak egy új traumatípust moral injury, azaz morális sérülés néven, amelyet korábban Békés Vera magyar származású kanadai pszichológussal kezdtünk vizsgálni. A hadseregben jellemző, amikor olyan helyzetbe sodornak az elöljárók vagy a csapattársak, ami számodra morálisan elfogadhatatlan. A Covid-19-járvány ezt a traumát akár aktiválhatta is. Hiszen számtalan esetleírást olvashattunk Olaszországból, az USA-ból, de még Angliából is, amikor egy sor olyan döntést hozott sok ember, amivel nem biztos, hogy együtt tudott érteni szakmailag vagy erkölcsileg. Akár az egészségügyben, akár más területen. Ez a „parancsra vagy jelen esetben a koronavírus okozta kényszer hatására teljesítettem” jelensége, s azért paradox az egész, mert az biztosan nem volt a parancsban, hogy aki haldoklik, azt ne lásd el vagy küldd a biztos halálba. Vajon milyen mértékű volt az ellenállás és milyen morális sérülést okozhatott annak, aki megtudta, hogy hazaküldés után pár nappal meghalt a betege? A moral injury lényege tehát az, hogy azt hisszük, nincs választásunk és megteszünk olyat is, ami számunkra elfogadhatatlan. Ezt fel kell dolgozni, és az a leghatékonyabb, ha valaki szakemberhez fordul, bár nem hiszem, hogy sokakban van erre igény. Kulturálisan determinált, hogy valaki végiggondolja-e, mi történt és segítséget kér-e, mert ez a dolog annyira égeti a szívét, vagy inkább úgy érzi, egyedül kell viaskodnia a problémával, nehogy kiderüljön, hogy egyáltalán ilyeneket gondol. A Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján Réthelyi János professzor javaslatára kialakítottunk egy szolgáltatást a dolgozóinknak, pszichoterápiás segélyt nyújtottunk azoknak, akiket megrázott valamilyen módon a vírushelyzet, a karantén vagy az új munkakörök. Mindenhol szükség volna erre.
MN: Mik voltak a kollégák főbb nehézségei?
UZS: Az egyik leglényegesebb nehézség az anyagi megrázkódtatás. Az egészségügyi dolgozóknak a járvány idejére megtiltották a mellékállások vállalását, mert növelte volna a fertőzés kockázatát, és ez a bevételkiesés további anyagi nehézséget okozott nekik. A stresszvulnerabilitás modell arról szól, hogy ha nő a stressz – nincs pénzem, otthon feszültség van, új helyre kerülök, valami veszélyessel szembesülök –, akkor belobbannak a személyiség gyenge pontjai, és agresszív, lehangolt, szorongó vagy kényszeres lehet az ember. Esetleg régi traumák aktiválódnak, és attól nem tud aludni vagy oda nem illően reagál. Ezek kezelésében próbáltunk segíteni más-más módon. A kutatás azért is lényeges, mert úgy látjuk, hogy más területeken is lehetnek hasonló problémák.
MN: A klinikai betegeikre hogyan hatott a helyzet?
UZS: Akinek akut segítségre volt szüksége, április 1-jétől leteszteltük és a pszichoterápiás osztály helyén létrehozott intermedier osztályon (a Covid-19-fertőzésgyanús vagy abban szenvedő pszichiátriai betegek osztálya), egyágyas szobában várta az eredményt. Ha negatív lett a teszt, akkor bekerült arra az osztályra, ahova a betegsége típusa szempontjából tartozott. Akik fenntartó kezelésen vagy ambuláns pszichoterápián voltak, azokkal átváltottunk online kezelésre.
MN: A borderline a szakterülete. Az ilyen személyiségzavarral küzdőkkel mi történhetett karanténban?
UZS: Esetükben a központi tünet a kirekesztés iránti hiperérzékenység, a félelem az elhagyástól. Erős lelki fájdalomként élik meg ezt, amit önsértéssel enyhítenek, vagyis testi fájdalommal kompenzálják. Akiknek van tartós kapcsolatuk, azok számára a karantén maga a Kánaán, ha a párjukkal együtt vannak bezárva, ha pedig egyedül vannak otthon, kirekesztve a munkahelyről is, ami az életét egyébként strukturálja, az maga a pokol. Utóbbi esetben ruminálnak, ami azt jelenti, hogy valami nagyon rossz dolgot átgondolnak kétszázszor magukban, például, hogy nem fontosak senkinek, és ha nincs olyan társas inger, mely elvonja a figyelmüket, akkor ez be tud robbanni. Mindenki érezhet hasonlót extrém helyzetekben, hiszen a személyiségzavarok valami nagyon emberinek a szélsőséges megnyilvánulásai. A különbség talán az, hogy ami nekünk természetesnek tűnik, az nekik drámaian jelenik meg, nem véletlenül, hiszen általában többszörösen traumatizált családból jönnek vagy neurobiológiai eredetű a problémájuk.
MN: Személyiségzavar sem kell ahhoz, hogy összezárva rosszul bírjuk egymást.
UZS: Van a nászút meg a nyaralás esete, ami már régi tesztje a párkapcsolatok mélységének. Egyetlen közös utazás is tönkretehet egy kapcsolatot, ha nem működik a kommunikáció. Sokaknak inkább a munkájukban buzog az energiájuk, mint a magánéletükben, így ha nem mehetnek dolgozni, akkor az megterheli a kapcsolatukat. Van, aki imádja, hogy a partnere más, van, akit meg irritál, hogy nem ugyanolyan, mint ő, és ez utóbbi csoport az összezártságban szembesül azzal igazán, hogy a partnere másképp gondolkodik, ami elviselhetetlenné válhat számára, és ilyenkor komoly agresszió léphet fel.
MN: Visszatérve a kutatásra: nincs meg annak a veszélye, hogy nem fog eljutni azokhoz, akik igazán bajban vannak?
UZS: Az is érdekes lehet ebben a vizsgálatban, hogy megmutatja, mekkora ez a viszonylag normális körülmények között élő réteg, és hogy náluk milyen arányban fordul elő a diszfunkcionális állapot a krízisben. Tudjuk, hogy a mentális zavarban szenvedők jelentős része eleve nem megy el egy pszichiáterhez, nem kér segítséget, a klinikus pedig nem találkozik velük. Megpróbáljuk kiegészíteni ezért is a kutatást egy ezerfős reprezentatív mintával, és majd az ő válaszaik alapján súlyozzuk az eredményeket. A járvány idejére engedélyezték, hogy elektronikus úton hajtsunk végre intervenciókat. Ezt majd nyilván visszavonják, de nem kizárt, hogy a szakma fel fog lépni amellett, hogy ne vonjanak vissza minden telemedicinára vonatkozó új rendeletet, mert így bizonyos szolgáltatásokhoz olyan emberek is hozzá tudnának jutni, akik eddig nem, és a pszichiátriailag kevésbé ellátott területeken javulhatna a hozzáférés.
MN: A kutatás jó háttér lehet ahhoz, hogy egy ilyen hálózatot felépítsen a szakma?
UZS: Ez az egyik fő szándéka, hogy megértsük, mi történt, és kidolgozzunk protokollokat a következő vészhelyzetre. Kitaláljuk, hogyan lehetne javítani a mentális egészségügyi rendszeren. Sok pszichológushallgató és dolgozó hozott létre olyan oldalakat, ahol nem terápiát, de segítő beszélgetéseket folytattak civil módon. Ezeket is lehetne fejleszteni. Ha krízisben van egy ember, sokszor az is tovább tudja lendíteni, ha értő és nem kioktató meghallgatásban részesül.
MN: Tudomásom szerint utoljára Kopp Mária és Skrabski Árpád végeztek hosszú távú vizsgálatot a magyarok lelkiállapotáról az ezredforduló után. Eszerint a magyar depressziós nép és nem törődik a lelkével. Mi a helyzet jelenleg?
UZS: Sok minden változott, például az öngyilkossági ráta csökkent az elmúlt évtizedekben, ami jó. Persze lehetne mérni azt is, hogy miért. Mi, pszichiáterek szeretjük azt mondani, hogy javult a helyzet attól, hogy intenzíven hirdettük, mi a depresszió, és hogyan lehet felismerni az öngyilkosság szándékát, illetve egyre jobb kezelési módjaink vannak a pszichózisok kezelésére, amelyek esetében nagyon magas az öngyilkossági ráta. Fontos lenne, hogy ha van bizonyítottan hatékony terápia, akkor ahhoz bárkinek joga legyen hozzájutni, mint egy vakcinához. Korszerű pszichiátriai gyógyszerekhez Magyarországon egyébként ma könnyen hozzáfér az, akinek szüksége van rá. Viszont a hatékony pszichoterápiákhoz állami finanszírozás keretein belül már nem, és ez is növeli a társadalmi egyenlőtlenséget, hogy igazoltan hatásos kezelési formákhoz csak a tehetősebb réteg jut hozzá magánrendelőkben.
MN: A kutatás során milyen észrevételeket kaptak a kitöltőktől?
UZS: Érkezett olyan kritika, hogy annak a jelzésére nem ad módot a kérdőív, ha valaki jobban járt anyagilag, vagy jobban van a járvány kitörése óta. Ez megint azt jelenti, hogy akinek nincs anyagi és lelki nehézsége, az jobban éli meg az ilyen helyzetet. A poszttraumás növekedés elmélete szerint pedig van, aki egy megrázkódtatástól beindul, sokkal érettebb lesz a személyisége. Például ha nem mehet érzelemszabályozási céllal vásárolni egy csomó szemetet, rádöbben, hogy mik az értékes dolgok az életében. Az is jó ebben a vizsgálatban, hogy körbejárja a potenciális anyagi, környezeti, gazdasági és a betegség okozta stresszfaktorokat és félelmeket, aztán áttekinti az esetleges panaszokat pszichiátriai tünetcsoportonként, mint: generalizált szorongás, pánik zavar, fóbiák, kényszerbetegség, depresszió, mánia, heteroagresszió, önagresszió, önsértés, öngyilkosság, szerhasználat stb. Megpróbálja kideríteni, hogy érte-e trauma valaha az életében a válaszadót és visszatért-e az most valamilyen formában.
MN: Miben áll a kutatás jövője?
UZS: Hosszú távú, követéses munka lesz. Ha a WHO bejelenti, hogy véget ért a világjárvány, utána 6, majd 12 hónappal is felvesszük ugyanezt a kérdőívet. Így kiderül, kiknél volt átmeneti, csak a karanténhoz kapcsolódó a stressz, és kinél fogja később is éreztetni a hatását. Megpróbálunk létrehozni valamiféle szakmai ajánlást, hogy mire kell figyelni és milyen mentális és egészségügyi szükségletek lépnek fel ilyenkor, és igyekszünk létrehozni egy hatékony, preventív, intervenciós csomagot, amit be tudunk vetni, ha visszatér a járvány. Ha nem tér vissza, akkor pedig más helyzetekben is alkalmazható.
