„A statisztikával tudok előjönni” – Hazudnak-e az orvosok?

Hiába írta Platón, hogy szabad hazudniuk az orvosoknak, mi őszinteséget várunk tőlük – legalábbis, ha azt mondják, nincs semmi bajunk. És ha van? Vajon muszáj „terhelni” a beteget a teljes igazsággal?

Ha kiderül, hogy nagy baj van, a betegnek azonnal le kell mondania addigi életviteléről, szokásairól, céljairól. Mindez olyan traumatikus esemény, ami felborít mindent, és a beteg önmaga ellen fordulhat. „Sokszor megesik, hogy a páciens szembemegy a realitással, regresszióba kerül. Előfordul, hogy nem akar szembenézni a veszéllyel, ezért megszakítja az orvossal a kommunikációt, abbahagyja a kezelést, nem egyezik bele a műtétbe. Van, aki öngyilkosságot fontolgat – vagy meg is teszi –, pedig lenne gyógyulási lehetőség – sorolja dr. Haraszti László pszichiáter az orvos „őszinteségének” veszélyeit. – Az ilyen embert nem szabad magára hagyni. Ez gyakran az igazság óvatos, cseppekben való adagolását igényli, azaz mindig csak annyit mondani, amit még el bír viselni” – teszi hozzá.

 

Fotó: MTI

Sokszor látni, hogy például a daganatos beteg a szükséges műtét helyett inkább egy kuruzslóhoz fordul, de miután az sem segít és visszatér kezelőorvosához, már késő, nem lehet segíteni. „A beteg érdekében az úgynevezett kegyes hazugsággal gyakran élnek az orvosok – szögezi le Haraszti László –, és nem is mindig ennyire súlyos esetekben. Egy alkoholistánál sokszor muszáj elfedni véleményünket, vagy a hipochondernél a pontos diagnózist, mert a beteg nem venné tudomásul, netán megsértődne. Nagyon jól felépített bizalmi kapcsolat kell, hogy valakivel elfogadtassam például azt, hogy üldöztetési tévképzetei betegségéből adódnak, s gyógyszert kell szedni rá, hogy megszűnjenek.” A pszichiáter szerint a beteg érzi a „kegyes hazugságot”, de általában belemegy a játékba, mert így könnyebben megküzd annak fenyegető részével. Ha ráöntjük az igazságot, előfordulhat, hogy feladja a reményt vagy kilép a helyzetből. Haraszti úgy véli, hogy a hazugság nem elítélendő, ha az egy „win-win játszma” része. Vagyis mindig a kontextus dönti el, mennyit lehet feltárni az igazságból.

„Elmondom, ha kérdezik”

„Fontos, hogy mit mondunk az onkológia és a hazugság viszonyáról, mert létkérdés, hogy e tekintetben a társadalom szemét kinyissuk – mondja dr. Bodoky György onkológus, a Szent László Kórház osztályvezető főorvosa. – A rák még mindig tabu, az érintettek nem vállalják, szégyellik, és ez az orvosok hibája is: a megelőzésről, a kezelésről, a szűrésről többet kellene beszélnünk. Én mindig annyit tárok fel az igazságból, amennyit a beteg elvár tőlem, vagy amennyit kérdez, de soha nem mondok olyat, amit nem tudok utána az egész orvos-beteg viszonyban – ami daganatos betegeknél sokszor évekig tart – később vállalni. Természetesen nem rontok neki azzal, hogy kérem, maga halálra van ítélve, de amikor azt mondom, hogy soha semmilyen hazugságot nem lehet mondani a betegnek, az számomra azt jelenti, hogy csak kimondani nem lehet hazugságot. Természetesen vannak elhallgatott, meg nem mondott dolgok, de ezek is csak addig, amíg a beteg nem igényli, hogy beszélgessünk róluk. Az én gyakorlatomban ez úgy működik, hogy amikor legelőször találkozunk, akkor megpróbálok neki egy nagyon racionális, objektív képet festeni arról, hogy mi vár rá a kezelések során, hogy a betegsége általában milyen kimenetelű. Azt szoktam kérni ezután, hogy menjenek haza, és jöjjenek vissza úgy, hogy összeírják azokat a kérdéseket, amik fontosak a számukra.  Ekkor derül ki, hogy az első beszélgetésből a hirtelen sokk miatt alig fogta meg őket valami. Azt minden esetben megmondom a betegnek, ha nem tudom meggyógyítani, és csak arról nem beszélek, hogy mennyi az ő esetében a várható élettartam vagy milyenek a túlélési esélyek. Ha kérdez, a statisztikával tudok előjönni, de bármikor előfordulhat, hogy valaki az átlagosnál sokkal jobban reagál a kezelésekre. Nagyjából kilencvennyolc százalékos biztonsággal meg tudjuk mondani, ha egy beteget nem lehet meggyógyítani, de azt is elmondom, mi miért történik, milyen áron tudom meghosszabbítani az életét.”

Ezek után nem csoda, hogy a „titkolózással” kapcsolatos legtöbb támadás az onkológusokat éri, több orvost vádoltak már meg avval, hogy nem adta meg a szükséges tájékoztatást. Jó példa erre, hogy sok beteg panaszkodott arra, hogy a kemoterápia során nem kaptak ún. jégsapkát, holott az megóvta volna őket a kopaszságtól. „A jégsapka mítosza nem igaz: nem lehet vele megakadályozni a hajhullást – állítja dr. Bodoky. – Bizonyos esetekben enyhíteni lehet ugyan, de számos kemoterápiás kezelésnél nem ér például semmit. Mi nem használjuk, nem is ajánljuk fel, mert nem hiszünk benne. Azért adjuk a kemoterápiát sorozatos kezelés formájában, mert biztosítani kell egy állandó gyógyszerszintet a szervezetben.” Sokan vádolják az onkológusokat avval is, hogy nem hívták fel a figyelmüket bizonyos alternatív gyógymódokra, ami másoknál csodás gyógyulást eredményezett, ám ilyenkor nagyon nehéz igazságot tenni. „A gyógyítás során nagyon fontos az alternatívák ismertetése, beleértve a mellékhatások csökkentésének lehetőségeit is – mondja dr. Bence Rita jogász, a TASZ betegjogi és önrendelkezési jogi programvezetője. –  Az orvosi etika egyik alapelve a nil nocere, vagyis a nem ártás elve, aminek szerves része, hogy a mellékhatásokat a minimálisra kell redukálni. Arról sok a vita, hogy hol húzódik a határ az orvoslás, a természetgyógyászat és a kuruzslás között. Az adott orvos meggyőződésétől függ, hogy megemlíti-e, mondjuk, az akupunktúra lehetőségét. Mindemellett fontos lenne, hogy értéksemlegesen olyan alternatívákról is informá­ciót kapjon a beteg, amikkel az adott kezelőorvos esetleg nem ért egyet. Minél teljesebb körű tájékoztatást kap a beteg, annál jobban közelítünk a tájékozott beleegyezés megvalósulásához.”

„Én csak arról tudok neki felelősségteljesen nyilatkozni, amihez értek, és aminek látom a bizonyítékait. A skolasztikus medicina ezen alapul: csak olyan kezeléseket adunk, melyek klinikai vizsgálatok keretében hatékonynak bizonyultak – mondja erre dr. Bodoky. – Az alternatívnak mondott kezelések sok tekintetben a hiten és a meggyőződésen alapulnak, és  – ne feledjük – ezek olykor sok milliárd forintos üzleti vállalkozások, melyeknek érdeke az is, hogy a tradicionális orvoslás iránti bizalmat megingassák. Nagyon könnyű a kemoterápia ellen hangolni a társadalmat, mert sokszor kudarcot vall, viszont a mellékhatások kialakulnak. A gyógyultak ritkán szólalnak meg, az ismert emberek közül is alig páran hajlandóak beszélni daganatos betegségükről és gyógyulásukról.”

Az onkológus szerint az alternatív módszereket különböző típusúakra lehet osztani. „Van olyan, amelyikről elmondom a betegnek, hogy életveszélyesnek tartom, és szégyen, hogy egyáltalán hozzá lehet jutni. Ilyen a B17-vitamin, ami méreg, és köztörvényes bűnöző az az orvos, aki hajlandó beadni. A beteg a neten szerzi be a készítményt, de valakinek be is kell adnia. Ám vannak olyan alternatív gyógymódok is, amelynek ugyan nem látom a bizonyítottságát, de nem tiltom tőle a beteget, csak annyit kérek, hogy legyünk egymással őszinték, mondja el, hogy milyen gyógyító módszereket használ még.”

Egyik ismerősöm édesapja öngyilkos lett, miután az orvosa megjegyezte: mindenképp jöjjön vissza, a problémájából még sok baja adódhat. A férfi rögtön rákra gyanakodott, amit el akarnak titkolni előle. Később kiderült: aranyere volt. „Az ijesztgetés gyakori kommunikációs melléfogás az orvosoknál – mondja erre dr. Haraszti. – Jó szándékkal történik, de ritkán válik ettől együttműködővé a beteg. Sokkal gyakoribb az, hogy nem akar szembesülni a vártnál súlyosabb veszéllyel, és elmegy, nem jön vissza. Az viszont elmondható, hogy ha a betegeket teljesen őszintén tájékoztatnák a várható kockázatokról és valamennyi veszélyről, s az orvos nem vállalná a felelősséget a betegért, hanem a beteg döntésétől tenné függővé, hogy megműti, kezeli vagy sem, bizony nem maradna beteg a kórházakban. A beteg orvosi területen egyáltalán nem iskolázott, emiatt nem tudja felmérni megfelelő súllyal a várható hasznot az esetleges kárral szemben. Az interneten utánanéz a betegségének, s túlnyomórészt negatív, ijesztő tapasztalatokkal, leírásokkal találkozik, amelyekben sok a túlzás, ijesztgetés. Ha az orvos hitelesen viselkedik, elnyeri a beteg bizalmát, aki így reménykedni tud a gyógyulásban. A hitelesség nem egyenlő a feltétlen őszinteséggel, az igazság minden oldalának feltárásával. Könnyebben és jobban bízunk a gyógyulásban, ha nem szorongunk és félünk. Aki szorongása miatt pesszimista és lemondó, annak a kezeléssel való együttműködése is rossz lesz. Remény nélkül gyógyulási esélyeink is sokkal rosszabbak, hiszen agyunknak, testünknek hatalmas önjavító képességét veszítjük el hit nélkül. Tapasztalatom, hogy nagy bajban a betegek az őszinteséget megértéssel fogadják. Előfordulhat, hogy nem hiszik el, nem akarják elhinni, és elmennek más orvoshoz, természetgyógyászhoz, kuruzslóhoz vagy sehova – és magukba fordulnak. Ez mind időt rabol el a gyógyulástól, csökkenti annak esélyét. Ezért is fontos felmérni, mennyire fogadóképes valaki. A gyakorlatban az orvosok, ápolók empátiás képessége megnő, s a legtöbbször ráéreznek a jó megoldásra, a befogadóképesség arányá­ra.”

Jogi esetek

Mindez logikus okfejtés, csakhogy az egészségügyi törvény (Eütv.) leszögezi, hogy a betegnek teljes körű tájékoztatást kell kapnia. Már csak azért is, mert, ha jogsértés történik, igen nehéz a bizonyítás. Hogyan is tudnám bizonyítani, hogy nem mondták el nekem, miután az egyik gyógymód nem hatott, hogy más lehetőség is van a gyógyuláshoz. „A tájékoztatáshoz való jog a betegjogok érvényesülésének sarokköve, hiszen csak ennek megfelelő volta esetén beszélhetünk tájékozott beleegyezésről (informed consent), ami a beteg aktív részvételének és önrendelkezésének feltétele – mondja Bence Rita. – A betegjogok sérelme esetén lehetőség van a betegjogi képviselőnél vagy az intézmény vezetőjénél panaszt tenni, de a személyiségi jogok megsértésére hivatkozással akár polgári pert is lehet indítani” – teszi hozzá. Csakhogy a teljes körű tájékoztatás fogalma a törvényben sem egészen tiszta, már csak bizonyos fogalmak viszonylagossága miatt is. „A törvény igen sok esetben csak keretjellegű szabályokat ad, ám azt nagyon pontosan megfogalmazza, hogy miről kell tájékoztatni a beteget. Ezek közül kiemelendő a beavatkozás, a vizsgálatok és ezek elmaradásának kockázatai – mondja Bence Rita. – Az érthetőség például annyit tesz, hogy a beteg számára érthető módon kell az információkat átadni, és nyilvánvalóan más kommunikációt igényel egy orvosi végzettséggel rendelkező és mást egy általános iskolát végzett kiskorú beteg. Szintén kulcsfontosságú, hogy fel kell hívni a beteg figyelmét: ő jogosult dönteni. A beleegyezését megadhatja írásban – az invazív beavatkozások esetében ez kötelező! –, szóban, de ráutaló magatartással is, ha például nem tiltakozik a vizsgálat ellen. Ezeket utólag persze nehezebb bizonyítani, mint amikor van írásos beleegyezés, bár azzal is szoktak problémák lenni, gondoljunk a műtét előtt, már nyugtató hatása alatt aláírt beleegyezésre, ami nem érvényes, hiszen a belátási képesség korlátozott volt vagy hiányzott.” A TASZ programvezetője külön felhívta figyelmünket arra, hogy a tájékoztatás megfelelőségét az egészségügyi intézménynek kell bizonyítania. Ha a beteg sérelmét elismerik, kártérítést is kaphat. Nemcsak vagyoni kártérítés kérhető, hanem úgynevezett sérelemdíj is, amely a személyiségi jogokban bekövetkezett, összegszerűen nehezen megjelölhető sérelmek orvoslására szolgál. „Nagyon sokszínű panaszokkal fordulnak hozzánk, a leggyakoribb az emberi méltóság sérelme, például a nem megfelelő hangnem használata, a dokumentáció visszatartása, amit a közbenjárásunkkal általában sikerül megszerezni. Azon dolgozunk, hogy ez evidenciává váljon. Az emberi méltóság sérelmével kapcsolatos, peres úton lezárt ügyünk még nincsen.”

„A betegnek joga van a további kérdezésre is, ezzel jól mérhető, hogy mennyire sikerült magáévá tenni a tájékoztatást. Ezen túlme­nően a jogtudatosság is nagyon fontos: a beteg merjen és tudjon kérdezni – mondja Bence Rita. – Az időhiány nem lehet kimentési ok a tájékoztatás elmaradására. A törvényben az áll, hogy a beteget a számukra érthető módon kell tájékoztatni, siketeket például jelnyelvi tolmács segítségével. Ezek talán már a jogon túlmutató kérdések, de megfelelő kommuniká­cióval és empátiával kialakítható a beteg számára biztonságos környezet, ahol kialakulhat a kétoldalú párbeszéd.”