Magyar Narancs: 2001 óta nyugdíjas, elég volt az izgalmakból?
Végh József: Visszahívtak, de vannak már a szolgálatnak kiképzett túsztárgyalói rajtam kívül is, úgyhogy nemcsak ezért jöttem vissza, hanem hogy az emberek kiválasztásában, képzésében, szűrésében részt vegyek.
MN: Hogyan kezdte a túsztárgyalói szolgálatot?
VJ: Az élet védelme az elsődleges célom, és ehhez a lehető legszorosabban kapcsolódik a túsztárgyalás, amivel először 1993-ban bíztak meg. Ekkor elkezdtem régi eseteket tanulmányozni, felkerestem a sértetteket, minden hozzáférhető anyagot elolvastam, és egy francia kiképzésen is részt vettem. Mindezt pszichoterápiás gyakorlatommal meg a börtöntapasztalataimmal egészítettem ki. Egyetlen esetemnél sem voltak áldozatok, kivéve egy rendőrt, aki öngyilkos akart lenni, meg a 2007-es Széna téri bankrablást, ahol szintén az elkövető halt meg. Megölette magát, de azért, mert kábítószer hatása alatt volt. Megírtam a jelentésben is, de csak később, a boncolásnál derült ki, hogy belőtte magát kokainnal.
| ||
MN: Mi az első teendő egy ilyen helyzetben?
VJ: Tudni kell, kivel tárgyalok. Előtte igyekszem megtudni, hogy a túszejtő mennyire elkötelezett amellett, hogy a tettét véghezvigye. Ha jó a diagnózis, már úgy kezdek bele a tárgyalásba, hogy tudom, az erőszakos vagy a békés megoldást válasszam-e, esetleg a kettő kombinációját. Magyarországra a magányos elkövető a jellemzőbb, ami megkönnyíti a dolgot, hiszen csak egy embert kell kiismerni.
MN: Milyen típusú emberek a túszejtők?
VJ: Nagyon különbözőek. Többségük pszichésen beteg, depressziós alkat, akikkel nehéz alkupozíciót találni. Nálunk a terroristák száma igen alacsony, mint ahogy a nyereségvágyból elkövetőké is. Velük akkor is simán megoldódnak az ügyek, ha csak részben teljesülnek a követelések. Jó példa erre, amikor a hazai ökumenikus szeretetszolgálat két munkatársát rabolták el Csecsenföldön, de vannak ennél sokkal rázósabb helyzetek. Itthon például több kínai emberrablás kapcsán is tárgyaltam. Az egyik úgy nézett ki, hogy én elmondtam a magyar tolmácsnak, mit akarok, az lefordította pekingi nyelvjárásra, majd elmondta a nagybácsinak, aki átültette sanghaji nyelvjárásra a közvetítőnek, aki Kínában tartózkodott, és ő mondta személyesen az ottani fogva tartónak. Így aztán kutya nehéz volt tárgyalni, egyrészt a lassúság miatt, másrészt pedig azért, mert nem lehetett jól irányítani, hiszen minden telefonon zajlott.
MN: Melyik volt a legrázósabb ügye?
VJ: A Széna téri bankrablás, mert ott megfenyegetett az elkövető. Először azt akarta, hogy cseréljünk, én legyek a túsz, de a szakma szabályai szerint ilyen nincs, mert a profit, akiről tudják, hogy az önfeláldozás a szakmája, könnyebben megölik. Aztán mondta, hogy lelő, és akkor mondtam, hogy rossz lenne, mert még csak hét hónaposak az ikreim. A személyesség megakadályozza az embert a másik elpusztításában. Aztán azt mondta, térden lő, arra meg azt mondtam, hogy nagyon bonyolult ízület, így kiegyeztünk a lábszárban.
MN: Milyen embernek tartja a bűnözőket? Hisz a javíthatóságukban?
VJ: Tizenhat évet húztam le velük a börtönben. Nekem nem bűnözők, hanem olyan emberek, akik valószínűleg jó döntést hoztak, csak rossz információk alapján. Az volt a feladatom, hogy ezt felfedeztessem velük. Igen hatékonynak tartom a szigorú, középhosszú időtartamú végrehajtást, úgy vélem, másnak nincs visszatartó ereje. De persze vannak olyanok, akik soha többet nem követnek el bűnt, ha megszűnik az ok, tehát fölösleges őket börtönbe zárni. Például volt egy szakácsnő, aki azért evett jóval többet, hogy meghízzon, és meg tudja védeni magát az őt bántalmazó alkoholista férjtől - az egyik alkalommal leteperte, és a torkára lépett. Nem kellett volna elítélni, mert nem követne el még egy ilyet.
MN: Úgy tudom, kidolgozott egy különleges kiképzési tréninget is.
VJ: Ez az ún. lélektaktikai vagy érzelemtaktikai tréning. Abból indul ki, hogy milyen szabályrendszerek szerint, milyen értékek alapján működik a közeg, ahol egy speciális egységet bevetnek. Ezt nagyon pontosan igyekszem lemásolni, hogy kiképzés során a résztvevők rögtön használható tudásra tegyenek szert. Ha például egy fegyveres szolgálat a civil lakosság életét segíteni, iskolát, hidat építeni megy Afganisztánba, akkor előtte megtapasztalja, hogy milyen például egy kézigránátos támadás. Kipróbáljuk, túlélnének-e egy ilyet. A katonák 25-30 százaléka ugyanis nem a sérülésbe hal bele, hanem abba, hogy nem tudja kezelni lelkileg a helyzetet: ha meglövik, azt gondolja, kinyírták. Van egy másik adat is: 13 százalékuk, ha halálos sérülést is szenved, még képes percekig tovább harcolni, 7 százalék tíz percnél tovább, és ez is lelki dolog. Szóval arra is meg kell tanítani őket, hogyan védekezhetnek, ha sérülést szenvednek, és ezt csak akkor tudják, ha megkapják a maguk kis támadását az első tréningen.
MN: Lőnek rájuk?
VJ: Valódi fegyvereket használunk, de persze nem valódi lövedéket, hanem ételfestékkel teli kapszulát. Tudja, felnőttként is az határozza meg azonnali cselekvéseinket, amit négyéves korunkig megtanultunk. Ahogy érzelmi értelmezés alapján a világot leképeztük, és reagáltunk a benne történő dolgokra. A tréningen voltaképpen ezeket a reflexszintű válaszokat, genetikai programokat írjuk újra. Például az életben maradási ösztönt, mert egy testőrnek nem lehet elbújnia a védelmezettje mögé, mint ahogy ösztönösen tenné. Vagy éppen azt, hogy ember nem öl embert, mert kipusztul az emberi faj.
MN: Úgy tűnik, azért elég sokan képesek embert ölni. Miért kell erre még tanítani is?
VJ: Csak a pszichopaták képesek gyilkolni - ami a férfilakosság mindössze egy százaléka - és a képzett katonák. A tréningen párbajlövészetet is rendezünk, és az a tapasztalat, hogy alig találják el egymást az emberek, pedig olyan közel vannak, hogy a fegyverek végei majdnem összeérnek. Ezután feldolgozzuk az egészet: megmérjük a pulzust, hogy megtudjuk, mekkora volt a stresszélmény, elmondatjuk velük, hogy a feladat előtt mit éreztek, mert mindenki olyan érzelmi állapotban megy bele ezekbe a helyzetekbe, hogy az energiák jelentős része megsemmisül az "aggódási körökben", a többség teljesítőképessége harminc százalékával kezd bele a feladatba. A lényeg, hogy ezeket az aggódási köröket megszakítsuk, és elérjük, hogy száz százalékot tudjon teljesíteni az emberünk huzamosabb időn keresztül. Hozzáférjen a profi szakmai értelmezéshez, amiről sokan azt mondják, nincs is.
MN: Háttérbe szorítják a humanizmust...
VJ: ...és a professzionalitást hozzuk elő. Mondok egy példát: amikor a rendőr odamegy az állampolgárhoz, és kéri az okmányait, az pedig azt mondja neki, hogy "a jó kurva anyáddal foglalkozzál, ne velem!", akkor a rendőrnek azt kell mondania, hogy "igen, uram, értem, de adja át az okmányait ellenőrzés céljából!". Tehát van egy "szolgálati édesanyja" is, akit akár szidhatnak. Az nem jó rendőr, akinek az érzelmi értelmezéstől elborul az agya, és visszamegy a gyerekkorba.
MN: Ön szerint milyen lelkiállapotban vagyunk jelenleg mi, magyarok?
VJ: Hát nem vagyunk jó helyzetben, és nem csak a bűnözés miatt. Keleten, ahol már a gyerekekben "elültetik a kollektivizmust", boldogabbak az emberek, segítenek egymásnak, és biztonságban érzik magukat. Nálunk az állam bizonyos értelemben ellátja ezeket a feladatokat, de magunkra hagyottak vagyunk. Az extremitások megjelenése a bűnözésben azt jelzi, hogy az állam nem ad kellő biztonságot, és most mindegy, hogy szakmailag nem felkészült, vagy nincs rá pénze. Az emberek saját kezükbe akarják venni a saját védelmüket. Megvédik a veteményeseiket árammal a gyerekek elől, a gárda igyekszik a maga módján védeni a saját maga által fontosnak tartott értékeket, és a cigányokkal szembeni "igazságszolgáltatásra" is feljogosítva érzik magukat emberek. Egy bizonyos vákuumba törnek be ezek a szervezetek, ahogy a magán-vagyonőrcégek vagy a pénzbehajtók is. Persze attól azért nem kell tartani, hogy anarchia törne ki. A tévészékház ostrománál sem sikerült, mert valami mindig hiányzik ehhez. Vagy a karizmatikus vezető, vagy a népakarat.
