Anyai önvallomások Magyarországról - Mit tud adni egy cigány asszony?

  • Roma Sajtóközpont
  • 2016. április 23.

Lélek

Roma nők beszélnek, akik képzetlenül, nélkülözve, betegséggel küzdve is sziklaként állnak gyermekeik tanulmányi sikerei mögött.

Klára kilenc éve rokkantnyugdíjas, de továbbra is dolgozik, hogy eltartsa magát. Az ötvenkét éves asszony gyári munkás volt, amíg a gerince bírta. Mindent elkövetett, hogy két gyermeke szakmát, végzettséget szerezzen.

„Amikor a lányom az Eszterházy Károly Főiskolán tanult, a fizetésem annyira kevés volt, hogy az albérletét is alig tudtuk fedezni belőle” – emlékszik vissza az asszony.

Klára harmincéves lánya közgazdász végzettséggel egy salgótarjáni nagyvállalat értékesítőjeként dolgozik. Egy évvel fiatalabb öccse nem jutott el a diplomáig, de hegesztőként a magyar átlag sokszorosát keresi meg – külföldön.

Klára akkor is kitartásra ösztönözte gyerekeit, amikor nélkülözniük kellett. „Nem tudtam sok mindent adni nekik, kevés pénzzel támogattam őket, de mindig megpróbáltam valami olcsó ételt főzni, amiből pakolhattam nekik” – szabadkozik a mosolygós szemű asszony. Láthatóan büszke rá, hogy neki ugyan csak nyolc általánosa van, de gyermekeinek mégis meg tudta mutatni, hogy a tanulás által el­érhetik, amit szeretnének. „Mindig azt mondtam nekik, hogy azt válasszák hivatásul, amit csinálni szeretnének, és amiből meg tudnak élni” – mondja.

„Gyermekként nem voltak céljaim, nem volt, aki motiváljon és segítsen a tanulmányaimban” – meséli magáról Szilvia, akinek nagyobbik lánya az ELTE-n tanul. A negyvenkét éves asszony négygyermekes családban nőtt fel, szülei éjjel-nappal a gyárban robotoltak, így rengeteget kellett segítenie a ház körül és vigyázni kisebb testvéreire. Tizennégy évesen munkába kellett állnia. Felnőtt korában szeretett volna szociális gondozó lenni, többször is jelentkezett tanfolyamra, de sohasem került be a képzésre – a mai napig nem tudja, hogy a bőrszínének volt-e ebben szerepe. Szilvia súlyos betegen is dolgozik; jelenleg takarítóként a falujában – tartósabb elhelyezkedésre Nógrád megyében egy cigány asszonynak nem sok esélye van.

Egyetemista nagylánya mellett a két kisebb is jó úton halad: a művészettel kacérkodó középső lány most kezdett egy jó nevű gimnáziumban, a még általánosba járó legkisebb szintén jó tanuló. Anyagi kereteihez mérten mindig próbálja segíteni őket, emiatt sokszor egyéb kiadásokra már nem telik. Szilvia családjában nagy szerepe van a vallásnak, lányait – mint mondja – emberségre és hitre neveli. „A lányaim eddigi elért eredményei, embertársaikhoz való viszonyuk, közösségi szereplésük büszkeséggel tölt el.”

Beáta szintén súlyos beteg, egy éve műtötték szívinfarktussal. Ma is gyakran kell kontrollra járnia, de sokszor még buszra sincs pénze. Férje keresete nagyon kevés, alkalmi munkákból próbálja eltartani a családot. Négy gyermeke azonban reményt és kitartást ad a 47 éves asszonynak. A legidősebb fiú jogásznak tanul, a két kisebbik szakközépiskolás, a legnagyobb ígéret mégis a legkisebb lány, aki osztályelső, és eltökélt szándéka, hogy orvos legyen.

Beátát soha nem érdekelte a tanulás, még a nyolc általánost sem járta ki, amikor megismerkedett a férjével és kimaradt az iskolából. Felnőtt fejjel persze megbánta, s most minden erejével azon van, hogy gyerekei olyan végzettséget szerezzenek, hogy ne kelljen nélkülözniük, mint most. Manapság ugyanis gyakran előfordul, hogy körbe kell járnia a faluban, pénzt vagy egy tojást és kenyeret kérni, hogy akadjon valami ennivaló.

„A gyerekek látják, hogy beteg vagyok, és nem bírok munkába állni, az apjuk pedig hiába dolgozik éjjel-nappal, alig keres – ez arra ösztönzi őket, hogy tanuljanak. A három kisebb gyermekem mindig azt mondja, hogy majd ők gazdagok lesznek, és akkor mindig lesz itthon ennivaló” – meséli inkább szomorúan, mint büszkén.

Izabella nővérként dolgozik egy kórház sebészeti osztályán. Az eleve rendkívüli kitartást igénylő hivatása mellett egyedül nevelte fel mindkét gyerekét. Idős, beteges édesanyját is régóta ápolja, így gyerekei nevelésére nem sok ideje jutott. „Mindig bűntudatot éreztem, hogy nem tudtam leülni a gyermekeimmel tanulni, három műszakban dolgoztam, keveset voltam velük” – szabadkozik az ötvenéves asszony. Gyerekei egyedül tanultak, és a házimunka egy részét is megcsinálták, mire ő hazaért a munkából. A kötelességtudat és a szorgalom aztán meg is hozta eredményét: a nagyobbik főiskolát végzett és óvónőként dolgozik, fia még középiskolás és informatikai pályára készül.

A lányának nem volt könnyű a kezdet. Gyerekkorában sokat betegeskedett, ráadásul a középiskolában kiközösítették, mert cigány. „Sokáig tanácstalan voltam. Attól féltem, hogy ez a kirekesztettség majd a tanulmányain is meg fog látszani” – szembesít egy romák számára hétköznapi problémával. Szerencsére lánya nem adta fel, és végül sikerült diplomát szereznie, ez pedig erősen motiválja a fiát is.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.