Magyar Narancs: Marie Keenan tanulmánykötete, A gyermekek szexuális bántalmazása és a katolikus egyház a bántalmazó papok történeteiből alkotott modell segítségével elemzi a katolikus egyházon belüli gyermekbántalmazás jelenségét, az elkövetői narratívákat. Mennyire ismert ez a módszer a hazai terápiás gyakorlatban?
Molnár László Simon: A könyv és az általa megismertetett módszer nemcsak az egyház keretein belül dolgozók számára hasznos, hanem mindenkinek, aki a hatalmi struktúrákon alapuló szervezetekben dolgozik, vagy olyan emberekkel foglalkozik, akik elszenvedték az ezekből az alá- és fölérendeltségi viszonyokból adódó erőszakot. A családon belüli erőszak és a #metoo is ezzel összefüggő jelenségek. Nálunk azon a tényen túl, hogy megtörtént a bántalmazás, nem nagyon tudni az esetek hátteréről. A papok által elkövetett abúzus kapcsán nemhogy az elkövetői narratíváról nem hallani, de sem a teológiai, sem a rehabilitációs, sem az igazságszolgáltatási dimenziókat nem veszi sorra semmiféle tudományos kutatás. Keenan szerint nem az a kulcskérdés a szexuális abúzusok kapcsán, hogy mi történt, hanem hogy milyen szervezet az, amiben ilyesmi meg tud történni. Milyen az a társadalom, ahol nincsenek információk ezekről a szervezetekről, milyen szervezeti kultúránk van, milyen a családszerkezet az adott országban. A kötet legnagyobb erénye számomra, hogy nemcsak az egyházi abúzusról szól, hanem a hatalommal való visszaélés kérdéseiről.
| ||
MN: Mi jut eszébe először, amikor gyerekek ellen elkövetett abúzusról hall az egyházon belül?
MLS: A hatalom. A hatalommal való visszaélés, a kontrollálatlanság. Hogy a hatalom tulajdonosa olyan kiváltságokkal bír, amiket meg tud osztani, ezért nem áll érdekében senkinek, hogy kritizálja, mert akkor elesne a kiváltságoktól.
MN: Arról vannak fogalmaink, hogy a családon belüli abúzus milyen nagyságrendű. De milyen léptékű lehet a papi visszaélés a hatalommal?
MLS: Nálunk az a látszat, hogy alig történik ilyesmi. A pannonhalmi ügy volt kirívó, de azt is már az iskolából kikerült felnőttek mondták el utólag, és nem történt különösebben semmi az esetek feltárásának érdekében. Egyébként valószínűleg tényleg kisebb mértékű Magyarországon a visszaélés, hiszen az egyház sem olyan erős, mint Írországban vagy Olaszországban – de a máshol történt esetek híre is alig jut el hozzánk. A chilei botrány még mindig zajlik, az egész püspöki kar lemondott, ami nem kis dolog. Máshol erről naponta cikkeznek, és nem csak a világi sajtóban. Franciaországban egyházmegyénként van független vizsgálóbizottság a hasonló esetek megelőzésére. Ha optimisták vagyunk, és azt mondjuk, hogy nálunk nincs mit feltárni, akkor is megéri pénzt költeni a prevencióra.
MN: Eljutnak azért hozzánk sokkoló hírek. Legutóbb a süketnéma gyerekek nevelésére alapított olasz katolikus intézményhálózat, az Istituto Antonio Provolo veronai részlegénél történt szexuális bűncselekmények híre. Ám a puszta híren kívül semmi több.
MLS: Nem rendelkezünk eszközökkel és módszerekkel arra, hogy egyáltalán beszélni tudjunk a rendszerszerű visszaélésekről. A hazai gyerekvédelmi rendszer a családon belüli erőszakot sem tudja kiszűrni. Vagy nézzük meg a #metoo kampányt, amely az áldozathibáztatásban merült ki végül! Hogyan lehetne a problémákat inkább tagadó rendszerben az alapos kutatást, de akár az elkövetői narratívát számonkérni?
MN: Mit gondol, mennyire játszik szerepet a papi elkövetőknél a cölibátus? Segítene, ha eltörölnék?
MLS: Nem a cölibátussal van a baj, hanem azzal, amit ezzel kapcsolatban tanítanak. Nem jó, ha azt gondoljuk róla, hogy magasabb rendű létforma, mint a szexualitás megélése egy kapcsolatban. Sok olyan tapasztalatom van szerzeteskoromból vagy akár az utána, illetve az előtte lévő időszakból arról, hogy a cölibátus nemcsak a cölebszek, vagyis az azt gyakorlók életében hozhat létre diszfunkciókat, de a többi emberében is. Ha a hívők azt gondolják, hogy a cölibátus istennek tetszőbb életforma, akkor könnyen meghasonlanak a saját szexualitásukban. A cölibátusnak úgy van értelme, ha azt tételezzük, hogy a szexualitás abszolút érték, és akik lemondanak róla, azok is azt hirdetik, hogy az fontos és istennek tetsző dolog. A papságnak egyébként nem lételeme a cölibátus, amire jó példa, hogy a görögkatolikus papok házasodhatnak, pedig a hitük ugyanaz, csak a rítusok mások.
Az abúzusban nem egyértelmű a cölibátus szerepe, hiszen vannak olyan elkövetők, akik nem cölibátusban élnek. A hierarchia és a nem rendben lévő szexualitás az oka minden gyermekek ellen elkövetett szexuális bűncselekménynek. Való igaz, hogy akinek problémája van a szexualitással, annak a cölebsz életforma biztonságot adhat, de nem jelent megoldást.
MN: Akkor most közelítünk az elkövetők profiljához?
MLS: Tudjuk, hogy aki gyerekkorában bántalmazott volt, az átlagnál nagyobb valószínűséggel válhat bántalmazóvá. A büntetést ilyen alapon természetesen nem úszhatják meg, de érdemes úgy tekinteni az elkövetőkre, hogy másfelől áldozatok. Jó meglátni bennük az embert. A szexualitással kapcsolatos bűnöket amúgy is tabuként kezeljük, ahogy magát a szexualitást is. Nem tartozik a szemünkben azok közé a bűnök közé, amiket meg lehet bocsátani, vagy amiből fel lehet épülni. Ha valaki kirabolt egy ékszerboltot, arról nem feltételezzük, hogy egész életében azt fogja csinálni, ha leüli a büntetését, és megadjuk neki az esélyt a mentális változásra. A szexuális elkövetők esetében nem hiszünk a javulásban, főleg nem a pedofil elkövetőknél, és különösen nem a papi elkövetőknél.
A legnagyobb baj az, hogy általában nem tudunk differenciáltan gondolkodni a szexualitásról, és míg más bűncselekmények esetében figyelembe vesszük a szándékot vagy a körülményeket, a szexuális bűncselekményeknél egyedül azt vizsgálják, hogy megtörtént-e az aktus vagy nem.
MN: Nyilván arra utal, hogy hogyan is várhatnánk ezt el egy egyházi intézménytől…
MLS: Igen, de miért kellene egy papnak mindenhez értenie? Amikor egy ilyen eset híre eljut a püspökhöz, nem véletlen, ha tanácstalan, hiszen alapvetően teológus, nem pedig jogász vagy pszichológus. Olyan készségeket várunk tőle, mintha superman lenne. Az a baj, hogy nem vonnak be megfelelő szakembereket. Az áldozat meg nehezen áll elő azzal egy papnak, hogy mi történt vele.
Bármilyen vallási közösségnek az a veszélyeztető tényezője, hogy szentként tekintünk rá, nem fordul meg a fejünkben, hogy kellenének fékek. Bátran bízunk halmozottan problémás gyerekeket egyházi intézményre, gondolván, hogy ott aztán tényleg nem eshet bajuk. Még egy viszonylag átlátható szervezetben is megvan az összejátszás, a visszaélés lehetősége, még a szigorúan beépített fékeket is ki lehet játszani, hát még, ha nincs semmiféle kontroll.
MN: Mi segítheti a megelőzést a leginkább?
MLS: Független vizsgálóbizottságok, amelyekhez fordulni lehet, ha valami történik, de lehet ügyelet jellege is. A hatalom megosztása tehet még transzparenssé egy intézményt. A legfontosabb az, hogy kezdjünk el arról beszélni, hogy mitől szenvednek az emberek itt és most. A #metoo-tól kezdve a szenvedélybetegségekig. Az emberek könnyebben fordulnak segítségért, ha tudják, hogy hová lehet, és úgy tudják, hogy normális, ha segítséget kérnek. Az emberek ugyanis félnek áldozatok lenni. A papi identitás tisztába tétele is fontos, mert megvan a lehetősége az egyházon belül annak, hogy kívülállók részt vegyenek a munkában. Ha egy pap azt gondolja, hogy neki „mindenhatónak” kell lennie, akkor nem fogja átengedni a nem feltétlenül papi feladatokat sem civileknek. Amíg a kompetenciák is tisztázatlanok, addig nem tudunk a hatalom megosztásáról beszélni. Minden szervezeten belül meg kellene történnie az efféle szereptisztázásnak. Nem véletlen, hogy a gendertudományt a nemek összemosása tudományának akarják beállítani, pedig épp a jogok, a szerepek, a hatalom megosztásáról szól, és a szexuális bűncselekmények megelőzése szempontjából is alapvetően szükség van rá. Teológiai szempontból is érdemes végiggondolni a női és a férfiszerepek értelmezéseit. A Bibliában sok ellentmondásos történet van ilyen szempontból, és sokszor elfelejtjük, hogy az nem történelemkönyv, hanem szimbolikus üzenet, költészet és allegória. De hát mindig azt érti szó szerint a hatalom, ami a saját létének az igazolásához szükséges.
