Magyar Narancs: Melyik korosztály keresi leginkább?
Almási Kitti: Általában a harmincas-negyvenesek kezdenek el észbe kapni egy-egy konkrét problémával kapcsolatban. Pedig a pszichológiában is létezik a megelőzés fogalma: amíg fiatal az ember és rugalmas a személyisége, sokkal többet lehet tenni, mint később, amikor egyik krízis jön a másik után. Ha csak negyvenöt-ötvenévesen jönnek el az emberek, már merevebb személyiségekkel van dolgunk, így nehezebb a kommunikációs problémákat is megoldani. A legjobb az lenne, ha már az általános iskola felső tagozatában pszichodrámára vagy önismereti csoportokba járhatnának a diákok – már csak a feszültségeik csökkentése végett is.
MN: Mit tesz akkor, ha a páciense férfiként kezd vonzódni önhöz?
AK: Ha valaki udvarol, vagy szerelmesnek érzi magát, akkor nem lehet terápiát tartani, hacsak nem tisztázzuk a helyzetet. Persze ez ilyenkor általában nem szerelem, hanem egy a személyemre vetített idealizált kép, amiről beszélni kell. Gyakran előfordul, hogy a terápia során kötődés alakul ki, nem feltétlen férfi-női, hanem akár anyai, testvéri vagy barátnői. Ez természetes, hisz itt egy olyan helyzetben találja magát a páciens, ahol figyelnek rá, ahol megnyílhat, és ezért olyan hálát érez, hogy kötődni kezd. De ha ez udvarlásba megy át, akkor el kell magyarázni, hogy ő most nem a nőre reagáló férfiként van jelen a folyamatban, hanem egy valamiféle hiányt megélő emberként, aki ezt a hiányát rám vetíti, de attól ez még egy professzionális folyamat. Ha úgy érzem, az én objektivitásom csökken, átirányítom a pácienst másvalakihez. Viszont azt a nagyon merev, faarcú pszichológusmintát nem követem, amikor a terapeuta még az utcán sem köszön a páciensének, mondván, a terápiás szobán kívül semmilyen kapcsolat nem lehet közöttük. De olyan személyes információt nem szabad rápakolni a kliensre, ami terhelné a terápiát.
MN: Az előadásaiban és a könyveiben viszont gyakran hoz személyes példákat.
AK: Igen, de azért ezeket jelentősen megszűröm, és sosem beszélek a magánéletemről. Azt teljes árulásnak tartom, amikor a celebek például kiteregetik a párkapcsolatukat, hiszen az már a másik ember magánélete is, és senkinek nincs joga ahhoz, hogy azt nyilvánosság elé tárja.
MN: Volt már olyan, hogy visszautasított egy párt, mert úgy látta, reménytelen a párterápia?
AK: Fontos, hogy mindketten meg akarják menteni a kapcsolatot, és ne csak az egyikük. Ha ez nincs meg, nem működik a dolog. Ilyenkor el kell mondani, hogy vesztegetik az idejüket. Ha elismerik, hogy óriási a válság, de ezt mindketten ki akarják simítani, akkor bele lehet vágni. Alapvetően azt látom, hogy tudok segíteni a hozzám fordulóknak, de utánkövetés nincs, ezért százalékos arányról tudományosan nem lehet beszélni. Az viszont előfordult, hogy a férfi olyan lekezelő hangot ütött meg a feleségével, majd velem szemben is, méghozzá nem indulatból, hanem alapból, hogy nem vállaltam el őket. Ha valaki a minimális tiszteletet sem adja meg a másiknak, azzal nem tudok mit kezdeni. Vagy ha az egyikük elkíséri ugyan a partnerét a párterápiára, de csak azért, mert a másik akarta, ő pedig valójában csak elbohóckodik itt, hogy na, mondjon már valamit a pszichológus asszony, amitől jobb lesz, akkor az az én degradálásom is.
MN: Kölcsönösen hat egymásra a pszichológus és a páciens?
AK: Én azt érzem, hogy akkor tudok pszichológusként sokat adni, ha jól érzem magam a magánéletemben, jóban vagyok a férjemmel, a gyerekeimmel, szép családban élek. Ha a munkámtól várnám a visszaigazolást, a sikert, az fals lenne, mert akkor a másik problémája kapcsán a magam segítő szerepét megélve érezném a saját fontosságomat. Nem a munkámtól várom azt az érzést, hogy értékes vagy szerethető vagyok.
MN: Egyik előadásában kifejti, hogy kifejezetten elítéli a versengést, a versenyhelyzeteket. Nem ellentétes ez azzal, amit az életben nap mint nap elvárnak tőlünk?
AK: A legtöbb versengést nagyon rossznak gondolom. Az embernek mindig csak saját magához kellene mérnie magát, ahhoz, hogy ő a saját útján éppen hol tart. Azt látom, hogy nagyon sok jó versenyző boldogtalan. Mindenkinek eljön a saját ideje. Lehet, hogy valaki a gimnázium alatt végig gyengén teljesít, nem tanul tovább, aztán elmegy dolgozni néhány évet, majd utána megy csak főiskolára. Mi van akkor, ha valakit csak 28 évesen vesznek föl valahová?
MN: Talán az, hogy később kezdi el az önálló életét, a függetlenségét?
AK: És akkor mi van? A versengés szorongást kelt. Lehet, hogy én teljesen jól érzem magam egy olyan pozícióban, ami messze elmarad a másikétól. Talán azt látjuk-e, hogy aki eminens tanuló volt, az kiváló pozícióban van, aki meg bukdácsolt, az nem? Ezek csak a társadalom által felállított kapaszkodók, de fals kapaszkodók. Én egyébként pont kitűnő voltam, de abban, hogy milyen szakember lettem, ennek semmi jelentőségét nem látom. Elpocsékolt időnek tartom, ha valaki olyat tanul, ami nem érdekli, csak kipréseli magából, mert ez az elvárás, az iskoláé, a szülőé, bárkié.
MN: Manapság a kommunikációtól való menekvés szinte társadalmi méreteket öltött, az emberek nem merik a másikkal a rossz hírt, a negatív véleményt közölni. Legyen az partner, kolléga, HR-es, főnök vagy barát.
AK: Nem csak a negatív tartalmú közléseknél látom ezt, a pozitívaknál is. Az emberek kerülik az intimitást, a face to face helyzeteket. Eltávolodunk a személyes közlésektől. Az ismerkedési, udvarlási helyzetek is sokkal jobban működnek a neten, e-mailben, mihelyt ott ülünk valakivel szemben a kávéházi asztalnál, már nem nézünk a szemébe, mert nehéz elviselni az arcáról leolvasható primer érzelmi reakciókat, azt, hogy miként reagál ránk. Ez ugyanis kritika is lehet a személyünkre nézve. Hasonlít erre az a gyakori tapasztalat, hogy a szüleink nekünk a szemünkbe mondták-e annak idején, hogy büszkék ránk, vagy mástól tudtuk meg. Mennyire más a kettő! A saját érzelmeinket sokszor azért nem tesszük ki az asztalra, mert félünk az arra adott reakcióktól, vagy akár attól, hogy túl közel kerülünk a másikhoz.
MN: Mennyire kell felülírnunk az otthonról hozott szocializációnkat?
AK: Fontos, hogy ne tagadjuk meg a gyökereinket, értsük meg a szüleink motivációit, és még ha szégyellünk is bizonyos dolgokat, körülményeket vagy történteket, törekedjünk az elfogadásukra. Ahhoz azonban, hogy elengedjük az ezekkel kapcsolatos feszültségeket, először meg kell ismerni azok eredőjét. Az ellenazonosulás sem oldja meg ezt a kérdést, hiszen nem tudunk mindenben mások lenni, mint a szüleink. A régről hozott minták mindig bennünk lesznek, ezzel számolni kell.
MN: És az ember továbbadja a mintákat a saját gyerekének is.
AK: Igen, de ez nem feltétlenül baj, ezt is el kell fogadni.
