Interjú

„Az emberek kerülik az intimitást”

Almási Kitti pszichológus

  • Kozár Alexandra
  • 2017. szeptember 24.

Lélek

Keresett magánpraxist visz, és rendszeresen járja az országot a hűtlenségről, a párkapcsolati játszmákról, a bátran élésről szóló előadásaival. Pasaréti rendelőjében is csupa ilyesmiről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Melyik korosztály keresi leginkább?

Almási Kitti: Általában a harmincas-negyvenesek kezdenek el észbe kapni egy-egy konkrét problémával kapcsolatban. Pedig a pszichológiában is létezik a megelőzés fogalma: amíg fiatal az ember és rugalmas a személyisége, sokkal többet lehet tenni, mint később, amikor egyik krízis jön a másik után. Ha csak negy­ven­öt-ötvenévesen jönnek el az embe­rek, már merevebb személyiségekkel van dolgunk, így nehezebb a kommunikációs problémákat is megoldani. A legjobb az lenne, ha már az általános iskola felső tagozatában pszichodrámára vagy önismereti csoportokba járhatnának a diákok – már csak a feszültsé­geik csökkentése végett is.

MN: Mit tesz akkor, ha a páciense férfiként kezd vonzódni önhöz?

AK: Ha valaki udvarol, vagy szerelmesnek érzi magát, akkor nem lehet terápiát tartani, hacsak nem tisztázzuk a helyzetet. Persze ez ilyenkor általában nem szerelem, hanem egy a személyemre vetített idealizált kép, amiről beszélni kell. Gyakran előfordul, hogy a terápia során kötődés alakul ki, nem feltétlen férfi-női, hanem akár anyai, testvéri vagy barátnői. Ez természetes, hisz itt egy olyan helyzetben találja magát a páciens, ahol figyelnek rá, ahol megnyílhat, és ezért olyan hálát érez, hogy kötődni kezd. De ha ez udvarlásba megy át, akkor el kell magyarázni, hogy ő most nem a nőre reagáló férfiként van jelen a folyamatban, hanem egy valamiféle hiányt megélő emberként, aki ezt a hiányát rám vetíti, de attól ez még egy professzionális folyamat. Ha úgy érzem, az én objektivitásom csökken, átirányítom a pácienst másvalakihez. Viszont azt a nagyon merev, faarcú pszichológusmintát nem követem, amikor a terapeuta még az utcán sem köszön a páciensének, mondván, a terápiás szobán kívül semmilyen kapcsolat nem lehet közöttük. De olyan személyes információt nem szabad rápakolni a kliensre, ami terhelné a terápiát.

MN: Az előadásaiban és a könyveiben viszont gyakran hoz személyes példákat.

AK: Igen, de azért ezeket jelentősen megszűröm, és sosem beszélek a magánéletemről. Azt teljes árulásnak tartom, amikor a celebek például kiteregetik a párkapcsolatukat, hiszen az már a másik ember magánélete is, és senkinek nincs joga ahhoz, hogy azt nyilvánosság elé tárja.

MN: Volt már olyan, hogy visszautasított egy párt, mert úgy látta, reménytelen a párterápia?

AK: Fontos, hogy mindketten meg akarják menteni a kapcsolatot, és ne csak az egyikük. Ha ez nincs meg, nem működik a dolog. Ilyenkor el kell mondani, hogy vesztegetik az idejüket. Ha elismerik, hogy óriási a válság, de ezt mindketten ki akarják simítani, akkor bele lehet vágni. Alapvetően azt látom, hogy tudok segíteni a hozzám fordulóknak, de utánkövetés nincs, ezért százalékos arányról tudományosan nem lehet beszélni. Az viszont előfordult, hogy a férfi olyan lekezelő hangot ütött meg a feleségével, majd velem szemben is, méghozzá nem indulatból, hanem alapból, hogy nem vállaltam el őket. Ha valaki a minimális tiszteletet sem adja meg a másiknak, azzal nem tudok mit kezdeni. Vagy ha az egyikük elkíséri ugyan a partnerét a párterápiára, de csak azért, mert a másik akarta, ő pedig valójában csak elbohóckodik itt, hogy na, mondjon már valamit a pszichológus asszony, amitől jobb lesz, akkor az az én degradálásom is.

MN: Kölcsönösen hat egymásra a pszichológus és a páciens?

AK: Én azt érzem, hogy akkor tudok pszichológusként sokat adni, ha jól érzem magam a magánéletemben, jóban vagyok a férjemmel, a gyerekeimmel, szép családban élek. Ha a munkámtól várnám a visszaigazolást, a sikert, az fals lenne, mert akkor a másik problémája kapcsán a magam segítő szerepét megélve érezném a saját fontosságomat. Nem a munkámtól várom azt az érzést, hogy értékes vagy szerethető vagyok.

MN: Egyik előadásában kifejti, hogy kifejezetten elítéli a versengést, a versenyhelyzeteket. Nem ellentétes ez azzal, amit az életben nap mint nap elvárnak tőlünk?

AK: A legtöbb versengést nagyon rossznak gondolom. Az embernek mindig csak saját magához kellene mérnie magát, ahhoz, hogy ő a saját útján éppen hol tart. Azt látom, hogy nagyon sok jó versenyző boldogtalan. Mindenkinek eljön a saját ideje. Lehet, hogy valaki a gimnázium alatt végig gyengén teljesít, nem tanul tovább, aztán elmegy dolgozni néhány évet, majd utána megy csak főiskolára. Mi van akkor, ha valakit csak 28 évesen vesznek föl valahová?

MN: Talán az, hogy később kezdi el az önálló életét, a függetlenségét?

AK: És akkor mi van? A versengés szorongást kelt. Lehet, hogy én teljesen jól érzem magam egy olyan pozícióban, ami messze elmarad a másikétól. Talán azt látjuk-e, hogy aki eminens tanuló volt, az kiváló pozícióban van, aki meg bukdácsolt, az nem? Ezek csak a társadalom által felállított kapaszkodók, de fals kapaszkodók. Én egyébként pont kitűnő voltam, de abban, hogy milyen szakember lettem, ennek semmi jelentőségét nem látom. Elpocsékolt időnek tartom, ha valaki olyat tanul, ami nem érdekli, csak kipréseli magából, mert ez az elvárás, az iskoláé, a szülőé, bárkié.

MN: Manapság a kommunikációtól való menekvés szinte társadalmi méreteket öltött, az embe­rek nem merik a másikkal a rossz hírt, a negatív véleményt közölni. Legyen az partner, kolléga, HR-es, főnök vagy barát.

AK: Nem csak a negatív tartalmú közléseknél látom ezt, a pozitívaknál is. Az emberek kerülik az intimitást, a face to face helyzeteket. Eltávolodunk a személyes közlésektől. Az ismerkedési, udvarlási helyzetek is sokkal jobban működnek a neten, e-mailben, mihelyt ott ülünk valakivel szemben a kávéházi asztalnál, már nem nézünk a szemébe, mert nehéz elviselni az arcáról leolvasható primer érzelmi reakciókat, azt, hogy miként reagál ránk. Ez ugyanis kritika is lehet a személyünkre nézve. Hasonlít erre az a gyakori tapasztalat, hogy a szüleink nekünk a szemünkbe mondták-e annak idején, hogy büszkék ránk, vagy mástól tudtuk meg. Mennyire más a kettő! A saját érzelmeinket sokszor azért nem tesszük ki az asztalra, mert félünk az arra adott reakcióktól, vagy akár attól, hogy túl közel kerülünk a másikhoz.

MN: Mennyire kell felülírnunk az otthonról hozott szocializációnkat?

AK: Fontos, hogy ne tagadjuk meg a gyökereinket, értsük meg a szüleink motivációit, és még ha szégyellünk is bizonyos dolgokat, körülményeket vagy történteket, törekedjünk az elfogadásukra. Ahhoz azonban, hogy elengedjük az ezekkel kapcsolatos feszültségeket, először meg kell ismerni azok eredőjét. Az ellenazonosulás sem oldja meg ezt a kérdést, hiszen nem tudunk mindenben mások lenni, mint a szüleink. A régről hozott minták mindig bennünk lesznek, ezzel számolni kell.

MN: És az ember továbbadja a mintákat a saját gyerekének is.

AK: Igen, de ez nem feltétlenül baj, ezt is el kell fogadni.

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Az újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Az államok pedig ritkán járulnak hozzá ahhoz, hogy más államok (akár a jövőben) leszavazzák őket.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.