Magyar Narancs: Ma, amikor a futball szinte teljesen globalizálódott és egy-egy csapatban nemhogy helyi, de saját országbeli játékos is alig akad, meg tudja-e őrizni helyi identitását egy olyan klub, mint az Ajax?
David Endt: Amszterdamban ez az egyetlen igazi profi csapat, egyúttal a nagybetűs városi klub. Ez persze a valóságban kicsit bonyolultabb. A 60-as évek végéig több csapat volt Amszterdamban, és mindegyiknek bizonyos "osztályjellege" volt. Az Ajax annak idején a középosztály csapataként jött létre és nőtte ki magát: stílusa, a kifinomult, technikás játék is innen ered. Bár a társadalmi viszonyok azóta alaposan megváltoztak, az Ajaxnál még mindig él és hat a középosztályimázs, mint ahogy változatlanul a "művészfoci" dominál. Ez az imázs egyfajta történeti alap, de ha tényleg a város csapata akarunk maradni, némiképp módosítanunk kell rajta. Elég, ha arra gondolunk, hogy Amszterdam lakosságának negyven százaléka bevándorlókból áll, akik - legalábbis egyelőre - nem tartoznak a középosztályhoz. Erre akkor is oda kell figyelnünk, ha tudjuk, hogy szurkolóink jelentős része Amszterdamon kívülről jár a mecscseinkre. Én kifejezett problémának érzem, hogy az elmúlt 15 évben az Ajax elfelejtette, honnan jön, holott nagyon kellene vigyázni arra, hogy a klub nehogy elidegenedjen a szülővárosától. Ma fennáll a veszélye, hogy Amszterdamban egy tehetséges marokkói vagy török gyerek - ez a bevándorlócsoport most jelenik meg tömegesen a profi csapatokban - már nem arról álmodozik, hogy egyszer majd játszik a város csapatában. El kell érni, hogy ezek a gyerekek nekünk akarjanak szurkolni és nálunk futballozni. A foci területén is integrálni kell ezt a tömeget, amit csak úgy lehet, ha tudatosan átalakítjuk a klub imázsát, igazodunk a város összetételéhez.
MN: Van-e olyan klub Hollandiában, amelyik tudatosan törekszik arra, hogy magához vonzza a bevándorlókat?
DE: Nincs, és ha ez a jövőben is így marad, nem zárható ki, hogy a bevándorlókra épülő amatőr klubok, amelyek között egészen nagyszerűek is vannak, idővel átlépnek a profi világba. A mi esetünkben van még egy bizarr probléma. Szurkolóink egy része előszeretettel használ zsidó jelképeket. Tény, hogy az 1930-as években elég sok zsidó szurkoló járt ki a meccseinkre, de ennek nem volt semmilyen többletjelentése. A mai zsidó jelképek használata egy 1964-ben történt incidensre vezethető vissza. Egy bajnoki meccsen az ellenfél kapusa kisebb nézeteltérés után "lebüdöszsidózta" az egyik Ajax-csatárt. A dologból botrány kerekedett, majd következett a szokásos holland fordulat, a "gúnynevet" a sértett, ez esetben az Ajax-tábor - legalábbis annak egy része - magára vette és büszkén a mellére tűzte. A zsidó jelképek azóta vannak jelen a nézőtéren. Ezek - akármit gondolunk is erről - elidegenítik a bevándorlók többségét alkotó muzulmánokat, miközben az Ajax zsidó jellege ráaggatott dísz, aminek eredendően nem sok köze van a klubhoz, hisz az soha nem kötődött egyetlen vallási, világnézeti vagy faji közösséghez sem. Sajnos az elmúlt tíz évben a klubvezetés is kénytelen foglalkozni a kérdéssel, mert sokszor előfordul, hogy az ellenfél szurkolói sziszegnek, Auschwitzot emlegetik, így szándékunkon kívül apropót teremtünk arra, hogy diszkrimináljanak egy embercsoportot. Mi megteszünk minden tőlünk telhetőt, a hivatalos boltunkból például kitiltottuk ezeket a jelképeket, arra viszont nem kötelezhetjük a szurkolóinkat, hogy ne buzdítsák "zsidók, zsidók" kiáltásokkal a csapatot. Hiába gondolom, hogy ez az egész történet kifejezetten abszurd, ha a kialakult helyzet alkalmas arra, hogy kellemetlen sértéseknek tegyen ki egy csoportot, illetve elidegenítsen egy másikat. Egy klubnak nehéz dolga van a jelképekkel. Nehéz ugyanis sérthetetlen jelképeket találni. Én magam jó tíz éve azt javasoltam, menjünk ki a városba és mutassuk meg az embereknek, hogy nálunk mindenféle színű, vallású, faji hovatartozású focista játszik együtt, egy célért. Sajnos, a terv csak terv maradt. Az Ajax elmegy a világ legtávolabbi sarkába is, hogy népszerűsítse a focit és önmagát, de nem jut el Amszterdam külvárosaiba. Ez pedig súlyos hiba.
MN: Hogyan lehet együttműködést kialakítani egy olyan csapatban, ahol szinte minden játékos másik kultúrából jön?
DE: Hát, nehezen! Minden nációval külön kell megtalálni a hangot. Hadd mondjak egy példát! Nálunk játszott éveken át Zlatan Ibrahimovic, aki ugyan Svédországban született és nőtt fel, de egy igen sajátos világban, Malmőben, egy horvátok, bosnyákok, montenegróiak lakta gettóban szocializálódott. Itt alaposan beléivódott a külvilággal szembeni bizalmatlanság. Egy ilyen emberrel szemben végtelen nagy türelemre van szükség. De minden játékos külön történet. Tény, hogy vannak nációkra jellemző tulajdonságok. A jugoszlávok például technikásak, fifikásak, de nagyon hullámzó teljesítményt nyújtanak. Ezzel szemben a csehek kiegyensúlyozottak, megbízhatóak, igazi csapatemberek, ahogy a lengyelek is. A kelet-európai játékosok némelyike furcsán bánik a pénzzel. A pénz státuszerősítő eszköz a szemében. Ezért szereti a feltűnő értéktárgyakat, az aranyláncot, a gyűrűt stb. A hollandokban nincs meg ez a reflex, ezért is szúr nekik szemet. A klub persze nem nevelheti át a játékosokat. Már csak azért sem, mert amikor ezek a játékosok ide kerülnek, már kész emberek. Mi legfeljebb arra törekedhetünk, hogy földközelben tartsuk őket.
MN: Ha szurkolókkal beszélgetek, úgy érzem, hogy még mindig van bennük nosztalgia a régi, kopott, öreg stadion iránt, és az újat, az ArenA-t nem érzik igazán a sajátjukénak. Ez csak idő kérdése, vagy többről van szó?
DE: Egyrészt valóban idő és sikerek kellenek, hogy a szurkoló megszeressen egy stadiont. Ilyen értelemben nem csoda, hogy többségük még mindig nosztalgiát érez a régi pálya iránt. Másrészt - és ez már súlyosabb probléma, mert nem lehet rajta segíteni -, ez valóban nem a mi stadionunk. Az ArenA-t a város, illetve befektetők építették, és mi itt csak bérlők vagyunk, sőt - mivel számtalan egyéb rendezvény is van - csak a bérlők egyike. Az első években, amikor még ennyire sem sikerült a saját képünkre formálni a stadiont, úgy éreztem magam benne, mint egy kórházban vagy egy vállalatnál. A stadion helye - kinn fekszik a város szélén - és jellege sem segíti az azonosulást. Egyrészt a tervezésnél fontosabbak voltak a befektetők presztízsszempontjai - legyen az épület divatos és sikkes -, mint azok az érzelmi elemek, amelyekkel át lehetett volna menteni valamit a régi pálya hangulatából. Másrészt, amikor a stadiont tervezték és építették, komoly problémákat okozott a szurkolói erőszak, és az épületet ehhez igazították. Annak idején nem láthattuk előre, hogy ezt majd másképp is meg lehet oldani. Ma az a tendencia, hogy legyen minél kevesebb korlát és kerítés, akkoriban - 1996-ban - viszont épp ellenkezőleg gondolkodtak. Ez már eleve távolságot teremt a közönség és a stadion között. Bár egyre jobban belakjuk, félő, hogy az ArenA soha nem lesz az otthonunk.
MN: Ma a nagy klubok sorra magántulajdonosok kezébe kerülnek. Felvetődött-e ez a lehetőség az Ajaxnál?
DE: Nem, és valószínűleg még sokáig nem is fog. Itt is, mint minden holland klubnál, a hagyományos, régi rendszer működik, azaz a tulajdonos maga az egyesület. Az egyesületnek van egy választott elnöke, de ő nem tulajdonos. Az persze előfordul, hogy az elnök - mint például az AZ Alkmaar esetében - komoly pénzeket fektet a klubba, de a szó hagyományos értelmében ő sem tulajdonos. Tíz éve kivittük a klubot a tőzsdére és értékesítettük a részvények 23 százalékát. A többi részvény az egyesület tulajdonában maradt, és azokat a jövőben sem adjuk el. Hollandiában valószínűleg még jó darabig megmarad ez a struktúra, mert itt mindenki meg van győződve arról, hogy különben ingatag anyagi helyzetbe kerülhetnek a klubok. A manipulatív adásvételek során ugyanis könnyen megrendülhet egy-egy klub anyagi helyzete. A hollandok nem szeretnek kockáztatni, amikor egy társadalmilag fontos értékről van szó. Ez egyfajta kulturális sajátosság. Ugyanakkor teljességgel nem zárható ki, hogy egyszer Hollandiában is megjelennek a nagy befektetők, és átveszik az irányítást.
MN: Kik alkotják és hogyan irányítják az egyesületet?
DE: Az egyesületnek nyolcszáz tagja van, és elvben olyanokból áll, akik valamilyen formában - például mert játékosaink voltak - kötődnek a klubhoz. Azért mondom, hogy elvben, mert az utóbbi időben ez már nem volt olyan egyértelmű. Régen, ha valaki elment focizni egy klubba, többnyire élete végéig ott játszott. Nem feltétlen a nagycsapatban, de a klub valamelyik csapatában. Ezek az emberek később is ápolták a kapcsolatot a klubbal, és közülük kerültek ki az egyesület tagjai. Manapság legfeljebb tíz százalék esélye van, hogy egy játékos a klubnál marad. Ez olyan következménnyel jár, hogy nincs vérfrissítés, megindul az öregedési folyamat. Az utóbbi években tudatosan keressük a kapcsolatot azokkal, akik valaha nálunk játszottak, és igyekszünk megkönynyíteni nekik, hogy bekerüljenek a vezetésbe. Megpróbáljuk bevonni a hűséges szurkolókat is. Így egyrészt nagyobb a merítési lehetőség, másrészt jobban tudunk védekezni a külső manipulációkkal szemben. A klubot az a 24 ember, illetve a közülük kikerülő igazgatóság felügyeli, akiket a taggyűlés választ. A taggyűlés igazából akkor kap fontos szerepet, ha válság van, és megújításra van szükség. Most ilyen a helyzet: az elmúlt 20 évben egyre több olyan ember került be a vezetésbe, aki érzelmileg nem kötődött az Ajaxhoz. Enélkül pedig egy klub, akármilyen profi, halálra van ítélve.
MN: Ez az oka, hogy az elmúlt tíz évben az Ajax nem tudott kitermelni egy új aranycsapatot?
DE: Az elmúlt évtizedekben kialakult nálunk egy bizonyos ciklus. Feljutottunk a csúcsra, aztán egy kicsit csendesebb időszak következett, majd ismét fel és ismét le. Ez így természetes, és nem szabad azt hinni, hogy állandóan odafenn tudunk maradni. A nagy kluboknak is vannak gyengébb korszakaik, de anyagilag akkor is ugyanazokkal az eszközökkel rendelkeznek, mint amikor fenn vannak a csúcson. Az igazán nagy klubokhoz képest az Ajax mindig is viszonylag kis klub maradt, amelyben azonban megvan a nagy eredményekhez szükséges merészség és találékonyság. Az utóbbi évek problémái épp abból eredtek, hogy elkezdtünk megalomán módon gondolkodni. A játékoseladásokból, a kupasikerekből és abból, hogy kimentünk a tőzsdére, elég komoly pénz folyt be, és túl nagy álmokat kezdtünk szövögetni. Ez hiba volt, mert az Ajax soha nem lehet egy Real, egy Inter, egy Manchester. Az eredményeink alapján sikerült elég jó nevet és státuszt teremteni magunknak, ahhoz viszont nincsenek meg az eszközeink, hogy ezt folyamatosan fenntartsuk. Ehhez túl kicsi Hollandia. Bár idehaza mi vagyunk a legjobb anyagi helyzetben, jó esetben tíz százalékát tudjuk megtermelni azoknak a bevételeknek, amelyekkel mondjuk egy Juventus rendelkezik. Ezen siránkozhatunk, de szerencsésebb, ha inkább kihívásnak fogjuk fel.
