Magyar Narancs: Miért éppen a kardvívás?
Nemcsik Zsolt: "Családi okokból". A bátyám miatt kezdtem vívni, de mivel abban az évben a mester nem indított csoportot, csak a testvérem miatt foglalkozott külön velem, és ez marha unalmas volt. Nem voltak haverok, csak a lábmunkát gyakoroltam. Még kardot se kaptam. Legszívesebben abbahagytam volna, de egy évvel később indult egy negyvenes csoport, s velük mindent elölről kezdtem. Az már tetszett! És nem vett el sok időt! Ez a vívásnak az egyik jellemzője, hogy nem túl edzésigényes.
MN: Pedig azt hittem.
NZS: Éles koncentráció szükséges hozzá, hamar elfáradsz. Egy 2-2,5 órás edzés olyan, mint 4-5 óra a futópadon, viszont sokkal több idő marad másra. Például a tanulásra. Lassan két diplomám lesz. Ezért is szeretem: ott vagyunk, elfáradunk, jól érezzük magunkat, és még mindig marad egy csomó időnk.
MN: Igaz, hogy a vívás még mindig olyan "régi vágású"?
NZS: Nagyon sokat változott. Igaz, hogy mesternek szólítjuk az edzőt, hogy még mindig fehér ruhában vagyunk, de a hagyományos tisztelgés ma már csak egy elnagyolt mozdulat. Régen két lépésre álltak egymástól a vívók, és szinte csak kézzel történtek az akciók. A tiszt urak gyávának tartották, ha valaki hátralépett. Ma sokkal több a fizikai erő, a mozgás. De itthon a mesterek még mindig sokkal több technikát tanítanak, mint külföldön. Ott van olyan edző, aki szinte csak atlétákat képez. Négymétereseket ugranak a páston, és csak azért van a kardjuk, hogy kicsit hosszabb legyen a kezük. De egy parádriposztot (védekezés, majd az eredményes védekezésből visszatámadás - S. A.), egy elővágást már nem tudnak megcsinálni. Bármilyen finomságot, ami benne van a kezedben, ha Magyarországon tanultad a kardvívást. Nagyon büszke vagyok, hogy Gerevich Ali bácsi élete vége felé (hétszeres olimpiai bajnok kardvívó - S. A.), amikor még lejárogatott a Vasasba, foglalkozott velem.
MN: Mire emlékszel?
NZS: Nagyon pici voltam még... Meg kellett csinálnom egy kitörést és fejbe kellett vágnom. A kitörés olyan mozdulat, amiben elég fárasztó dolog sokáig megmaradni. Megcsináltam, föl akartam belőle egyenesedni, de Ali bácsihoz jött valaki, akivel kedélyesen beszélgetni kezdett, és jelezte, maradjak úgy, nyújott kézzel-lábbal egy terpeszszerű mozdulatban, amíg ő be nem fejezi. De azóta tudom, hogy olyan szakmai dolgokat tanított nekem, amiket más már nem nagyon kapott meg tőle a még aktívak közül.
MN: És Gerevich Gyuri bácsi, az edződ?
NZS: Apám lehetne, pont egyidős édesapámmal, de nem tegeződünk. Nem engedte, és szerintem nem is fogja. Jól van ez így. Tartjuk a két lépés távolságot, de mindent meg tudunk beszélni, legyen szó magánéletről vagy sportról. Bármikor kész elbeszélgetni egy szakmai problémáról. Vagy hogy mire kell legközelebb figyelni, és a következő edzéseken egy darabig azt sulykoljuk. Meg iskolázunk.
MN: Az pontosan micsoda?
NZS: Olyan edzésmunka, hogy a mesterrel szemben állva, fegyverrel a kézben gyakoroljuk a különböző akciókat. Van egy fölépített rendszere, amin végigmegyünk, tehát "beiskolázzuk" a különböző mozdulatokat.
MN: Lehet improvizálni? És a beiskolázott mozdulatokat hogyan hívod elő?
NZS: Rengeteget, de ne arra gondolj, hogy hirtelen kitalálok egy sose látott mozdulatot, amit később rólam neveznek el. A begyakorolt mozdulatoknak a sorrendjét jelentheti, ami az adott szituációra jól alkalmazható, amivel találatot lehet adni. Egyszer egy öreg vívómester elkezdte összeírni, hányféle kardvívóakció létezik. Na most, ezek egymás kombinációi. A mester ezervalahányszáznál elakadt, nem volt értelme folytatni. De attól virtuóz egy vívó, hogy a kombinációkból minél többet alkalmaz! És persze nem csak az edzésen.
MN: Nyilván nem mindegy, ki áll szemben veled.
NZS: Persze. Ez nem formagyakorlat: eltervezem, aztán bemutatom. Ott áll veled szemben az ellenfél, hasonló fölkészültséggel, edzésmunkával, gondolatokkal. Olyan, mint egy sakkjátszma: ki kell találni, mit akar a másik.
MN: Inkább rapidsakk.
NZS: Tizedmásodpercek vannak, hogy kitaláljam, 1-2 másodperc, hogy végrehajtsam. Adott esetben még kevesebb. Például kitalálom, hogy támadni fogok, aztán látom, hogy nem sikerül, mert jön az ellenfél pengéje. Megpróbálom kivédeni. Ezek tizedmásodpercek.
MN: Honnan tudod, mit akar a másik?
NZS: Hogy milyen távolságra van tőlem, milyen mozdulatokat tesz, hogy én milyen sebességgel haladok előre-hátra. Ebből adódik össze.
MN: Nem lehet kifigyelni a másik kombinációit?
NZS: A millióféle variációból mindenkinek vannak kedvencei. Nekem is, és ezeket biztos tudják rólam mások, többnyire mégis meg tudom csinálni őket. Gerevich Ali bácsitól hallottam, hogy ha egy fejvágást jól hajtanak végre, akkor hiába tudom, hogy oda fognak vágni, nem védhetem ki. Ha jól végrehajtottad, ülni fog. Én támadó stílusú vívó vagyok. A kard konvencionális fegyvernem, a támadónak előnye van a védekezővel szemben, tehát ha egyszerre találnak, akkor a támadó adta a találatot. Testi adottságaim miatt ezt maximálisan ki tudom használni: ruganyos vagyok, viszonylag hosszú a karom-lábam. Szeretem a hosszú, gyors támadásokat, illetve ezek kombinálását a gyors védésekkel, illetve a távolsággal való védéssel. Ez azt jelenti, hogy elhitetem az ellenféllel, támadni fogok, ő kivágja magát, de én mégsem vagyok ott, kihúzom a távolságot, és egyből vissza tudok vágni. Ennek a kombinálása egy harmadik akcióval már elég lehet, hogy megnyerjek egy nagyobb versenyt. Három dolgot csinálok, de mindig a megfelelő variációban.
MN: Ha ez így van, miért nem sikerült a sydney-i olimpián?
NZS: Életem legnagyobb csalódása volt. Világranglista-ötödikként mentem ki, aztán kikaptam egy nevesincs angoltól a 32 között. Hiába állt nagyon jó erőkből a csapat (Ferjancsik Domonkos, Köves Csaba - S. A.), többek között ennek a vereségnek köszönhetően összekerült az oroszokkal. Az egyéni alapján határozták meg ugyanis a csapat sorsolását. És hiába vívtunk nagyon jól a Domával a négy közé jutásért, nem sikerült megverni őket. Pedig mondhatom, az olimpiára jól fölkészültem, és ez később ki is jött, mert a helyosztókon életem formájában vívtam a lengyelek és az ukránok ellen. Az egyéni ráment a tapasztalatlanságomra. Hiába mondták a nagy öregek, az olimpia más. Én azt hittem, ez is csak egy vívóverseny. Valóban az, de nem olyan.
MN: Milyen?
NZS: Nekem nagyon fontos a bemelegítés. Ha nem sikerül jól, vagy nem úgy, ahogy én azt eltervezem, nagyon vissza tud vetni, rámehet egy meccs. Vagy - mint Sydney-ben - az egész olimpia. Minden vívóverseny úgy zajlik, hogy melegítek, és megyek, ha szólítanak. De percre pontosan ki van számolva, hogyan kell melegíteni. Az olimpián - és ezt senki nem mondta korábban - fél órával a meccs előtt elvették a teljes felszerelésemet, tehát vívással nem tudtam melegíteni, csak ugrándoztam jobbra-balra. Hitelesíteni vitték, nem tudom, minek, akkor már háromszor hitelesítették. Aztán negyedórával a mérkőzés előtt be kellett mennünk egy karámba, a call roomba, s onnét már nem lehetett kimenni. Be volt szorítva nyolc versenyző. Az ellenfelem akkor már vívott egyet, és mire én is bemelegedtem, vége volt a meccsnek.
MN: Athén?
NZS: Több rutinom volt, s föl voltam vértezve a bemelegítést illetően. Nagyon sajnálom, hogy a mesteremet ide sem sikerült kijuttatni, a Magyar Olimpiai Bizottság sem tudott segíteni. Szabó Bence szövetségi kapitánnyal iskoláztam, ami nagyon sokat segített, sőt akkor már Lénárt Ágota pszichológussal is dolgoztam, hogyan tudok mentálisan fölkészülni egy ilyen fontos versenyre. Nyerhettem volna, ha kicsit jobban tudok összpontosítani, vagy kicsivel több szerencsém van a döntőben (15-14-re az olasz Aldo Montano győzött - S. A.). Sokan kérdezték, nehezem viselem-e, hogy nem lettem olimpiai bajnok. Mindig azt mondom: "Életem legjobb eredménye ez az ezüstérem. Miről beszélünk?"
MN: Előnyt megtartani könnyebb vagy hátrányt ledolgozni?
NZS: Rávághatnám, hogy sokkal jobb, ha nagy előnyben mész föl a pástra, de ennek azért vannak veszélyei. Ha nagy hátrányban mész föl, gátlástalanul kezdesz vívni, tét nélkül, bátran meg mered csinálni a dolgokat. És ha kettő bejön az elején, az elbizonytalanítja a másikat, neked pedig ad egy olyan lökést, hogy van még keresnivalód annak ellenére is, hogy még mindig 5-6 tussal vezet az ellenfél. Ez zajlik le fordított irányban is. Nekem jobban fekszik, ha nem nagy, 2 tusos előnyből vívok.
MN: A zsűriről még nem beszéltünk.
NZS: A nemzetközi szövetség törekvése, hogy minél több, vívásban harmadik világnak számító országból jött zsűritagot tegyen a mezőnybe, hogy ne legyen részrehajlás. Ettől viszont olyan egy meccs, mint az orosz rulett. Két világbajnok küzd egymással, és ott áll közöttük egy outsider, aki életében harmadszor lát kardvívást. Állandó szaladgálás van a videóhoz, mert képtelen eltalálni, ki adta a tust. De nem panaszkodom rájuk, mert abból mindig rosszabbul jöttünk ki, ha odatettek egy jó bírót. Nála ugyanis minden kétlámpás tust mi kaptunk.
MN: És a videobíró?
NZS: Nekem jó. 31 éves leszek, és jól jön a fiatalokkal szemben a 20 másodperces szusszanás. A videó taktikai fegyver. Hiába tudom, hogy nincs igazam, kikérem a videót, mert éppen nincs ötletem. Kicsit megakasztom vele az asszót, elmennek, megnézik, visszajönnek. Addig gondolkodom. De félek, hogy az olimpián nagyon rosszul fogja kivenni magát a külvilág számára. A nézők csak azt látják majd, hogy valamiért áll a meccs, sétálgatunk le-föl. Ha nem teszik valahogy a számukra is érthetővé - például lassítással -, borzasztó unalmas lesz.
MN: És az üvöltözés?
NZS: Mindig benne volt a kardvívásban. Van egy találat, és mindkét vívó próbálja az öklét rázva és üvöltözve meggyőzni a zsűrit, hogy ő adta. Nézi esetleg a lassítást, akkor lehet befolyásolni, mielőtt még kimondja az ítéletet. De a feszültség levezetésére is jó módszer.
MN: Akkor is, ha tudod, hogy nem te adtad?
NZS: Igen. Minden versenyen van 2-3 ilyen tus. De edzésen fölteszem a kezemet, és bemondom.
MN: Egyéniben vagy csapatban szeretsz jobban vívni?
NZS: Most olyan időszakban vagyunk, hogy az egyénit nem értékelem annyira fontosnak, mint a csapatot. Persze az is fontos, hiszen az előmenetelem attól függ, hány pontot szerzek a világranglistán, és az olimpián hányas kiemeltként vehetek részt, de csapatban több erőt érzek, hogy érmet szerezzünk Pekingben. Főleg egy olyan felhígult mezőnyben, ami az olimpián lesz. Nyolc csapat, köztük kettő nem szokott a nyolc közé kerülni világkupaversenyen. És a hat erős csapatból is az egyik Kínáé, ami azért nem ugyanaz a kategória, mint az első öt. Egyéniben jóval nagyobb a konkurencia, ott lesznek azoknak az országoknak a vívói is, akik nem jutottak ki a csapattal. Negyven kőkemény ember.
