Az észak-európai országokba látogató honfitársaink gyakran elcsodálkoznak azon, hogy milyen sok napközben az utcán a kisgyerekes apa, akik szemlátomást igen bensőséges kapcsolatot ápolnak gyermekeikkel. Az „apakvóta” gyakorlata (az, hogy a gyermekgondozási szabadság bizonyos hányadát kizárólag az apa veheti ki) nemcsak a nemek társadalmi egyenlőségére hat pozitívan, de a születésszámra is: ha megfelelő intézkedésekkel sikerül csökkenteni az anyaság hátrányos következményeit, a nők szívesebben vállalnak gyereket.
Az anyaság büntetése (motherhood penalty) kifejezés használata általában meghökkenést és ellenszenvet vált ki, hiszen a közkeletű elvárás az, hogy a gyermekvállalásnak csak az örömeiről beszéljünk. Pedig a jelenség létezik: hiába védi a törvény elvileg a munkába visszatérő nőket, a gyakorlatban számos kiskapu áll a munkáltatók rendelkezésére, amivel rendre büntetlenül élnek is. „Véletlenül” megszűnik a korábbi pozíció, határozatlan időre szerződnek a „helyettessel”, a visszatérő kismamának alacsonyabb pozíciót ajánlanak – ezek a példák (amelyekről az abcug.hu oldal Személyzeti vezetőből ügyintézőt csinál a szülés című riportjában is olvashattunk), a nők visszajelzései alapján mindennaposak. Keveházi Katalin, a Jól-Lét Alapítvány munkatársa szerint hiányoznak a kutatások a visszatérés valódi esélyeiről. Az ő tavalyi felmérésüket a megkérdezett cégeknek mindössze a hatoda töltötte ki, és ezeknek is csak az egyharmada közölt adatot a gyermekgondozási szabadságról visszatérők nem túl fényes arányáról.
Önbeteljesítő jóslat
Kisgyerekes anyaként új munkahelyet sem könnyű találni. „Mindenhol az volt a hr-esek első kérdése, hogy mégis mi lesz, ha a gyerek beteg lesz, ki fog rá vigyázni” – számolt be az abcug.hu egyik interjúalanya Az akadékoskodás tárgya lehet még a testvér(ek) érkezése, vagy hogy reggel el fog-e késni az anya, amiért óvodába viszi a gyerekét, vagy miként oldja majd meg a túlórákat. A gyermekgondozási intézmények nyitva tartása valóban nem túl rugalmas, ám ennél is nagyobb gond, hogy a munkaadó abból indul ki: a gyerekkel kapcsolatos minden tennivaló egyedül az anyára hárul. Egy kisgyermekes apa esetén kevésbé jellemzőek a hasonló munkáltatói kétségek. Készpénznek veszik, hogy neki semmi dolga otthon, kiszolgálják, és a munkahelyén ennek megfelelően terhelhetik – így kész is az önbeteljesítő jóslat. A méhhel rendelkezés és a szülőképes életkor viszont már önmagában gyanús: aki még nem szült, azt azért vonakodnak felvenni, mert feltételezik, hogy előbb-utóbb biztosan fog. A Jól-Lét Alapítvány 2016-os felmérése szerint az álláskereső nők mintegy háromnegyedének feltettek már a gyerekvállalási tervekkel kapcsolatos, egyébként az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény által is tiltott kérdéseket.
Ezek után nem csoda, hogy nagy visszhangot váltott ki Orbán Viktor bejelentése, miszerint a demográfiai mutatók javítása érdekében szeretne „átfogó megállapodást kötni a magyar nőkkel, a magyar hölgyekkel”. Ezután számos újságíró és közszereplő élt a lehetőséggel, és adott tippeket a szükséges változtatásokhoz. Kiemelték például a munkába visszatérés tényleges megkönnyítését, a rugalmas munkavégzési formák elterjesztését, a bölcsődék számának növelését és az egyedülálló szülők támogatását. Utóbbiak jelenleg mindössze 1500 forinttal kapnak több családi pótlékot, mint a nem egyedülállók. (A családi pótlék összege egyébként 2008 óta nem emelkedett.) Fontos lenne az otthoni szerepek kiegyensúlyozása, az apai részvétel növelése is – erre szintén léteznek állami eszközök. Ezek ügyében érdemes észak felé tekinteni. A tájékozódást megkönnyíti a családsegítéssel foglalkozó Ampók Alapítvány, amely április 19-én szakmai konferencia keretében mutatta be Füstös Mónika és Sáfrány Réka A skandináv családtámogatási modell jó gyakorlatainak feltérképezése című kutatási jelentését.
Először a norvégok
A skandináv országok 1971 óta egyeztetik a családpolitikájukat is, melynek célja hármas: a munka és a család eredményesebb összehangolásának elősegítése mindkét fél számára, a fizetett és a fizetetlen munka nők és férfiak közötti egyenlőbb eloszlásának támogatása, valamint a gyermekek érdekeit alapul vevő gyermekgondozási megoldások. A kétkeresős-kétgondozós családmodellre építenek, és kiemelt fontosságot szentelnek az apa bevonásának az otthoni feladatokba.
Először a norvégok vezették be 1993-ban az úgynevezett apakvótát – ez azt jelenti, hogy a gyermekgondozási szabadság egy részével csak az apa élhet, és ha nem teszi, azok a hetek elvesznek a pár számára. A fizetett gyermekgondozási szabadságból 13 hetet kizárólag az anya vehet igénybe (3 hét a szülés várható időpontja előtt, 10 hét a szülés után), 10-et pedig kizárólag az apa. Az apakvótát eleinte 4 hétben állapították meg, aztán fokozatosan 14-re vitték fel. A gyermekgondozási szabadság választott konstrukciójától függően (100 vagy 80 százalékos fizetéskompenzáció mellett) a 46 vagy 56 hetes időszak fennmaradó részét a szülők tetszőlegesen feloszthatják egymás között.
Eleinte többen paternálisnak tartották az apakvótát, mondván, hogy az állam ne szóljon bele az emberek magánéleti döntéseibe. Később azonban ők is felismerték az intézkedés előnyeit: ösztönző szabályozás nélkül, ha csak pusztán lehetőség, kevesen tapasztalják meg az „apagyes” örömeit. Ezek közt élen jár az apaszerep intenzívebb megélése. „Nem akarok távollévő apává válni. (…) Nem akarok tekintélyelvű apa lenni, aki mellett az anya a kedves és én vagyok a szigorú” – mondta az Ampók Alapítvány egyik norvég interjúalanya.
A megkérdezett apák egyöntetűen arról számoltak be, hogy szorosabb kapcsolatot alapoztak meg a gyerekeikkel az otthon töltött idő alatt. „Nagyobb hangsúlyt tudtak fektetni az emberi, viselkedésbeli értékek átadására gyermekük nevelése során” – áll a kutatási jelentésben. A válaszadók gyakran emlegették azt az előnyt is, hogy a gyerek így mindkét szülőjétől, két különböző személyiségtől egyformán tanul, és kiegyensúlyozottabban érvényesül a két eltérő szülői stílus.
Több apa úgy nyilatkozott, hogy a gyermekgondozási szabadság önbizalmat adott számára: újfajta felelősséggel, a munkahelyi életben nem tapasztalt feladatokkal, kiszámíthatatlan helyzetekkel találta szemben magát, és ezeket megtanulta megoldani. A gyerekkel otthon töltött idő alatt a férfiak belerázódtak (ha korábban nem tették) a háztartási és gyerekgondozási teendőkbe, s ezekből később is nagyobb arányban veszik ki a részüket. Ez – együtt a kiterjedt bölcsődehálózattal és a rendkívül szigorú norvég antidiszkriminációs törvénnyel – megkönnyíti az anya visszailleszkedését a munka világába: a munkáltató nem írja le automatikusan azzal a feltételezéssel, hogy a család minden terhe az ő vállát nyomja. A munkáltató számára kedvező elem, hogy a nő is érdekelt a várandósságát minél hamarabb bejelenteni, mert a szülés előtti hónapok munkájával növelheti a gyermekgondozási támogatás összegét (vagy akár ekkor szerezheti meg rá a jogosultságot). A munkáltató ráadásul kénytelen a férfiak apaszerepével is számolni – választható apaszabadság esetén akadályt gördíthetne a férfiak útjába, akik viszont a jelen szabályozás mellett a törvényben foglaltakra tudnak hivatkozni. A kis szünet a munkahelyi kiégés ellen is hasznos: mint kiderült, a férfiak is vágynak néha kitörni a mókuskerékből. A gyerek pedig, aki azt látja, hogy mindkét szülőjének egyformán fontos a munka és a családi élet is, nagy eséllyel maga is nyitott lesz a nemek társadalmi egyenlőségére – márpedig ez adja az egész skandináv szociálpolitika gerincét.
A magyar valóság
A magyar rendszer ezzel szemben a gondozást nagyrészt a családra hárítja, és elsődlegesen az anyát tételezi gondozónak – amivel fokozza a munkaerőpiaci egyenlőtlenségeket. Mint Szikra Dorottya szociálpolitikus a már említett konferencián elmondta, még az EU-csatlakozás előtt vezették be nálunk az öt nap apasági szabadságot, és azóta sem növelték. Pedig a választható apagyes terén nem nagy a lemaradásunk: a lehetőséget először Svédország vezette be 1974-ben, és hat évvel később már Magyarországon is elérhetővé vált. Csakhogy – mint a kötelező kvóta előtt a skandináv államokban – kevesen élnek vele, és ők sem mind gyermekgondozási céllal. A magyar rendszer, ellentétben a norvéggal, ahol feltétel a másik fél teljes munkaidős állása, nem ellenőrzi, hogy a gyermekgondozási szabadságon lévő szülő valóban a gyermek gondozásával tölti-e az idejét. A munkaviszony mellett is folyósított gyed extra sajátossága, hogy az apa is igénybe veheti anélkül, hogy a gyakorlatban egyetlen pelenkát is kicserélne. A férfiak magasabb fizetése miatt a családok növekvő számban élnek ezzel a lehetőséggel. Mivel a család összes anyagi forrása az egyaránt dolgozó és gyeden levő apától származik, a háztartást és a gyermeket ellátó (így munkát vállalni valószínűleg nem tudó) anyának pedig ebben az időszakban nincs bevétele, fokozódik a nő kiszolgáltatottsága és a nemek közti egyenlőtlenség.
Azokat a magyar párokat, akik az ellenszélben is megosztják a gyermekgondozási szabadságot, gyakran gúnyolja a rokonság, a környezet. Az anyára kettős nyomás nehezedik: egyrészt legyen elég sokáig otthon, mert a gyerek megsínyli, ha hamar visszamegy dolgozni, másrészt ne tűnjön el a munkahelyéről két-három évre – azaz tulajdonképpen nem tud jól dönteni. Az otthon maradó apákat a környezet nehezen fogadja el – viszont a kevés pozitív reakció szinte felér a rajongással, már-már hőssé avatja az apát. „Jaj, bárcsak nálunk a Tibi is megtenné!” – mondta az egyik interjúalanynak egy anya a játszótéren. A gyermekgondozási szabadságot választó férfiak helyzetét itthon az is nehezíti, hogy a munkáltatók erre egyáltalán nincsenek felkészülve. Szél Dávid pszichológus tapasztalatai szerint számos magyar férfit is foglalkoztat a hiteles apaság mibenléte, mégis csak szűk körnek van a gyakorlatban is lehetősége a gyerekgondozási szabadságot választani.
A jelenlegi magyar rendszer visszásságai tehát egyértelműek, miként az is, hogy hogyan lehetne ezeket orvosolni. Kérdés, hogy a nőnapon a parlamenti konyhába lebaktató és a nők jelenlegi jogait is sokalló miniszterelnök elég fontosnak tartja-e a születésszám növelését ahhoz, hogy ennek érdekében elengedje a kormányzati kommunikációból eddig ismert elavult nőképet.
