Magyar Narancs: Nemrég érkezett vissza Amerikából, ahol azokat a kutatási eredményeit ismertette, amelyek újraértelmezhetik az ókori Kínáról alkotott tudásunkat. Pontosan mirõl van szó?
P. Szabó Sándor: Az Egyesült Államokban az Újonnan felfedezett ókori kínai szövegek nemzetközi konferenciáján vettem részt. Kínában az utóbbi években a régészet fellendülése, valamint a látványos gazdasági fejlõdést kísérõ építkezések miatt egyre több régi szöveg kerül elõ a föld mélyébõl. A közelmúltban például birtokába jutottunk egy olyan, Kr. e. 4. századból származó, bambuszlapokra írt Tao Te King (Lao-ce)-kéziratnak, amelyhez kapcsolódott egy eddig teljesen ismeretlen szöveg is. Ez a szöveg egy világkeletkezési elméletet ír le, ugyanakkor új megvilágításba helyezi az ókori kínai filozófia számos alapvetõ fogalmát, így a jin és a jang fogalompárt is.
MN: Mit tudunk meg errõl a két fogalomról, és ön hogyan kapcsolódik ehhez?
PSZS: Ebben a szövegben kulcsszerepet tölt be két fogalom: a "szellemi" és a "ragyogó". Ezek jelentése azonban ismeretlen volt számunkra, így sokáig a szöveg egésze homályos és érthetetlen volt. Végül sikerült rájönnöm, hogy e két fogalom mit is jelent, és ezáltal sikerült megfejtenem magát a szöveget is. A szövegbõl kitûnik, hogy a korabeli elképzelések szerint a jin és a jang a világot felépítõ anyagi szubsztanciának, a párának (qi - ejtsd: csi) a két ellentétes természetû alapmódosulata. A "szellemi" az összesûrûsödõ földi qit jelöli, míg a "ragyogó" a táguló égi qit. Ezzel a munkámmal szereztem meghívót a mostani konferenciára is, amelyen a téma legjobbjai vettek részt. Európából összesen hárman voltunk.
MN: Kínában azonban ön nemcsak tudósként ismert, hanem rockzenészként is.
PSZS: Ez azért túlzás. Az 1993-1994-es tanévben jártam elõször ösztöndíjjal Kínában, a Shandong tartománybeli Ji'nan nevû kétmilliós "kisvárosban". Én akkor itthon szólógitáron játszottam különbözõ zenekarokban, és természetesen a kézipoggyászokkal a gitárt is fölvittem a repülõgépre. Ekkor Kína még isten háta mögötti helynek számított, Ji'nan pedig még távolabbinak. A városban alig volt telefon, internetrõl nem is hallottak, a bankban pedig golyós számológéppel számolták ki az ösztöndíjamat, ami néha el is keveredett. Igaz, ekkor még Peking is földszintes viskókból állt, és a külföldi befektetõk érdeklõdése is csekélyebb volt, mint most. Ráadásul elég fagyos nemzetközi légkör vette körül Kínát a Tienanmen téri események miatt.
MN: Ez a fagyos légkör a mindennapokat is jellemezte?
PSZS: Amikor megérkeztem Kínába, egy kicsit úgy éreztem, mintha gyermekkorom Magyarországába tértem volna vissza. A szobámban volt egy televízió, és reggelizés közben gyakran néztem a hírmûsort. Máig emlékszem, ahogy az egyik szakértõ azt fejtegette a tévében, hogy Kínában nincsenek AIDS-esek, de ha lennének is, azonnal megtennék a kellõ intézkedéseket a lakosság biztonsága érdekében. A hatóságok késõbb mégis beismerték, hogy a helyzet mégsem olyan rózsás. A biztonság akkoriban kulcsszó volt Kínában. Még a külföldieknek is azt mondták, hogy a saját biztonságuk érdekében nem mehetnek bizonyos területekre. Ettõl függetlenül mentünk, bár voltak olyan hallgatótársaim, akiket a rendõrök hoztak vissza az egyetemre. Azt azért hozzátenném, hogy senkinek semmi bántódása nem esett, megúszták annyival, hogy írásban "önkritikát" kellett gyakorolniuk. De az eredeti kérdésre visszatérve, mi nem fáztunk a fagyos légkörben, mert Ji'nan egyike annak a négy városnak, amit úgy hívnak, hogy a Négy Nagy Tüzes Kemence. Nyáron például Ji'nan mellett kiszáradt a Sárga-folyó, és a medrében bringáztam Arany Oroszlán márkájú rozzant kerékpárommal.
MN: Ji'nanban milyen rockzenei élettel találkozott?
PSZS: Semmilyennel. A felhozatal a tingli-tangli limonádé zenében merült ki, így nem is gondoltam arra, hogy zenekarom legyen. Aztán, hogy a nyelvtudásomat fejlesszem, nagyon sokat ismerkedtem, ami egyáltalán nem volt nehéz. Akkoriban nagyon kevés külföldi volt Kínában, a helybeliek szívesen álltak szóba velünk, én pedig örömmel beszélgettem a bicikliparkoló-õrrel éppúgy, mint a pártfunkcionáriusokkal. Így aztán belebotlottam rocker, illetve bluesos kínaiakba is. 'k vittek olyan zenekarokhoz, akik szívesen játszottak együtt egy magyar gitárossal.
MN: Ezek az emberek milyen nyugati zenéket hallgattak?
PSZS: Alig valamit. Egy-két kalózkazettát másolgattak, de csak néhányan ismerték a Nirvanát, a Guns 'n' Rosest vagy a többi aktuális világsztárt. 1993-ban Kínában csak három valamirevaló rockzenekar volt: a Cui Jian köré szervezõdött együttes, továbbá a Tang-dinasztia és a Fekete Párduc. 'k mára egész Kínában ismertek lettek, és sztárokként élnek. Cui Jian különösen említésre méltó, úgy fogalmaznék, hogy õ a kínai Hobo. Van egy híres száma, amit úgy ad elõ, hogy egy vörös kendõvel beköti a szemét. Kínában a vörös a házasság színe, egyebek mellett. A dal egy lányról szól, aki a kezénél fogva vezeti maga után a bekötött szemû férfit. A szöveget persze ki így, ki úgy dekódolja. A refrénje magyarul nagyjából így szól: "Úgy érzem, hogy nem vasból vagy, / Csupán oly kemény és rideg vagy, akár a vas. / Úgy érzem, a tested vérben ázik. / A kezed forróságából vélem."
MN: Kicsit olyan az egész, mintha a 70-es, 80-as évek Magyarországán járnánk.
PSZS: Nem egészen. Inkább a 60-as évekre hasonlított. Idõközben összeálltam egy énekessel, Wunak hívták, és egy kis szubkulturális pezsgést csináltunk a tartományban. Shandongban mi voltunk az egyetlen rockzenekar, Kínában pedig mi játszottuk elõször a Johnny B. Goode-ot. A fellépések is érdekesek voltak. Ji'nannak volt egy úgynevezett "zenei szalonja", amelyet óriási mûvházként kell elképzelni: szalonzenekar ült a színpadon, lent pedig rengeteg kínai táncolt - a párttitkártól kezdve a kofán át mindenki -, konszolidáltan. A szalonzenekar vezetõje kitalálta, mi lenne, ha bizonyos napokon beugranánk a zenekarba, és döngetnénk egy kis rockot. Mi belementünk a játékba. Minden koncert elõtt a zenekar tagjainak kiosztottuk a kottákat, aztán fölváltva játszottunk bluest és rockot.
MN: A közönség hogyan fogadta?
PSZS: Nagyon zavarba jöttek, nem tudták, mit kell erre táncolni. Aztán amikor a környékbeli külföldi diákok is elkezdtek járni a koncertjeinkre, megtörtént az igazi kulturális interakció. A kínaiak nagyon gyorsan koppintották a vonagló mozdulatsorokat, és boldogan ropták együtt a nyugati fiatalokkal.
MN: Sztár lett odakint? Nyomultak a kínai tinilányok?
PSZS: Helyi szinten ismertté váltunk, de ez semmilyen különös hatással nem volt az életünkre. Az egész abban merült ki, hogy idõnként megismertek bennünket az utcán. A koncertekre mindig biciklivel jártunk, bár télen kicsit nehezebben tekertük a pedált a katonai nagykabáttól, ami népviselet volt Ji'nanban. Wu barátom, pekingi lévén, kollégiumban lakott, amit éjfélkor bezártak. Fellépéseink után rendszeresen egy fáról mászott be az épületbe az ablakon keresztül. Kaszkadõrmutatványa idõnként balesettel végzõdött. Egyébként akkor külföldiként mindenki "sztár" volt Kínában, egy európainak szinte mindenki utánafordult az utcán. Ujjal mutogattak ránk, és kiabálták egymásnak, hogy "laowai, laowai" (külföldi, külföldi). Mindez nem védett meg azonban attól, hogy a mûsorainkat néha ne tiltsák le. Ji'nanban a "zenei szalonon" kívül még egy helyen tudtunk fellépni, egy hotelben, ahol többnyire módosabb és rangosabb vendégek alkották a közönséget. Ha néha a helyi vezetõknél magasabb pártfunkcionárius szállt meg, akkor mi be sem tehettük a lábunkat a hotelbe. A rockkarriert azonban ez nem törte volna ketté, mert pár évvel késõbb egy pekingi lemezkiadó cég, a Mai Tian (magyarul: Búzaföld) szerzõdést kötött velünk. A stúdióba vonulás elõtt azonban tulajdonosváltás történt, és semmi sem lett az egészbõl, pedig már a pénzt is megkaptuk. Egy állami vállalat vásárolta fel a kiadót, és a komolyzenét részesítette elõnyben. Én úgyis más dolgokkal foglalkoztam, tehát nem érintett érzékenyen, hogy a lemezkiadás meghiúsult, de Wu, az énekes beleroppant. Mikor évek múltán viszontláttam, panelkonyhájában buddhista tanokat prédikált tanítványainak, de mára õ is visszatért a földi életbe.
MN: A más dolgok pontosan mit takartak?
PSZS: Kutatásokat folytattam, itthon pedig a Keleti Nyelvek Iskoláját vezettem, és az üzleti tanácsadó cégemet mûködtettem.
MN: Egy bölcsész hogyan keveredett az üzleti világba?
PSZS: Hazajöttem, és elkezdtem kínai tolmácsként dolgozni. Nagyon szerettem ezt a munkát, mert mindig új és új szituációkba csöppentem bele, és ezekbõl sokat lehetett tanulni. Tolmácsoltam kínai és magyar üzletembereknek, minisztériumoknak, egy idõben a rendõrségnek is. Egyre jobban átláttam az üzleti folyamatokat, és úgy tíz évvel ezelõtt létrehoztam a cégemet.
MN: Akkor ön belelátott a magyarországi kínai kolónia maffiaügyeibe is?
PSZS: Akarva-akaratlanul is. Egy idõben a magyarországi kínai maffia sajnos nagyon aktívan tevékenykedett, és látványos bûncselekményekkel tette ismertté magát. Azt azonban el kell mondani, hogy a magyarországi kínaiak között nagyon kevés volt a maffiózó, és ez a szûk kör tartotta rettegésben az egész kolóniát. A rendõrség Szervezett Bûnözés Elleni Osztályán is gyakorta tolmácsoltam, például emberrablási ügyekben. Mostanra jelentõsen javult a helyzet, a törvénytisztelõ magyarországi kínaiak összefogásának és a rendõrség munkájának köszönhetõen.
MN: Az elmúlt tíz évre visszatekintve milyen változásokat vett észre a két ország közötti üzleti életben?
PSZS: A két ország között jelentõs a külkereskedelmi forgalom, a behozatalunk azonban nagymértékben meghaladja a kivitelünket. Volt szocialista országként eredetileg nagyon jó pozícióink voltak Kínában, de az utóbbi években alapvetõen más piacok felé orientálódtunk, így a kezdeti elõnyöket sajnos nem használtuk ki megfelelõen. Eközben Kína mind politikai, mind gazdasági nagyhatalommá vált. Mára végre a legfelsõbb politikai vezetés is felismerte, hogy Kínával szoros kapcsolatot kell fenntartani. A pozitív irányú változás számos területen megmutatkozik. Azt tapasztalom, hogy egyre több hazai cég érdeklõdik a kínai piac és az ottani befektetési lehetõségek iránt. Ugyanakkor jelentõsen nõtt a kínai nyelvet tanulók száma. Az általam vezetett nyelviskolában most már nemcsak a kínai kultúra mélyebb megismerésére vágyók tanulnak, hanem üzletemberek, idegenvezetõk, légikisasszonyok is. A nagy érdeklõdésre való tekintettel az idén az ELTE kínai szakán elkezdtem az üzleti kínai nyelv oktatását is. Mindezek ellenére azért még most is képesek vagyunk arra, hogy egy ötezer éves kultúrájú országban a reklámanyagokban turistacsalogatóként ezeréves kultúránkat hangsúlyozzuk.
Czifrik Balázs
