A gitáros igehirdetés az ún. "beatmisék"-kel már a hatvanas évek végén megjelent Magyarországon, de a nemzetközi Jézus-popra (lásd Jézus hordái és a heaven metal címû keretes írásunkat) jellemzõ, szinte minden könnyûzenei mûfajt szolgálatba állító elképesztõ kavalkád korántsem alakult ki az elmúlt harminc-egynéhány évben. Noha ismerünk Békés megyei baptista hiphoptérítõket, a Hit Gyülekezetéhez tartozó Pajor Tamás pedig a hard rocktól a rapen keresztül a Dieter Bohlen-hangzásig (a cél szentesíti az eszközt?) mindenféle zenét készített már az Úr dicsõségére, mégsem ez a jellemzõ. A vallásos összejöveteleken a legritkább esetben szólalnak meg torzított gitárok, és dj-pultot sem gyakran állítanak az oltár elé. A popzene a templomban (vagy bárhol, ahol az igét hirdetik) - egy-két kivételtõl eltekintve - szinte kizárólag telt hangzású, moll akkordokban úszó "boldog" dallamokban jelentkezik. Ennél messzebbre mintha senki nem merészkedne - úgy tûnik, még az olyan, kimondottan szórakoztatóipari elemeket elõszeretettel alkalmazó csoport, mint a már említett Hit Gyülekezete sem mer kockáztatni, összejöveteleiken többnyire nem a Pajor vezette Amen együttes dalait hallgathatjuk meg, sokkal inkább sûrû hallelujázással felturbózott gospeldallamokat adnak elõ a hazai show-business megtért profi muzsikusai.
De úgy tûnik, a látszat csal. A neten (bõvebben: www.keresztenyrock.lap.hu) egymásba érnek a magukat "keresztényrock-zenekar"-ként definiáló együttesek (Alter Christus, Jánosháromtizenhat, Lelkes Állatok, Sonrise, Metálmorfózis, Tûzveszély! stb.). Találtunk olyan hirdetést, melyben "keresztény hard-core csapat keres énekest", sõt eszmefuttatást arról, hogy "Jézus punk volt", ám arra vonatkozóan már jóval kevesebb az adat, hol lehet beleszaladni egy-egy ilyen produkcióba. És ha már beleszaladunk, tényleg ilyen sokszínû a kínálat?
A hét végén Apostagon megrendezett, kilencedik Ladik Fesztivál nem gyõzõtt meg errõl, noha a jelentõsebb megmozdulások közé tartozik, és nem csak az elkötelezetteknek. A Budapesttõl hetven kilométerre található Duna-parti település lakói számára a háromnapos rendezvény számít a legnagyobb nyári kulturális kalandnak, ennek megfelelõen a helyszínen - az iskolaudvaron - a vásári kulisszák a látványosabbak: sörsátrak, vízifoci-pálya, fröccsöntött kínálat, zsákbamacskahúzás kétszázért. A színpadon azonban fekete pólóba bújt ifjak csapnak a húrok közé, Dylan Knockin' On Heaven's Doorjával indítanak, de úgy, ahogy azt a Guns'n'Rosestõl ismerjük. A zenekar a hangzatos Steel Cross nevet választotta.
"Nekem nagyon tetszik az ilyesmi" - mondja a söröspoharát szorongató helybéli, aki tegnap is itt volt, és holnap is eljön, ahogy kilenc éve mindig, bár azt hozzáteszi: "A rockot egyáltalán nem szeretem, de ez más, itt komoly szövegek vannak."
A mellette ülõ asszonyok egyetértõen bólogatnak. "Apostagnál nincs unalmasabb hely a világon. Itt semmi nem történik, állandóan csak otthon ülünk. Persze itt is vannak kocsmajárók, de nincs is más lehetõség. Ez a fesztivál nagy esemény, legfeljebb augusztus huszadikán van ehhez hasonló. Persze hogy eljönnénk akkor is, ha a Lagzi Lajcsi lépne föl, de nekem ezek a fiatalok is nagyon szimpatikusak."
A pultot támasztó, cigizõ apostagi fiataloknak viszont csak vigyorgásra futja:
"Azt írd meg, királyság ez a buli" - hadarja a legbátrabb, majd kamerás mobiltelefonjával próbál megismerkedni egy lánnyal, aki ügyet sem vetve rá a színpad felé igyekszik.
"A különbözõ keresztény találkozókat járva feltûnt, hogy az ott felcsendülõ könnyûzenére azok a fiatalok is fogékonyak, akik nem járnak a templomba vagy hittanórára. Egy találkozó után született meg a Ladik Fesztivál ötlete, egy olyan rendezvényé, amelyen a zenéé a fõszerep. Elõször csupán három zenekar lépett fel, és a résztvevõk száma sem volt több kétszáznál, de évrõl évre egyre gyarapodtunk. Kilenc év alatt bebizonyosodott, hogy komoly érdeklõdés van az ilyesmi iránt: idén már több mint ezerötszázan érkeztek az ország minden részérõl, de még Kárpátaljáról is" - mondja a fesztivál egyik szervezõje, Ács Tibor apostagi tanár, aki szerint ezzel a zenével istenrõl is lehet beszélni.
A Steel Crosst kitörõ lelkesedés fogadja, pedig a Dylan-szám még csak a hangpróba volt. "Mivel mi a kérdésekbõl szeretnénk kiindulni, ezért dalaink nem a hitrõl, sokkal inkább a hitért küzdõ, szenvedõ emberrõl szólnak. Az elsõ kérdés, amit feltennénk: merre tartunk? - mondja meglehetõs pátosszal az énekes, a felcsendülõ dal pedig természetesen útról, hegyrõl, tengerrõl szól - a közönség legnagyobb elégedettségére. A fergetes taps után magyarázatot is kapunk: "Hogy miért a rock a mûfajunk? Nem azért, mert szeretünk illetlenkedni, hanem mert az emberben ott, legbelül igen kemény harcok dúlnak. És ahogy a felhõk találkozásakor villámok csapnak le és dörög az ég, úgy gondoljuk, a rockzene, ami a leginkább kifejezi azt, milyen küzdelmek árán keressük a magunk útját, a magunk hangját. Sok-sok kapaszkodónk lehet - nézd a várost, mégis csupa szenny, csupa árny, rá tudunk-e találni egy tiszta, szép arcra, akire ha ránézünk, tudjuk, hogy jó irányba fogunk menni, megtalálva a magunk útját."
A következõ dal - és a továbbiak is - olyan jellegzetes hard rock számok, amiket már húsz-harminc évvel ezelõtt is hallhattunk, ám a szövegek hitelessége megcáfolhatatlan nemcsak az elfogultnak tekinthetõ közönségnek, hanem nekünk, kívülállóknak is. Döbbenten ismerem fel, hogy amit hallok, arra leginkább a csontig lerágott
"õszinte és kõkemény"
jelzõ illik, és annak ellenére, hogy a Steel Cross mûsorát minden tekintetben átjárja valamiféle amatõr sutaság, meglehetõs szimpátiát érzek dalaikat hallgatva.
A koncert végén kiderül az is, honnan az énekes számok közötti szónoklat kényszere: Mékli Attila gyakorló pap a pestújhelyi plébánián. "A keresztény rock szókapcsolatot nem mindenki szereti. Valószínûleg igazuk van, hiszen keresztény attól lesz valami, hogy kik állnak mögötte. Mi hívõ emberek vagyunk, és próbáljuk a saját hangunkon, a magunk dinamikájával és a magunk zenei ízlése szerint megfogalmazni a számunkra fontos dolgokat, abban bízva, hogy olyanokhoz is eljut, akik eddig csak magát a mûfajt kedvelték. Nem gondoljuk, hogy térítés lenne, amit csinálunk, de hogyha valaki ezt hallgatva picit magába száll és elgondolkodik, már nyert ügyünk van. De hogy konkrét példát is említsek, a tavalyi apostagi koncertünk után valaki odajött hozzám, hogy nekem szeretne gyónni, mert eddig nem talált olyan papot, akirõl azt feltételezte, hogy megérti õt."
A Steel Cross másfél éve alakult, dalaik csak élõben hallhatók, stúdiófelvételre, lemezkiadásra nincs pénzük. "Talán jövõre már sikerül rögzíteni néhány dalt, most egyelõre annak örülünk, hogy megfelelõ hangszereink, erõsítõink vannak - mondja Mékli Attila, amikor pedig arról kérdezem, mit szólnának egy nagy kiadó ajánlatához, elmosolyodik: "Ha lenne egy ilyen ajánlat, örülnénk neki, de a továbbiakat alaposan megfontolnánk. Nekünk ugyanis nem az a célunk, hogy befussunk, vagy hogy terítve legyünk országszerte, hanem valami egészen más. Sokkal inkább lélektõl lélekig terjedõ dolgokról van itt szó. Közvetlen kapcsolatról."
Úgy tûnik, a közvetlen kapcsolat megteremtése a Parázs együttesnek sem okoz komoly nehézséget.
A szintén fekete pólóban
feszítõ ifjak nagy létszámú rajongót mozgatnak meg, a Steel Crossnál könnyedebb hangvételû, kevésbé behatárolható mûfajú dalaikat a közönség nagy része kívülrõl fújja. Egy tipikus diákzenekart láthatunk, a lelkesedés náluk is feledtetni tudja a hiányosságokat.
A Parázs tagjai a nagykovácsi Regnum Marianum közösségben találtak egymásra. Már hat éve zenélnek együtt, de egy "világi buli-programjuk" is van, amikor kedvenceiktõl, az Illéstõl, az Eddától, a Republictól kölcsönöznek számokat. "A saját szerzeményeink kimondottan keresztény dalok, a keresztény gondolkodásmódot, a mi gondolatainkat fejezik ki. Mindez persze csak a szövegre vonatkozik, a zene - ahogy hallhattad - a legváltozatosabb. Lehet dzsessz, rock, country. Természetesen komolyan vesszük a fellépéseket, de mégis mindez számunkra csak hobbi. Tanulunk, dolgozunk, hetente egyszer próbálunk, és évente néhány alkalommal fel is lépünk. Szeretnénk lemezt kiadni, és örülünk a sikernek, de a legfontosabb az, hogy gondolatainkat megosszuk másokkal" - mondja Tánczos Mihály gitáros.
A Parázst követõ Sillye Jenõ a hazai keresztény könnyûzene doyenjének számít, hosszú évtizedek óta a legnépszerûbb - katolikus - elõadók közé tartozik. Az öt akusztikus gitár, basszus, billentyû, dob felállású zenekara azonban - hiába a legkiforrottabb mûsorszám - éppen azt a jellegzetes "boldog", ám kétségkívül langyos muzsikát játssza, amirõl az elején már írtam. Mindez szigorúan magánvélemény, hiszen a közönség énekelve, tapsolva és a színpadra mosolyogva egyre lelkesebben oldódik fel a meglehetõsen kiszámítható dallamokban.
"Nagyon szeretem ezt a zenét, a szívemhez szól - mondja elragadtatva egy kislány -, bár vannak más kedvenceim is, például Celine Dion vagy a Cranberries." A mellette ülõ idõsebb férfi már szi-gorúbb: kizárólag a keresztény könnyûzenét tartja hitelesnek. Legalábbis istent illetõen. "Csak mosolygok azon, hogy a rendszerváltás óta mennyit imádkoznak dalban a híres magyar elõadók. Korábban vajon miért nem volt fontos számunkra a fohász? Megmondom õszintén, nekem semmit sem jelentenek az ilyen dalok, még akkor sem, ha fülbemászó slágerek szép szöveggel. Számomra valahogy mindig kilóg a lóláb. De említhetném a szerencsétlen Zámbó Jimmyt is. Milyen hívõ lehet az olyan ember, aki azzal szórakozik, hogy részegen pisztolyt szegez a fejének?"
A Ladik Fesztivál - noha ökumenikus rendezvény - mégsem teljesen határtalan. Feltûnõ a római katolikus egyház dominanciája, bár Ács Tibor úgy fogalmazott, hogy a szervezõk a faluban lévõ három történelmi egyház soraiból kerültek ki. "Természetesen nem zárkózunk el mások elõl sem. A szomszédos Dunavecsén például van egy baptista közösség, õket például szívesen látnánk, mint ahogy baptista zenekarokat is. De vannak olyan csoportosulások, akikkel nem szeretnénk együttmûködni, ilyen például a Hit Gyülekezete. Annak sem látnánk sok értelmét, hogy meghívjunk olyan közismert sztárokat, akik vallásos dalokat is elõadnak, egyfelõl, mert az ilyen dalok hitelessége - legalábbis számunkra - megkérdõjelezhetõ, másfelõl pedig nem szeretnénk, ha a fesztivál olyan irányba menne el, hogy egy sztár neve fémjelezze."
Az viszont talán nem lenne baj, ha a fesztiválon olyan elõadók is megjelennének, akik színesíteni tudnák a mûfajról alkotott - meglehetõsen egyoldalú - képet. Feltéve, ha egyáltalán akadnak ilyenek.
Legát Tibor
Jézus hordái és a heaven metal
Ugye, nem meglepõ, hogy az alapokért San Franciscóba, az 1967-es év környékére kell át- és visszaruccanni, ott nyitotta meg kapuit ugyanis - exdrogosok, hippik, hobók szervezésében - az Utcai Keresztények mozgalom The Living Room nevû félutas háza. A megtértek természetesen Jézus üzenetét kívánták eljuttatni volt közegeikbe, azokhoz az arcokhoz, akik be nem tették volna lábukat templomba - folkos, bluesos, countrys, akusztikus pop-rock zenével. A Jézus-rockstílus hamar megcsúszott a dacos hetvenes éveken, Norman Greenbaum és a szabadgondolkodó Amerika egyik kedvenc céltáblája, Larry Norman említhetõk neves elõadókként ebbõl az idõszakból. Ideköthetõ még az elsõ tematikus, keresztény rock rádiómûsor is, a Tell It Like It Is, ami 1968-ban debütált.
A keresztény arénarock, vagyis a klisékre építõ, spirituális-istenes szövegû langyos gitárzene a hetvenes évek második felében indult fellendülésnek, azóta is töretlen sikerszériát a háromszoros Grammy-díjas Petra zenekar mondhat magáénak, bár nem biztos, hogy azért, mert zenéjüket per definitionem Isten eszközének tekintik. A témában még a Daniel Amos nevû formáció megkerülhetetlen, amely Larry Norman "szárnyai alatt" vált igazi rockzenekarrá.
A történet következõ állomása a glam megkeresztelése volt, ez a csoda a Stryper zenekarhoz fûzõdik, amely minden hagyományos kelléket (ondolált, festett haj, spandex, ordenáré gitárszólók) megtartott, de Jézusról referált, a nyolcvanas években a keresztény punk is megszületett, az Undercover és az Alter Boys gondoskodott a megbocsátás szellemében fogant pogók zenei aláfestésérõl. Manapság az MXPX követi õket.
A kilencvenes évek természetesen az alternatív zenéket hozták divatba a CCM (Contemporary Christian Music - kortárs keresztény zene) körökben is, a posztgrunge láz az Alternative CCM címkével ajándékozta meg a világot. A Jars of Clayt, a rendkívül sekély, egy rövid idõre hazánkban is sikeres Sixpence None the Richert vagy a dc Talkot említhetjük, utóbbit leginkább azért, mert a keresztény rap megteremtéséért sokat tett, bár nem lehet akkora hiphopfavorit, mint a Gospel Gangstas.
Napjainkra a keresztény nu-metal is megjelent a P.O.D. és a Chevelle által, de az igazi csemege a végére maradt. Létezik keresztény extrém metál is: a Vengeance Rising már a nyolcvanas években istenes thrasht játszott, a Mortification a death metal megszületéséhez keresztény szellemiséggel járult hozzá, de a legdöbbenetesebb mégis a keresztény black metal, vagyis az un-black kategória, ami a norvég Horde '94-es Hellig Usvart - Holy Unblack címû lemeze óta létezõ fogalom.
Matits István
