Magyar Narancs: Amikor az ötvenes évek végén egy szál bőrönddel Tanganyikába érkezett, milyen érzések kavarogtak önben?
Jane Goodall: Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok Afrikába. Amikor végül sikerült összegyűjtenem az útiköltséget, és hajóra szálltam, leginkább a valószerűtlenség érzése kerített hatalmába. Lassan szoktam hozzá a gondolathoz, hogy ez tényleg megtörténik velem. Később találkoztam Louis Leakyvel. Kezdetben a Serengeti-ásatásokra kísértem el őt és feleségét. Ez a hely ma már világhírű az ott talált emberi maradványokról, de amikor odaérkeztem, még nem volt ott semmi. Később, a Tanganyika-tó melletti Gombéi Nemzeti Parkban imádtam a vadont, de nagy nyomás nehezedett rám: nem akartam cserbenhagyni Leakyt, féltem, hogy kifutunk az időből, mert a pénz csak hat hónapra volt elegendő.
MN: De megtörtént az áttörés. Egyik legfontosabb, tudományos szenzációnak számító felfedezése az volt, hogy a csimpánzok szerszámokat használnak, és átalakítják a tárgyakat, vagyis szerszámokat készítenek. Ezt addig kizárólag az emberre jellemző képességnek tekintették. Könyveiben érzékletesen festi le azt a pillanatot, amikor először látta meg, hogy egy csimpánz egy fűszál segítségével egy termeszvár mélyéről kiszedegeti a hangyákat. Tudatában volt akkor e felfedezés horderejének?
JG: Valószínűleg nem tudatosult volna bennem ennek a megfigyelésnek a jelentősége, de éppen két héttel azelőtt történt, hogy meglátogatott George Scheller, a kiváló gorillakutató, és azt mondta: "Jane, ha meglátod, hogy szerszámot használnak, akkor van értelme folytatni a kutatást." Én addig nem jártam egyetemre, mit sem tudtam ezekről a dolgokról. Úgyhogy amikor először láttam Szürkeszakállú Dávidot, amint szerszámot készít és használ, akkor nehezen hittem el, hogy ez tényleg az. Még többször meg kellett róla győződnöm a saját szememmel, mire értesítettem a mentoromat.
MN: Később, Afrika más részein az eszközhasználat más fajtáit is megfigyelték, amelyek egy-egy közösségben tovább hagyományozódtak. Mi ennek a jelentősége?
JG: Az eszközhasználat úgy működik, hogy valamelyik egyed véletlenül felfedezi a tárgy bizonyos használatának előnyeit, és ez a tudás a közösségben elterjed. A fiatalok elképesztő érdeklődéssel és figyelemmel, az anyjuktól tanulják meg utánzás révén ezt a tudást, ami aztán generációkon át öröklődik. Így az emberszabásúak esetében lényegében egy kezdetleges kultúráról beszélhetünk.
MN: Fontos felfedezés volt az is, hogy a csimpánzoknak is vannak érzelmeik. Mi erre a bizonyíték?
JG: Valószínűleg sosem tudjuk bebizonyítani az érzelmek létezését. Nem bizonyítható, hogy ha ön azt mondja, boldog, akkor ugyanúgy érez, ahogyan én, amikor ugyanezt állítom. Ma már senki sem vitatja, hogy a csimpánzoknak vannak érzelmeik. De amikor először megjelentem Cambridge-ben - Louis Leaky biztatására, aki ragaszkodott hozzá, hogy szerezzem meg a doktori fokozatot -, alaposan letoltak. "Hogy jövök ahhoz, hogy nevet adok a csimpánzoknak, ahelyett, hogy számokkal jelölném őket?" "Milyen alapon állítom, hogy van személyiségük, képesek a gondolkodásra és az érzelmekre?" De a szemem előtt ott lebegett gyerekkori kutyám, Rusty képe, és pontosan tudtam, hogy ezek a professzorok, készítsenek is bármilyen remek statisztikákat, ezúttal tévednek.
MN: Úgy szerzett doktori fokozatot, hogy diplomája sem volt, csak gépírói képesítése. Mit érzett, amikor a tudományos világ megpróbálta hitelteleníteni?
JG: A neves etológus, Robert Hinde lett a konzulensem. Nagyon kimért, precíz ember volt. Aztán, amikor már annyit hallott a csimpánzokról, eljött Gombéba, és azt mondta, hogy egy hét alatt többet tanult, mint egész életében. Õ segített, hogy úgy írjam le a megfigyeléseimet, hogy hű maradjak a meggyőződésemhez, de ne szolgáltassam ki magam, és a többi kutató ne tudjon darabokra tépni. Sosem felejtem el például, hogy a magam naiv módján leírtam, hogy "Fifi féltékeny volt, amikor egy másik kölyök odament, és meg akarta érinteni újszülött testvérét". Robert Hinde azt mondta, ilyet nem lehet mondani, mert nem bizonyítható, hogy féltékeny volt. Írja azt, hogy "Fifi úgy viselkedett, hogy ha egy gyermekről lenne szó, akkor azt mondhatnánk, hogy féltékeny volt". Hát nem zseniális?
MN: 1967-ben megszületett a fia. A vadonbeli szervezési nehézségeken túl hogyan változtatta meg a munkáját az anyaság?
JG: Addig semmitől sem féltem, egyáltalán nem zavart, ha a puszta közepén szembetalálkoztam egy hatalmas elefánttal. A gyermekem megszületése után azonban sokkal óvatosabb lettem. De anyaként nagyon sokat tanultam a csimpánzoktól is. Tőlük tanultam meg, milyen fontosak a korai tapasztalatok, ezért az első három évben napi néhány óránál tovább soha nem mentem el a gyermekem mellől, és éjszakára sem hagytam magára. Anyaként sokkal jobban megértettem a csimpánzanyákat, például azt a szinte irracionális dühöt, amit akkor éreztek, ha valaki megijesztette vagy akár csak felébresztette a kicsinyüket.
MN: Gombéban a mai napig folytatódnak a kutatások, de amióta ön nem dolgozik ott, ezekről keveset hallani. Milyen fontosabb eredmények születtek az utóbbi években?
JG: A tudományos technológia fejlődése új kutatási távlatokat nyitott meg. Korábban például soha nem tudhattuk biztosan, melyik kölyöknek melyik hím az apja. Ma egy kis elhullajtott minta segítségével meghatározható a DNS-profil, és ez pontosan megállapítható. Vizsgálni lehet az örökletes hasonlóságokat, a kötődést és egy sor egyéb kérdést. A műholdas technika és a GPS segítségével követhető, hogy az állatok pontosan mikor milyen területeket járnak be, és a vándorlásuk milyen környezeti tényezőkkel áll kapcsolatban. Aztán rengeteg kutatás folyik reprodukciós témákban, köszönhetően annak, hogy csaknem ötven éve követjük az állatokat. Távoli egyetemek kutatói évtizedekre visszamenő feljegyzéseket, adatbázisokat tanulmányozhatnak. Vizsgálhatják például, hogy egy nőstény rangja hogyan befolyásolja hosszú távon utódai számát. Ezek az izgalmas kérdések az emberi faj evolúciója szempontjából is relevánsak.
MN: Kutatásainak fontos szempontja volt, hogy a csimpánzok szociális viselkedését a lehető legkevesebb emberi beavatkozás mellett, természetes környezetében vizsgálják. Ugyanakkor egy időben például banánetetőt állítottak fel, és hagyták, hogy néhány kíváncsi kölyök megérintse a kutatókat.
JG: Megváltozott az ezzel kapcsolatos politika. Ma már egyáltalán nem etetik Gombéban a csimpánzokat. A kutatóknak bizonyos távolságból szabad csak megfigyelniük az állatokat, és igyekeznek kerülni az érintést. Részben azért is, mert ma már tudjuk, hogy az emberszabásúak mennyire fogékonyak az emberi betegségekre, amelyek sokszor végzetesek lehetnek számukra. Nagyon kell vigyáznunk, mivel a nemzeti park körül gyakorlatilag eltűnt az erdő, Gombe ma már csak egy kis sziget, és az emberi közösség közelebb húzódása még több betegséggel fenyeget.
MN: Milyen egyéb veszélyek fenyegetik az emberszabásúakat?
JG: A konkrét problémák mindenütt mások, de általánosságban az emberi népesség megnövekedése és ezzel párhuzamosan az élőhelyek pusztulása a legnagyobb gond. Az ipari méretű erdőirtás nemcsak az élőhelyek csökkenését eredményezi, de hozzájárul a "bozóthús-kereskedelem" virágzásához is. A helyiek korábban is vadászták a vadon élő állatokat a húsuk miatt, a nyolcvanas évek közepétől azonban megjelentek a nagy faipari cégek, amelyek a korábban érintetlen erdők belsejébe is utat vágtak. Így ezek a területek kiszolgáltatottá váltak a vadállatok élelmezési célú, kereskedelmi méretű vadászatának, beleértve a majmokat és az emberszabásúakat is. A vadászok elmennek az út végéig, és mindent lelőnek, ami mozog. Régebben a vadászok nem lőtték le az anyákat és a kicsinyeket, de ma már ez is megváltozott.
MN: Afrikában a Jane Goodall Intézet fenntartható fejlődést célzó munkája legalább annyira koncentrál az emberekre, mint az állatokra. Mennyiben mások a programjaik, mint a többi afrikai segélyprogram?
JG: Itt van például a TACARE (Lake Tanganyika Catchment Reforestation and Education), amelyet kezdettől holisztikus programként képzeltünk el, belátva, hogy az oktatás, a higiénia, a vízellátás és az összes többi, megoldásra váró probléma csak együtt fejleszthető. A program része a hatékony földművelési technikák meghonosítása, az erősen leromlott, elsivatagosodott talaj helyreállítása, mikrohitelek a nők számára, akik így el tudják indítani saját fenntartható vállalkozásukat, az egészségügyi nevelés. Ösztöndíjakat adunk a lányoknak, tudván, hogy a nők iskolázottságának növelésével csökken a családok mérete. A programban kizárólag tanzániaiak vesznek részt, és nem kívülről jövő, sajnálkozó fehérek mondják meg, hogy mit kellene csinálni. Éppen azért sikeres, mert a helyiek magukénak érzik az egész kezdeményezést. Ha az ember éhes, ne halat adjunk neki, hanem horgot, amivel halászhat.
MN: Az elmúlt húsz évben a környezetvédelemnek szentelte az életét. Gyakran hangoztatja a személyes felelősség fontosságát. De képes-e személyiségével, kapcsolataival, szakmai hitelével nyomást gyakorolni a döntéshozókra, politikusokra, vállalatvezetőkre is?
JG: Sokan kérdőre vonnak, miért dolgozunk együtt nagy faipari cégekkel, tárgyalunk olajvállalatok vezetőivel. Erre azt tudom mondani, hogy akik ennek az értelmét megkérdőjelezik, azok is vezetnek autót és használják az elektromosságot. A szerves tüzelőanyag használatának nem lesz egyik napról a másikra vége. Az a feladatom, hogy megértessem a nyitottabb cégvezetőkkel és tulajdonosokkal, hogy bizonyos gyakorlatok miért rosszak, és miért fontos, hogy ezen változtassanak. A közvéleményt pedig arról próbáljuk meggyőzni, hogy az etikus cégektől vásároljanak, még akkor is, ha ez egy kicsit többe kerül.
MN: A kutatásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elmosódjék az éles határvonal az ember és az állatvilág között. Ön szerint mi az, ami végső soron emberré tesz bennünket?
JG: Kizárólag az ember képes az árnyalt és összetett nyelvre: tudunk beszélni jelen nem lévő dolgokról, múltbeli eseményekről, el tudjuk tervezni a távoli jövőt, képesek vagyunk a párbeszédre, és egy asztalnál ülve, a tudásunkat összeadva, képesek vagyunk a véleményünk megváltoztatására. Ezért különösen szomorú, hogy a legintelligensebb lény, amely valaha a földön élt, a saját otthonát pusztítja el. Úgy érzem, valahogy megszakadt az összeköttetés a fej és a szív között. Régen az emberek összegyűltek egy-egy fontosabb döntés előtt, és megvitatták, hogy annak hetedíziglen milyen következménye lesz a következő generációkra. Ma sokaknak csak az számít, hogy a döntésüknek milyen következménye lesz aznap.
Életrajz
Jane Goodall 1934-ben született Londonban. Az ötvenes évek végén egy barátnőjét látogatta meg Afrikában, és egy életre ott ragadt. Mentora, Louis Leaky antropológus és paleontológus titkárnőnek vette fel, de látván a lány érdeklődését és tehetségét, az ősemberekkel kapcsolatos kutatásainak támogatására elküldte a tanzánai (akkor Tanganyika) Gombe-völgybe, hogy megfigyelje a ma élő emberek legközelebbi rokonait. Goodall hamarosan korszakalkotó megfigyeléseket tett a csimpánzok életével, szociális viselkedésével kapcsolatban. A témára ráharapott a National Geographic, nem véletlen, hogy Goodallt a tudományos világ kezdetben csak "NatGeo-címlaplányként" kezelte. Első férje a lap fotográfusa, második férje Derek Bryceson, a tanzániai parlament egyetlen fehér képviselője, az ország nemzeti parkjainak igazgatója, aki fontos lelki és diplomáciai támasza volt abban a válságos időben, amikor 1975-ben zaire-i fegyveresek elraboltak négy külföldi diákot a gombéi táborból.
1977-ben alapította a Jane Goodall Intézetet, mely vezető szerepet tölt be a csimpánzok és élőhelyük védelmében. Környezeti nevelési hálózata, a Rügyek és Gyökerek (Roots and Shoots), a világ 97 országában van jelen, három éve Magyarországon is. Számos rangos tudományos elismerést kapott, 2002-ben Kofi Annan az ENSZ békenagykövete címet adományozta neki. Könyvei és a róla készült dokumentumfilmek világszerte népszerűvé tették.
