"Újra kell interpretálni a neurobiológia egyik hipotézisét, az következik a kísérleteinkből" - mondja. Hogy mennyivel került közelebb az agykéregkutatás a gondolkodás megértéséhez, az a jövő titka. Az viszont biztos, hogy nagy port vert fel szegedi kutatócsoportjának januári publikációja (lásd Serkenj fel! című keretes írásunkat) a Science magazinban.
Magyar Narancs: A kutatásukról úgy hírlik, nagymértékben megkérdőjelezi a neurobiológia eddigi hipotéziseit, de ellentétes azzal is, amit mesterétől, Somogyi Pétertől tanult. Nem nyugtalanította ez önöket?
Tamás Gábor: Nem hiszem, hogy ezek az eredmények ellentmondanak az eddigi munkának; egyszerűen olyan dolgot mértünk meg, amit eddig mások még nem - hogy a kloridionok egyensúlya változik a sejtek eltérő régióin, és ennek már következményei vannak. Az, hogy nem befelé áramlik a klorid a sejtek egy speciális részén, hanem kifelé, láncreakciót indít el, amit nekünk csak fel kellett göngyölítenünk. Én inkább azt mondanám, hogy ez egy fontos lépés abban a megismerési folyamatban, amit Somogyi Péter indított el. Hogy újra kell interpretálni a régi eredményeket, az a haladás része. A mi kutatásainknak elsősorban az a lényege, hogy megértsük, az idegsejtek milyen szabályok szerint kommunikálnak egymással. Nem világos, melyek a fontos és melyek a kevésbé fontos szabályok az idegi jelátvitelben. Ha bemegyünk egy erdőbe, és látjuk, hogy összevissza nőnek a faágak, és nincsenek ösvények, akkor nagyon gyorsan elveszünk. Ha van néhány vadjárta csapás, amely megadja, hogy milyen irányba kell haladni, akkor már át tudunk navigálni egy nagyon sűrű erdőn. A kutatásban is az történik, hogy vannak nagyon vékony kis csapások, amiket talán látunk, de nem tudjuk, melyik úton kell elindulni. Lehet, hogy ez egy új ösvény lesz az agykéregkutatásban. Abban nyújthat segítséget, hogy a különféle elemi információs egységekből hogyan lesznek információcsomagok - mint ahogyan a nyelvben szavak lesznek a betűkből.
MN: A kutatás szempontjából számít az, hogy a Szegedi Tudo-mányegyetemen dolgoznak, és nem egy Oxford presztízsű helyen?
TG: Egyáltalán nem lényegtelen. Azt látni kell, hogy ha engem Somogyi Péter nem Oxfordban tanított volna, és nem dolgoztam volna ott vele négy-öt évig, akkor biztosan nem érek el ilyen eredményeket, és nem tudom megalapítani a kutatócsoportot. Az, hogy az ember de facto hol végzi az adott tevékenységet, nyilván nagyon fontos, és rendkívül büszke is vagyok arra, hogy ezt Szegeden sikerült elérnünk. Remélem, az én hallgatóimnak már nem kell elmenniük Oxfordba azért, hogy ugyanolyan minőségű tréningben részesüljenek, mint amilyet nekem volt szerencsém kapni. Egy magyar hallgatót meggyőzni azonban arról, hogy itt is lehet olyan szinten kutatni, mint Oxfordban, a Harvardon vagy a Stanford egyetemen, nem egyszerű. De ha fel lehet mutatni, hogy az oxfordi vagy a stanfordi laborokból sem jön ki több Science-cikk ennyi idő alatt, akkor elgondolkoznak a dolgon.
MN: Az eredmények propagálásában mennyire jelent hátrányt a vidékiség?
TG: Ez presztízskérdés is - a Nature vagy a Science lapjain az első publikáció rendkívül nehéz akkor, ha az ember egy ilyen viszonylag ismeretlen ország viszonylag ismeretlen egyeteméről próbálkozik. Nem lehetetlen, hiszen a szegedi egyetemen voltak és vannak is olyan iskolák, amelyeket elismernek. Mi kezdettől fogva aggódtunk, mert az eredményünk igencsak ellentmond a szokásos gondolkodásnak. Tartottunk attól, hogy nehéz lesz meggyőzni azokat a bírálókat, akik a Science-ben ezzel foglalkoztak. Az oda érkező cikkek hetvenöt százalékát ugyanis visszadobják a szerkesztők az első körben, pedig azt nyugodtan mondhatom, hogy nem küldözgeti egy kutató a Science-be a publikációit, csak a legjobbakat. A beérkező anyagok maradék huszonöt százalékát kiküldik a tudományág vezető koponyáihoz, és az ebből maradó tíz százaléknak a nagyobb részét szintén visszautasítják. Tehát a beküldött kéziratoknak jó esetben öt-hét százaléka jelenik meg az újságban. Sajnos, mivel ennyire kiélezett, hogy kinek sikerül ezekben a lapokban publikálnia, óhatatlanul protekcionizmushoz vezet - ekkor számít, hogy Szegedről vagy Oxfordból küldtük be a cikket. Most már talán elmondhatom, hogy ebből a szempontból nálunk nincs probléma - a csoportunknak sikerült olyan reputációt elérnie, amely nem hátráltatja a publikációt.
MN: Most merre tovább?
TG: Egy ilyen felismerésnél nem befejeződik valami, hanem elkezdődik. Hál' istennek van két olyan amerikai pályázatunk is, ami a továbblépést segíti elő, és a műszerparkunkat is a világ élvonalában fogja tartani. Leginkább az a probléma, hogy nincsen olyan gyors, kereskedelmileg hozzáférhető digitális kamera, ami arra a sebességre volna képes, amivel ezeket a folyamatokat vizsgálni kellene - azon gondolkozunk, hogy külön engedélyt kérünk az amerikai hadügyminisztériumtól, hogy használhassuk az ő kameráikat. Mert elméletileg ez a technika elérhető, de adminisztratív akadályokkal kell megküzdenünk - gyakorlatilag arra várunk fél éve, hogy rábólintsanak: egy NATO-országban, ebben a laborban használhassuk azt, amit eddig a műholdakba raktak. Egyszerre több ezer sejtet szeretnénk vizsgálni, lézersugárral pásztázni, és másodpercenként ötszáz képet felvenni arról, hogy ezek mikor aktívak. A kandelábersejtek hatását így tudjuk részletesebben vizsgálni - hogy hogyan is rakódnak össze a "szavak" az agykéregben, és hogy mekkorák ezek a "szavak", vagy esetleg "mondatok" is elindulnak-e. A következő négy-öt évben szerintem ezen fogunk dolgozni.
MN: Miből?
TG: Mindig is szerettem volna, hogy kutatásaink kiérdemeljék a magyar adófizetők támogatását. 1998 óta dolgozom idehaza, azóta vagyok fizetés nélküli szabadságon - mindig olyan pályázataink vannak, amelyek a jövedelmemet is biztosítják. Ha végignézek a több százmillió forintos műszerparkunkon, abból egy lényegi kompo-nens sem származik magyarországi pénzekből. Nem tudom, miként lehetne ezen változtatni - hogyan fordulhat elő egy a nemzetközi porondon sikeres kutatócsoportnál, hogy soha nem volt tíz százalék fölött a magyar támogatás aránya. Szerintem nem bennünk van a hiba, hanem a magyar tudományfinanszírozási rendszerben. Ez eredményezhet ilyen furcsaságokat. Ha nincs egy amerikai és egy angol magánalapítvány, akkor ezek az eredmények biztosan nem Szegeden születnek meg. Hazaköltözésem óta több neves egyetem kért fel arra, hogy kutassak és tanítsak náluk. De meg sem fordul a fejemben, hogy elmenjek itthonról, mert volt alkalmam már látni, hogy milyen egy angol vagy egy amerikai diák. A magyarok jobbak.
MN: Hozzáállásukban, felkészültségükben vagy miben?
TG: Hozzáállásukban is, felkészültségükben is, és könnyebb őket meggyőzni arról, hogy az ember életcélja lehet, hogy olyan kutatási eredményeket érjen el, amely nem vezet ugyan biztosan a meggazdagodáshoz, de páratlan sze-mélyes boldogsággal tölti el. Valljuk be, hogy a kutatói életforma, ha azt magas szinten végzi az ember, olyan szellemi és gyakorlati szabadságot is ad, ami szerintem máshol nem hozzáférhető - kitalálhatom, hogy mit kutassak, eldönthetem, hogyan, és azt akkor teszem, amikor szeretném, vagyis napi 12-14 órában.
Az agykéregben alapvetően kétfajta idegsejt létezik: a serkentő és a gátló. Az alapján lehet ezeket elkülöníteni, hogy milyen kémiai anyagokat szabadítanak fel, és azok milyen hatással vannak a többi idegsejtre. A gátló idegsejtek az úgynevezett gamma-aminovajsavat szabadítják fel, amit röviden gabának hívnak. Ez a gaba a célsejtekre olyan hatással van, hogy fékezi a működésüket - ezért hívják ezeket a sejteket gátló sejteknek. Tamás Gáborék szerint az egyik ilyen sejt, ami a gabát felszabadítja, nem gátolja a célsejtek hatását, hanem rendkívül hatékonyan serkenti. Ez a kandeláber- vagy axo-axonikus sejt a célsejtek egy nagyon speciális részére ad jeleket, és csak kizárólag oda. A sejtnek ez a része azért különleges, mert itt dől el, hogy aktív vagy gátolt állapotban van-e, valamint ezen a részen a legserkenthetőbb a célsejt. "Olyan ez, mint amikor két bokszoló viaskodik - nem mindegy, hogy hova viszi be az ember az ütéseket: a testre mért ütések, ha ugyanolyan erejűek is, nem olyan hatékonyak az ellenfélre, mint ha állcsúcson ütné. Gyakorlatilag ez a célsejtek "állcsúcsa", tehát itt minden egyes jel, ami erre a részre érkezik, rendkívül hatékony - akár serkentő, akár gátló" - magyarázta Tamás Gábor. Nincs más sejt, ami ide adna bemeneteket. Mivel ez a sejt a gabát használja ingerületátvivő anyagként, úgy gondol-ták, gátló sejt, és mert ezen a kulcsfontosságú helyen ér a célsejtekhez, ezért ez a leghatékonyabb gátló sejt. Mi azt találtuk, hogy a sejt a célsejteken nem gátló, hanem serkentő hatást vált ki, mégpedig azért, mert a célsejteknek ezen a speciális régióján, tehát a jeladó részük elején megváltozik a kloridion egyensúlya. Az idegsejteken lévő kloridátvivő molekulák, amelyek a sejt belsejéből kilapátolják, kitranszportálják a kloridionokat, nem minden sejtterületen vannak, hanem csak bizonyos részeken - vannak olyan részek, ahonnan ki tudják vinni a kloridionokat, viszont vannak olyanok, konkrétan a jeladó résznek a kezdeti szakasza, ahonnan hiányoznak ezek a molekulák. Amiatt, hogy eltolódik a sejt belső és külső oldala közötti kloridionkoncentráció egyensúlya, ezek a sejtek nem gátló, hanem serkentő természetűek lesznek. Ez azt jelenti, hogy a leggátlóbbnak hitt sejt serkentő hatású, méghozzá ez a leghatékonyabb serkentő sejt.
