Magyar Narancs: Leesett már, mit vállaltál, mibe csöppentél?
Bozsik Péter: Ez már akkor leesik az embernek, amikor egyáltalán felmerül, hogy kaphat egy ilyen feladatot. Nem is az tett rám súlyt, hogy én vagyok a szövetségi kapitány, inkább az, hogy túlzottan hirtelen jött maga a kinevezés. Beszélgettünk róla, egyeztettünk sok kérdésben, de nem voltak még százszázalékosan előkészítve a dolgok. Egy kicsit hamarabb látott napvilágot a kinevezés.
MN: Akartad?
BP: Valahol a lelkem mélyén eljátszottam a gondolattal, egy edző pályafutásának tényleg ez a csúcsa. Az a három év, amit élvonalbeli edzőként dolgoztam, elég sikeres volt. Nyertünk bronzérmet a Vasassal, aranyérmet a Zalaegerszeggel, csak kivertük BL-selejtezőn a horvát bajnokot, elvertük itthon a Manchester Unitedet. Tehát olyan eredmények jöttek két év alatt, amelyek miatt eljutottam oda, hogy az a felkérés mondjuk, hogy a 12. helyről vigyem fel a nyolcadikra a Csajágröcsögét, nem izgat fel különösebben. Ez a feladat viszont megmozgatja az ember ambícióit.
MN: És mindazt, amiről az imént beszéltél, most kockára teszed?
BP: Nyilván kockázat, de ha nem akarom 44 évesen befejezni az edzői pályafutásomat, akkor megbarátkozom a gondolattal, hogy minden kispad kockázat. Akkor már inkább a válogatott kispadján vállalom a kockázatot.
MN: Meg azt is, hogy az első vereség után az "ország leghülyébb embere" leszel?
BP: Tiszta sor: tízmillió szövetségi kapitány országa vagyunk, de azért mégsem abból akarok kiindulni, mekkora hülye leszek, ha kikapunk, mert én még mindig azt gondolom, lehet nyerni. És a dolog realitását éppen az jelenti, hogy mára szerintem az emberek tisztában vannak a magyar futball helyzetével. Ilyen alacsonyan, mint most, még sosem jegyezték a magyar válogatottat. Ez a 72-75. hely az abszolút mélypont. Erre mondta egy barátom, aki előszeretettel tőzsdézik, hogy olyankor kell részvényt venni, amikor lent van.
MN: Hiszel benne, hogy feljebb megy?
BP: Hiszem, hogy sikerül 20-25 olyan futballistát találni, aki mentálisan képes úgy állni a feladathoz, hogy "csináljunk sporttörténelmet, és vigyük ki a magyar válogatottat 22 év után egy világ-versenyre". Ez az alap, őket kell megtalálni.
MN: Ez a kirakat, suvickolhatod, ám ami mögötte van, az sajnos rohad.
BP: Ez tény. De azért mégis van négy-öt olyan játékos, aki többé-kevésbé rendszeresen játszik a külföldi egyesületében, egy-két klub itthon, ahol viszonylag profi módon zajlanak a dolgok, ezeknél is van 6-8 olyan focista, akire számíthatunk. Nincs Ronaldinhónk, sok az egyforma képességű játékos, de nekünk olyanok kellenek, akikkel ki tudjuk forgatni a világot a sarkából.
MN: Amíg ment a találgatás, az idősebb generációtól szinte csak azt lehetett hallani, hogy "jöjjenek a fiatalok". Most mit szólnak?
BP: Hát, van, aki örül nekünk, van, aki nem. Nyilván más is megérdemelte volna, hogy kapitány legyen.
MN: Mitől érdemli meg valaki, hogy kapitány legyen?
BP: Sokszor nyert például magyar bajnokságot. Úgy látom, hogy ha két évvel ezelőtt Matthäus helyett Egervári Sándort választják, ma nem vagyunk ennyire lent. Matthäust nem a szakmai elvek vezérelték, teljesen lerombolta a futballunkat, ezért szinte mindenki fiatal, új arcot akart, nem azt a generációt.
MN: Détárit akartad vagy elfogadtad?
BP: Alapvetően az elnök az elnökség ötlete volt, nincs ellene kifogásom. Lajos játékosmúltja, tapasztalata, nyelvtudása és még nagyon sok minden más miatt alkalmas arra, hogy a magyar futballban dolgozzon. Én egy toleráns, diplomatikus ember vagyok, és azt gondolom, ez az ő hirtelenségével, nyerseségével ötvöződve működni fog.
MN: És a munkamegosztás? Kell-e majd figyelned arra, melyikőtök viszi az edzésen a bójákat?
BP: Én ugyanúgy megfogom, mint Döme. Aki dolgozott velem, pontosan tudja, soha nem "pályaedzőztem" a segítőmet, mindig segítőnek hívtam. Az más kérdés, hogy a döntés joga, annak minden felelősségével az enyém, és soha nem is szoktam másra testálni.
MN: Fociztatok együtt?
BP: A Honvéd-ifiben egy évet. Az egy nagyon jó közösség volt. Lajos, Supka Attila maradt az NB I-ben, Grósz Jani ifiválogatott lett, Szieben Laciból NB I-es kapus. Jó volt ott lenni, velük játszani.
MN: És a gyerekkorod?
BP: Nem akarok aranyifjúnak tűnni, de hihetetlenül jó közegben éltem. A Gellért-hegyre születtem, üzletünk volt a Kígyó utcában, mi bajom lehetett volna? Soha nem mondták a szüleim, hogy "nyugi, kisfiam, egyszer majd átveszed az üzletet", de azért tudat alatt bennem volt, hogy az az üzlet 40 év múlva is a belvárosban lesz. Ki gondolta, hogy itt valaha rendszerváltás lesz? Ki gondolta, hogy a plazák miatt a belváros rengeteget veszít az üzleti értékéből, forgalmából? Ezzel csak arra akarok utalni, hogy nem éltem túlságosan tudatosan az életem. De szolid gyerek voltam, nem hajszoltam a csajokat vagy ilyesmi.
MN: Csak a labdát?
BP: Apu a 60-as évek vége felé másfél-két évig volt a Honvéd edzője, játékos-pályafutását nagyjából akkor hagyta abba, ami-kor én születtem, tehát a játékos édesapámra nem emlékszem. 7 éves voltam, amikor '68-ban befejezte az edzősködést, és 1974-ig nem volt futball a közelben, inkább kirándultunk. Elnökségi tag volt ugyan a Honvédnál, de ez egy repi dolog volt. Jártunk ki a Honvéd meccseire, de ezekből én nagyon keveset láttam, mert mentem hátra focizni az edzőpályá-ra. Tehát az a sport bennem van, marha sokat fociztam, néztem egyrészt a tv-ben, mert volt már tévénk, másrészt a kertben dobáltam a labdát a ház falának, mellel levettem, lőttem, egyérintőztem a két évvel idősebb szomszéd sráccal. Vagy bármikor lementünk az iskolaudvarra, tuti, hogy volt már lent 8-10 gyerek, és játszottunk. Aztán felkérték aput szövetségi kapitánynak - az első meccs után két nappal infarktust kapott. Nagyobb fiú voltam már akkor, 13 éves, de természetesen nem gondoltam végig, hogy ennek az lesz a vége, hogy meghal az apám. Bement, infarktusa volt, de majd meggyógyul és kijön. Ki is jött még az első kettő után. Eb-selejtezőkre készültünk, két-három hónapig ment a vita közte és az orvosok között, hogy visszaülhet-e a kispadra, csinálhatja-e vagy sem. Amíg kórházban volt, azalatt is újabb két infarktust kapott, és ezzel eldőlt, hogy nem ülhet vissza, de megmaradt a szövetségben elnökségi tagnak vagy szakfelügyelőnek. Nagyon a szívéhez nőtt az a csapat, amelyik később, '78-ban, 12 év után kijutott az argentin vb-re Baróti Lajos bácsival. Az utolsó felkészülési meccsüket játszották a Wembleyben és 4-1-re kikaptak, apu másnap megkapta az ötödik infarktusát, és abból már nem jött haza. Bevitték a kórházba, ott még egy hétig hol jobban volt, hol rosszabbodott az állapota. Nagyon szép halála volt: két nappal a vb nyitómeccse előtt meghalni, amit a házigazda argentinok játszanak a magyarokkal, s a fél világ figyel rá. Egyperces gyászszünettel kezdődött, a játékosok gyászszalaggal léptek pályára - a világ még egy utolsót tisztelgett előtte.
MN: Ennyire egyértelműen a futballhoz kötöd a halálát?
BP: Biztos vagyok benne. Alapvetően nyugodt élete volt, a Kígyó utcai üzlet jól ment, nem volt egzisztenciálisan futballfüggő. Azért hagyta abba a Honvédnál az edzősködést, mert valamelyik tábornok leüzent a szünetben, hogy "Bozsik elvtárs, cserélni kéne". "Tábornok úr, akkor jöjjön és cseréljen." Aztán elment. Mert volt hova mennie. Ebben a magyar futballközegben marha fontos, hogy egzisztenciálisan ne kötődj, különben kiszolgáltatottá válsz, mert erre van ráépítve a családod eltartása.
MN: Hogyan tudtad meg, hogy meghalt a papád?
BP: Édesanyám hazajött, az-tán csak be kellett nyitnom a konyhába, ott ült a nagybátyámmal. "Meghalt?" "Meghalt."
MN: Hogyan lehetett ezt ke-zelni?
BP: Amíg apu élt, fokozottan vigyáztam, hogy ne legyek rossz gyerek az iskolában, ne mondhassák, hogy "persze, megengedi magának, mert a Bozsik fia". Duplán visszafogott, bezárkózott, eminens külsejű hülye gyerek voltam. Amikor apu meghalt, azt mondtam, ennél nagyobb bajom már úgysem lehet. Mi van, ha kapok egy intőt? Azt csináltok, amit akartok, rosszabb velem nem történhet. Nem azt mondom, hogy elkezdtem tombolni, de picit jobban adtam magam. Furcsa kettősség: pont az szabadított fel bennem egyfajta gátlást, hogy meghalt az apám. Nem lettem szemtelenebb, durvább vagy közönségesebb. Csak lazább. Régen úgy mentem haza egy hármassal, hogy szégyelltem. Sajnáltam, hogy nem tanultam kicsit többet, mert milyen rosszulesik ez most a szüleimnek. Innentől meg "tessék, itt van, írd be".
MN: Dumáltál vele futballról?
BP: Persze. Így tartsd a lábad, ne úgy. Amikor egyérintőztünk a kertben, lejött és nézett egy kicsit, ha vetődtem, szólt, hogy vigyem a kezem a labda mögé. De tudományosan nem, például olyan kérdéseket sem beszéltünk meg, amiket most föltennék vagy anno a Pénzügyőr edzőjeként kérdeztem volna. Ezekhez fiatal voltam, eleve későn érő gyerek, 15-16 évesen még nem a csajokat hajtottam, hanem én voltam Winnetou, a nagyfőnök. Természetes volt, hogy apu van nekem, eszembe sem jutott, hogy nem lesz. Agyilag nem áll-tam még úgy, hogy a futballról kérdezgessem.
MN: Az Aranycsapatról sem?
BP: Olyan sose volt, hogy leültünk volna és "akkor mesélj!". Nem volt egy pletykás ember, de megvolt a maga véleménye. A legnagyobb homály az '54-es berni vb-döntőt lengi körül, olyan őrültségektől kezdve, hogy eladták a meccset MercedesekértÉ Sose tudtuk kielemezni, nekem sincs tőle származó információm, hogy most akkor fáradtak voltak-e, mert ők jutottak el a nehezebb ágon, ahol a brazilok, argentinok vol-tak. Vagy Guszti bácsi rontotta el, hogy a Czibor jobbszélső volt.
MN: Ki voltál, amikor gyerekként cseleztél?
BP: Nyilasi meg Törőcsik, meg Cruyff és Beckenbauer. 'k voltak a példaképek. Ez így működik; tudtam, hogy apu nagy játékos volt, de nem láttam játszani. Becken-bauert viszont igen, ahogy elvégzi negyven méterről a szabadrúgást, meg sem izzadt a 90 perc alatt, olyan elegánsan futballozott. A Nyílban tetszett, hogy megkapja a labdát a térfél közepén, ott áll előtte a teljes védelmi vonal, himbilimbi jobbra-balra, és már ott is volt a kapussal szemben, és csak ütemtelenül bepasszolta. Zseniális volt! A Törőnek pedig tetszett a lazasága, ez a nem csináltam egész meccsen semmit, de háromszor megráztam magam, abban leosztottam két kötényt, és volt egy gyönyörű átemelés és csókolom, őt imádta két hétig mindenki. Valahol egyébként pont ez a baj, hogy ezt imádtuk, úgy nőttünk fel, hogy azt hittük, elég lesz majd csípőre tett kézzel álldogálni, mint a Flóri, aztán stukkolok majd egyet és nyerünk. A munka, a kaparás, az akarás - ez hiányzott belőlem is. Negyvenéves koromban voltam életemben először konditeremben! Nem volt divat. A hosszú haj és a trapézfarmer ment, a kondi-terem nem volt sikk.
MN: Nem volt benned, hogy ezzel a névvelÉ?
BP: 23 éves voltam, mire ezt föl tudtam dolgozni. Még a Pasaréti pályán is volt olyan szurkoló, aki, bármit is csináltam, azonnal üvöltött: "A k. anyád, Bozsik, az apádnak a cipőjét sem viheted!" Tíz percig kész voltam, jött felém a labda, és azt sem tudtam, hova bújjak. A katonaság után jött valami, onnantól tudom lazán kezelni, hogy kész, én ilyen vagyok, vagy kellek így, vagy nem.
MN: Jó játékos voltál?
BP: Azt mondják, tehetséges voltam. Volt NB I-es megkeresésem, technikailag képzett voltam, taktikailag láttam, fizikailag voltam elmaradva. Lehet, itt jön kicsit az apahiány, hogy abban a korban, amikor szükségem lett volna a tanácsaira, már nem volt mellettem. Bár egy olyan burokban nőttem fel ott a Gellérthegyen, hogy nem tudom, ha a papám elmondott volna ezekről bármit is, az ambícióimat és az akaraterőmet föl tudta volna-e piszkálni. Azért azt látni kell, hogy az igazán nagy futballisták szegénységből jönnek, és ez mint alapmotiváció nagyon nagy előny. Először mész egy tányér levesért, egy új cipőért, ruháért, kocsiért, házért, aztán a milliós szerződésért.
MN: Van benned hiányérzet?
BP: Amikor edzősködni kezdtem, és láttam, hogy ami nekem egyértelmű, azt másnak el kell magyarázni, akkor jutott eszembe, hogy ha 20 évesen annyi eszem lett volna, mint 35 évesen, menynyivel többre vihettem volna. Ha tudatosan építettem volna magamban a futballistát, messzebbre juthattam volna. Ez így felrémlett egyszer, de nincsenek álmatlan éjszakáim, nem hibáztatom magam. De akkor sem lettem volna százszoros válogatott. Még ötvenszeres sem talán. Ahhoz nem voltam elég jó. Mégis akkor borult fel minden, amikor abbahagytam a focit. Szerencsére Jaskó András személyében a Pénzügyőrnél olyan edzőm volt, aki nem a kellemetlen, őt onnan kifúrni akaró utódját látta bennem, hanem az ambícióimat. Odavett maga mellé, amikor abbahagytam, és lehetővé tette, hogy én vehessem át utána a csapatot. Az a hat év nem volt rossz iskola, eközben végeztem el a B-licencet, és képeztem magam. Aztán odakerültem a Vasashoz Mezey György mellé, és amikor ő fölállt, két edző közül engem választottak, és az jól sült el.
MN: Mennyit változtál a kezdetekhez képest?
BP: Rutinosabb lettem, több gyakorlatot tudok, máshogy látok dolgokat, de az alapvető edzői hitvallásom nem sokat változott. Védekezésben az olaszokat szeretem, támadásban a hollandokat és a spanyolokat. A látványos futballt. Magyarországon ez picit hálátlan, mert ehhez azért tényleg kell játékos. Nekem ez működött a Vasasnál is és Zalaegerszegen is, mert jó keret volt mindkét helyen, és közönségszórakoztató játékot tudtunk produkálni. Néztem a '94-es foci-vb-t, és azt láttam, hogy ha az olaszok játszanak - pedig a tv ugye csak egy kis szegletét hozza be a pályának -, öten-hatan mindig ott vannak. Gondolkodtam, mi lehet ez, utánanéztem, és eljutottam a korszerű, tolódásos védekezésig. Ez meg-van, gondoltam, de mi legyen a támadással? Akkoriban az a Johan Cruyff edzette a Barcelonát, akit én játékosként is imádtam. Azt néztem, hogy nem gondolkodnak, hova passzoljanak, mert tudják, miután szinte mértani pontossággal megvolt mindenkinek a helye a pályán és a játékban, hogy nem kell fölnézniük, állnia kell ott egy társnak. Így jött, hogy védekezésben az olaszok tolódása óriási, támadásban pedig szét kell nyitni, fölállni, passzolni és játszani. Erről szól tulajdonképpen a futball.
MN: Elfogadták ezt mindjárt az elején?
BP: A Pénzügyőrnél tizennégy évet húztam le játékosként, emblematikus figurának számítottam. Ha azt mondtam, piros a fű, azt senki sem kérdőjelezte meg. Partnerek voltak, és hamar érezhető volt a hatás is: az első meccs szünetében mondták a játékosaim, hogy "Te, ezek azt sem tudják, merre fussanak!" Meg egymásnak sustorogták: "Figyelted? Teljesen meg vannak fogva." Követő emberfogáson nőtt fel a teljes magyar mezőny, mi meg letolódtunk, átadtuk egymásnak az embert, pillanatok alatt visszaszereztük a labdát, így az állandóan nálunk volt, mert széthúztuk a mezőnyt, piff-puff járattuk, a védőink is beléptek, és hallottam, ahogy az ellenfél játékosai kiabálnak ki az edzőjüknek, hogy "Mester, melyikkel menjek? Ez is jön meg az is jön." Ez akkor nagyon új volt.
MN: Legnagyobb edzői élményed?
BP: Az utolsó meccs, a Fradi elleni egy-egy, amikor bajnokok lettünk a ZTE-vel, és az MU elleni 1-0 hatalmas élmény; utóbbinak a végét talán jobban kiélveztem volna, mert a magyar futballban ritkán csúszik ki egy ilyen eredmény. Akkor nem akartam túlszerepelni, inkább mentem befelé, és csendben örültem. Ferguson gratulált a sajtótájékoztatón, ennyi. De az atmoszféra megvan, az a robbanás a gólunknál. Fogalmam sincs, mit csináltam az azt követő tíz másodpercben, eksztázisban voltam én is. Pedig nem nagyon szoktam. Nagyon szerencsésen alakult az edzői pályafutásom, nemcsak az eredmények miatt és mert jó játékosokkal tudtam dolgozni, hanem a helyszín miatt is! Más is nyert bajnoki címet - de 1500 vagy 900 néző előtt azért na-gyon más lehet. Itt, amikor egy város van a nyakadban, és hajnali négyig dáridózik és tart az utcabál! Elmondani nem lehet, át kell élni! Csodálatos!
MN: Innen akkor merre tovább?
BP: Az Eb-selejtezők végéig szól a szerződésem, és nagyon korrektül benne van, hogy hanyadik helyezés esetén mi lesz. Jelen pillanatban ötödikek vagyunk a csoportban, így már az is előrelépés, ha negyedikek leszünk. Igazából annak örülnék, ha valahogy becsúsznánk másodiknak.
MN: S ha mégsem?
BP: Talán belebukom, és akkor megkockáztatom, soha többé nem leszek edző. Vagy sikerül, és esetleg maradok kapitány. Vagy elmegyek külföldre. Vagy lehet, hogy belerokkanok a sikerbe, hogy Eb-t nyertünk, és hiába akarnak még velem 20 éves szerződést kötni, azt mondom, viszontlátásra!
