Bozsó István: Húszéves korom környékén kellett amputálni a karomat egy érbetegség miatt, onnantól jelent számomra sokat a sport - az hozott vissza az életbe. Addig is mozogtam, futballoztam, de akkor minden megváltozott. A családom meg a munkahelyemen a kollégák vertek életet belém: azt mondogatták, nem kell abbahagyni a sportot. Ezért kezdtem el újra futballozni. Pedig a műtét utáni első napokban csak este mertem kimenni az utcára, szigorúan a fal mellett.
Magyar Narancs: Szégyellte magát?
BI: Igen. Vagyis számomra is furcsa volt, hogy itt van egy húszéves fiatalember, akinek nincs karja. És gondoltam, mások is furcsállnák. Nem volt egyszerű. De ahogy a mozgás újra visszajött, és elkezdtem focizni, emberek közé járni, jobb lett valamivel. Utána jött a tenisz a feleségem ösztönzésére, sok időt, energiát fektettem a sportba, aminek lettek is szép eredményei. Végül azt javasolták, próbáljak meg a mozgássérültek világában teniszezni. De ott csak a kerekes székeseknek van tenisz. Az épek között teniszeztem Szegeden, nyertem egyéniben bajnokságot is, de onnan már nem tudtam előrébb lépni. Gondoltam, azért csak nem vágatom le a lábamat, ha már a kéznek úgyis annyi - s akkor abbamaradt a tenisz.
MN: Mert így nem tudott bizonyítani?
BI: Nem kerestem az okát, hogy miért akarok mindenáron versenyezni, de nyilván kellett a külső megerősítés, hogy jó vagyok. És 1989. november 1-jén jött a gondolat, hogy kezdjek atletizálni. 29 éves fejjel a rövid táv szóba sem jöhetett, maradt az öt- meg a tízezer méter. Az edzőm javasolta, hogy próbáljak meg '92-ben eljutni Barcelonába, a paralimpiára ezeken a távokon. '91-92-ben komoly felmérő versenyeket futottam a Népstadionban, és sikerült szintidőn belül teljesíteni mind a két távot. A hivatalos jegyzőkönyvek megvannak erről. De annyira új voltam és ismeretlen, hogy a Magyar Paralimpiai Bizottság (MPB) úgy döntött, mivel nem lehetnék pontszerző, nem utazhatok a csapattal. Sok-sok álmatlan éjszaka következett ezután. Rosszulesett.
MN: Csak az ismeretlenség lehetett a döntésnek az oka?
BI: Szerintem jobbára igen. Sok sportoló volt, akik közül válogathattak, de egyedül én teljesítettem az öt- és a tízezer méter szintidejét is. Mégsem utazhattam. Akkor döntöttem úgy, hogy Szegedről elmegyek biciklivel Barcelonába, s majd ott integetek a csapatnak a reptéren, amikor megérkeznek. Így is történt. Életemben akkor léptem át először nyugati irányban az országhatárt. Ausztrián, Olaszországon, Dél-Franciaországon keresztül elgurultam Spanyolországba, és ott a Barcelonába érkező magyar paralimpiai csapatnak a zászlóval integettem, hogy "itt vagyok".
MN: Dacból?
BI: Persze. Hihetetlen energiát fektettem a felkészülésbe, így nagyon jó fizikai állapotban voltam. Az MPB szerint mégis otthon kellett volna maradnom. Barcelonáig ketten tekertünk, végignevettük, szórakoztuk, a kisujjunkból kiráztuk a 2258 kilométert. Komolyan. Annyira jó erőben voltunk.
MN: Egy ilyen úthoz pénz kell.
BI: Akkor még nem ismertek, nagyon nehéz volt szerezni. Sokat improvizáltunk - volt, amikor éppen a nyúllal szemben, a bokorban aludtunk. Volt egy autó, ami előrement a csomagokkal, és ennyi volt a szervezés. De a következő utakon végig csak kerékpár és csomag volt, és a jövő évi Sanghaj-Peking túra is így lesz. Mert rájöttünk, ez az igazi kihívás. Hogy nem kell a segítség.
MN: Milyen volt a fogadtatás Barcelonában? Megismerték egyáltalán önöket?
BI: Mire odaértünk, már híre ment az útnak, nem volt akkora meglepetés, ahogy szerettük volna. Tudták Magyarországon, hogy mire készülök, mert annyira fű alatt nem lehetett csinálni. Talán nem is akartuk. Utána szépen kezet fogtunk a csapat tagjaival, s a versenyeken szurkolóként vettünk részt, nem volt harag. Én is megnyugodtam, kijött belőlem a düh és kész.
MN: A következő paralimpiára meg sem próbált már felkészülni?
BI: Próbáltam, de előjöttek a későn kezdett atletizálás hátrányai. Atlanta előtt 36 éves voltam, megértettem, hogy nem vehetem fel a versenyt a húszévesekkel. S akkor megszerveztük, hogy New Yorktól Atlantáig biciklizünk. Azért a mai napig hosszútávfutó maradtam, több maratont lefutok évente.
MN: Miért nem akart kerékpárral indulni a paralimpián?
BI: Amikor elkezdtem komolyabban kerékpározni, harminc fölött voltam, s tudtam, hogy nem lehet felvenni a versenyt a fiatalokkal. Ez nem jótékonyság - na, jól van, hiányzik egy lábad, gyere, indulj az olimpián.
MN: Miért ennyire fontos, hogy a sport kihívás is legyen?
BI: Abban, hogy az ember túljusson egy lelki problémán, nagyon sokat segít a sport. Ha versenyez is az ember, sokkal könnyebb helyreállítani az önbecsülését. Nem minden mozgássérült vállalja ezt, inkább nyalogatják a sebeiket.
MN: Előfordult, hogy megrendült a bizalma saját magában, vagy abban, hogy érdemes-e ezt csinálni?
BI: 2000-ben, amikor Sydney-be mentünk, a város előtt 200 kilométerrel nagyon csúnya balesetet láttunk: kiesett egy kisgyerek a mellettünk lévő autóból. Láttam, hogy lefékezett az autó, mert a kisgyerek kinyitotta hátul az ajtót, kirepült az autóból, s a mögötte lévő elgázolta. S akkor, Sydney előtt 200 kilométerrel döbbentem rá, hogy mennyire messze vagyunk Magyarországtól. Hogy ez velem is megeshetett volna. Akkor szembesültem azzal, hogy bármi megtörténhet. Egész nap remegtem, aznap nem is mertünk biciklire ülni. Felelőtlennek éreztem magam, hogy eljöttem a családomtól a világ másik végére. De amikor egy évben kétszer megműtöttek, s jó háromnegyed évig nem tudtam sportolni, úgy éreztem, hogy itt a világ vége, összeomlott minden. A nejem mondta később, amikor már újra minden a régi kerékvágásban ment, hogy inkább elvisel így, mindennap szenynyes cuccokkal, edzéssel, azzal, hogy távol vagyok, mint amikor otthon voltam kétségbeesetten.
MN: Volt, hogy feladott egy versenyt?
BI: Futottam közel harminc maratont, de még egyet sem adtam fel, bár többször közel voltam hozzá. Azért nem, mert ha egyszer megteszi az ember, akkor legközelebb már könnyebben feladja. Akkor már az lesz, hogy a múltkor sem dőlt össze a világ, most sem fog. Lett volna talán indokom, hogy feladjam, de még nem mertem nem lefutni azt a negyvenkét kilométert. De futottam 50 kilométert is, 12 órás, 24 órás futóversenyt.
MN: Miért fut az ember 24 órát?
BI: Azt már nem tudom, ráadásul két kilométeres körpályán. Tényleg nem tudom, miért.
MN: Eltekert Barcelonába, Atlantába, Sydney-be, Athénba, s most tervezi megtenni a Sanghaj-Peking utat is. Vannak szponzorok, akik pénzt adnak ilyen utakra?
BI: Van egy alapítványunk, oda érkeznek folyamatosan az adományok, különben pedig most már ismernek bennünket, nem szükséges megalázóan kilincselni. A pekingi út hármunknak másfél millió forintba kerül, amit három éve gyűjtünk. A repülőjegy majdnem nyolcszázezer forint. Ez azt is mutatja, hogy a további tartózkodásunk mennyire egyszerű és puritán - nem hotelek és szállodák, hanem sátor és bolti étkezések.
MN: Ha jól tudom, Szeged városa nem támogatja önöket.
BI: Nem baj, támogassa inkább az élsportolókat. Jobban megérdemlik, mint én. Van Szegeden is utazó kerettag a paralimpiára, Béres Dezső, aki világversenyen többször bizonyított, a szűkös városi lehetőségek inkább őt támogassák. Különben sem tudom, hogy Szegeden hol pályázhatnék, annyira nem mertem még Szeged városhoz fordulni támogatásért.
MN: Ön szerint hasznos lenne, ha a mozgássérült sportolókat pozitív megkülönböztetéssel dotálná az állam?
BI: Semmiféleképpen sem. Illessék meg őket ugyanazok a jogok, mint az ép, egészséges sportolókat. Nem kell megkülönböztetni bennünket. Mint ahogy arra sincs szükség, hogy az ugyanúgy teljesítő ép és fogyatékkal élő közül az utóbbit válasszák egy munkahelyen, kizárólag azért, mert fogyatékkal él.
MN: Ha már ugyanolyan jogokról van szó - nem adták meg a jogot, hogy a fogyatékkal élők legnagyobb nemzetközi megmérettetését a sportban paraolimpiának nevezzék, így lett paralimpia.
BI: Én ezt nevezem diszkriminációnak. Ezek a sportolók ugyanannyit vagy még többet vállalnak a maguk világában, mint az épek - ugyanolyan követelményeknek tesznek eleget, ugyanolyan kiemelkedő a teljesítményük, ugyanolyan sokat edzenek, de sokkal nehezebb körülmények között. Nem is értem - bennem fel sem merült volna, hogy az olimpia szó a fogyatékkal élőket nem illetheti meg. Nekem jó volt hallani, hogy paraolimpia. A paralimpia nem is normális kifejezés.
