Amikor 1972. július 11-én a fehérrel játszó Borisz Szpasszkij hosszas egyeztetések után végre megtehette a világbajnoki címért vívott első sakkjátszma első lépését, egy másfél hónapig tartó amerikai-szovjet párviadal kezdődött el, mondhatni, a két világrendszer csapott össze egymással. A kortársak többsége legalábbis így élte át "az évszázad mérkőzését", amely a sakkot mint sportot is a népszerűség soha nem tapasztalt magaslataira emelte.
A játék akkor már hosszú ideje szovjet monopóliumnak számított: 1937 óta valamennyi világbajnok a kommunista sakknagyüzemből került ki, ahol a fiatalon felfedezett tehetségek minden támogatást megkaptak, hogy világklaszszissá fejlődhessenek.
Az Egyesült Államokban viszont szó sem volt állami támogatásról, Bobby Fischer esetében pedig még a család ösztönző szerepéről is nehéz beszélni. Igaz, hogy hatévesen a nővérétől kapta az első sakk-készletét, anyja pedig újsághirdetésben próbált partnert keresni a játékba hamar belehabarodó gyereknek, ugyanő azonban pár évvel később a gyermekpszichiátrián keresett orvoslást fia szenvedélyére. Kevés sikerrel: Fischer 15 évesen már amerikai bajnok volt.
A lengyel-zsidó származású Regina Fischer Svájcban született; miután a szülei kivándoroltak Amerikába, 19 évesen Németországba utazott tanulni. Férjhez ment, majd Moszkvában kötött ki, ahonnan 26 évesen, 1939-ben keveredett vissza az Egyesült Államokba - nem meglepő, hogy az FBI hosszú évekig szaglászott utána. A férje viszont nem kapott beutazási engedélyt, második gyermekének tényleges apja szinte biztosan egy magyarországi zsidó emigráns mérnök, Neményi Pál volt. Bobby minderről semmit sem tudott. Sikerei láttán önfejű édesanyja hatalmas lendülettel kezdte támogatni a karrierjét, több és több támogatást követelve lenyűgöző tehetségű fiának. Bobbyt a sakkon kívül semmi sem érdekelte - ugyanakkor egyre magabiztosabb lett, a kíméletlenségig alkalmazkodásképtelen.
Amikor először vett részt a világbajnokjelöltek körmérkőzésén, már világos volt számára, hogy a Szovjetunió versenyzői összejátszanak, döntetlenre hozzák ki egymás elleni mérkőzéseiket, hogy energiáikat a többiek ellen összpontosíthassák. Emiatt aztán több ízben is elzárkózott a nagy nemzetközi megmérettetésektől. Segítői később mégis rá tudták venni, hogy térjen vissza a nagy versenyekre: 1970-től zsinórban verte tönkre a szovjet nagymestereket.
Fischer gyűlölte a "hazug, csaló, álszent oroszokat", és ennek hangot is adott, a kelet-európaiak többségének nem kis gaudiumára. A "détente", a "nemzetközi enyhülés" éveit éltük ugyanis, amikor a Szovjetunió gazdasági megroppanása még csak elméleti lehetőség volt, a világ kettéosztottsága mozdíthatatlan status quónak látszott. A hidegháborús patthelyzet, a vietnami háború ellen fellépő nyugati pacifista és kapitalizmusellenes protesztmozgalmak (például a nyugat-németországi Vörös Hadsereg Frakció), másfelől a szovjet tömböt szoros pórázon tartó Brezsnyev-doktrína tágabb, Magyarországon pedig a gazdasági reformtól éppen visszatáncoló Kádár-rendszer szűkebb összefüggésében úgy tűnt, soha nem lesz vége a félkemény elnyomásnak. Az utólag feltárult tények azt jelzik, hogy a Fischer-Szpasszkij sakkmérkőzésnek nemcsak Moszkva, de Washington is érzékelte a szimbolikus jelentőségét (ekkor robbant ki a Watergate-botrány); legalábbis Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger személyesen is biztatta az amerikai sakkozót, hogy menjen el az Izlandon rendezett összecsapásra.
Bobby Fischert nehéz volt szeretni. A reykjavíki mérkőzést megelőző hosszas, sokmenetes huzavonában pénzéhesnek, kötözködőnek, kiszámíthatatlannak mutatkozott, miközben a "szabad világ" és mindenki, aki oda kívánkozott, azt várta, hogy legyőzi Szpasszkijt, akit amúgy igazságtalan volna a szovjet rendszer jelképének, az "állami ember" archetípusának tekinteni, bármily röhejes is volt ódivatú egyenfrizurája. Például nem volt párttag, és - mint utóbb kiderült - az izlandi mérkőzés idején többször is szembehelyezkedett a moszkvai sportbürokrácia elvárásaival. Fischer a mérkőzés során is új meg új követeléseket támasztott, betegesen elzárkózott a külvilágtól, miközben Szpasszkij kulturált, nyitottabb személyiségnek bizonyult, viszont lassan, de biztosan felmorzsolódtak az esélyei a világbajnoki cím megőrzésére.
Fischer a győzelem után már csak elvétve bukkant fel a nyilvánosság előtt, bár maga a játék változatlanul az élete maradt. Kidolgozta egy új változatát, amely a megnyitáselméleti jártassággal szemben az invenciót helyezi előtérbe. (A Fischer-sakkban a tiszteket véletlenszerűen helyezik el a táblán, ami 960 különböző kiinduló állást tesz lehetővé.)
1975-ben már nem játszott új szovjet kihívójával, Anatolij Karpovval. Csatlakozott egy kaliforniai szektához, aztán két napig fogva tartották, mert egy bankrablás gyanúsítottjának nézték. Erről az élményéről dühödt pamfletben számolt be. A nyolcvanas évek végén egy német sakkozónőhöz költözött, majd magyar tisztelőjével, Rajcsányi Zitával került kapcsolatba, aki aztán állítólag abban is közreműködött, hogy húsz évvel a reykjavíki találkozó után megismételje a mérkőzését Szpasszkijjal. Ez az összecsapás Jugoszláviában zajlott, és a washingtoni embargó miatt már kifejezetten Amerika-ellenes politikai felhangot nyert. Fischer nyilvánosan leköpte a tiltásról szóló hivatalos levelet.
Akár tíz évre és hatalmas pénzbüntetésre is ítélhették volna, de nem tért haza, hanem évekig Budapesten élt: sokan felismerték fürdőkben, éttermekben. Itt került sor 1999 januárjában arra az élő rádióinterjúra (www.chessmaniac. com) a Calypso Rádióban, amelyben Fischer minden átmenet nélkül, hisztérikus hangon, vadul zsidózni kezdett, mindenféle sérelmét a zsidók ellene szőtt összeesküvése részeként állította be, mígnem a döbbent és zavarodott műsorvezető lekeverte. Aztán hamarosan távozott Budapestről, és a Fülöp-szigeteken nyilatkozgatott hasonló hangnemben, majd harsány lelkesedéssel üdvözölte a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat. Zseni volt, a hidegháború hőse, egyeseknek elviselhetetlen, másoknak szeretetre méltó, hóbortos alak, végül már csak buggyant futóbolond. Nyugodjék békében.
