I love Hungary: A szabadság fantomja

publikálva
2000/31. (07. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elindultunk. A két kisméretű gyermek otthon maradt, kicsit törölgetjük szemünk sarkából a könnyet, hogy hogyan leszünk nélkülük, hogyan lesznek nélkülünk a nagymamánál. Három éve nem voltunk sehol, ez az ára annak, ha az ember családja hirtelen szaporodik. Ketten fogunk elutazni, nem lesz szaros pelenka, éjszakai fogzás, tízszeri felkelés, aki tudja, mi ez, az tudja, aki meg nem tudja, annak hiába magyarázni, hogy mi a két gyerek. És persze dolgozni sem fogunk, nem lesz más, csak havaj: Porto, kerek öt napig.

Elindultunk. A két kisméretű gyermek otthon maradt, kicsit törölgetjük szemünk sarkából a könnyet, hogy hogyan leszünk nélkülük, hogyan lesznek nélkülünk a nagymamánál. Három éve nem voltunk sehol, ez az ára annak, ha az ember családja hirtelen szaporodik. Ketten fogunk elutazni, nem lesz szaros pelenka, éjszakai fogzás, tízszeri felkelés, aki tudja, mi ez, az tudja, aki meg nem tudja, annak hiába magyarázni, hogy mi a két gyerek. És persze dolgozni sem fogunk, nem lesz más, csak havaj: Porto, kerek öt napig.

I § Hungary

A vidéki, ha fölmegy Pestre, ideges lesz, pláne, ha repülőre is kell szállnia. Vecsés felől támadjuk az objektumot, sikerrel, nem hiába keltünk hajnalban. Autó az őrzött parkolóba, kerül, amibe kerül (Pesten lopják a kocsikat), csek in, basszuskulcs, tényleg benne vagyunk a gépben, hogy van helyünk a repcsin, természetesen az ablak mellé kérünk, az egzit rót nem merem elsütni, pedig biztos forrásból tudom, hogy az a király, mert elfér az ember lába.

Haladunk befele tovább a gétek felé, útlevél-ellenőrzés következik. Anyja neve, hangzik kérdés, mosolygok, mondom anyám nevét, milyen figyelmesek ezek itt, hogy odafigyelnek, kedvesen rákérdeznek, válaszolok szépen. Álljon, legyen szíves, oda, így az udvarias, ámde határozott válasz. Oda állok, ahova mondták, gyors telefonok, kis szaladgálás az útlevelemmel, tíz másodperc, terepszínruhás ember érkezik, ruhájára aggatott kényszerítőeszközökkel. Apicsába, ezek elveszik tőlem a táskámban rejtett borokat - fut át az agyamon.

Van tudomása arról, hogy önt körözik? - kérdi a fehér inges, irodista formájú határőr. Nincs, mondom, de ekkor már hárman állnak körbe. Pedig köröznek, benne vagyok a gépben, hogy miért, azt ők sem tudják, azt csak egy másik gépből lehet kinyerni, az pedig idő. Addig is gondolkodjunk együtt: bűncselekményt követett-e el? gyorshajtás? én sose (ez nagyjából igaz is, mióta gyerekeim vannak), a feleségem magára vállalja egyből, ha gyorshajtás volt, akkor az csak ő lehetett, rosszindulatú szomszéd? bizarr, de nincs szomszédom, bal felől még nem készült el a ház, a jobb felőlit nem lakják, szembe meg az erdő; rendőrséggel volt-e dolga? nem volt. Illetve dehogyisnem. Ekkor egy pillanatra elsötétül minden: igen, volt egy, de hát az nem lehet, inkább mégiscsak az itt a képlet, hogy van még egy ilyen nevű, mint én, akinek az anyukájának is az a neve, mint az enyimének, és az csinált valami disznóságot, akivel most összekevernek ezek itten.

Az a kurva autó,

életem első autója, az lesz az, a bömös. Itt kísért engem Ferihegyen.

Én nem mehetek sehova, közlik, ha gyorsan kiderül, hogy tévedésről van szó, akkor esetleg a következő géppel. A feleségem mehet is, maradhat is, őt is meg az összes csomagunkat is "le tudják venni" a gépről. A hű asszony maradna, de menne is, tél óta tervezgetjük, ennek az utazásnak a reménye tartotta bennünk a lelket, amikor a hatodik, át nem aludt, gyerekcsitítgatással töltött éjszaka után a konyhában ülve sík agyidegbe´ két szót nem tudunk egymáshoz szólni, illetve csak kettőt: majd Portugáliában.

Mondom nekik dióhéjban, hogy mi volt a bömössel: vettem három éve, kéz alól, megkímélve. Tizennégy éves kora dacára legyőzhetetlen volt. Két év elteltével viszont már kihagyott a lendület, hajnalonta megmakacsolta magát, elhagyatott baranyai mellékutakon le-lerobbant, végül azon kaptam magam, hogy az összes számba jöhető szervizben előre köszönnek. Az utolsó javítás alkalmával mondtak egy akkora összeget, amiért már jó állapotú Zaporozsec Kabriót kaphattam volna alufelnivel. Köszöntem, nem kértem, ha rossz, hát rossz, ennyi volt, majd eladjuk inkább így rosszan. Leállítottuk az udvarban, vettünk másik kocsit, újabbat, jobbat, másmilyent, bömöst belepte a hó. Amikor kitavaszodott, elszántuk magunk: most már tényleg eladjuk, de elébb el kell vinni eredetvizsgára. És ez volt a vége. Jó családból való bömösünk alvázszáma belehegesztettnek, motorszáma átütöttnek bizonyult. Helyi - kisvárosi - nyomozó kiszállt, és lefoglalta. Megírta a jegyzőkönyvet, majd azt mondta, ne aggódjak, úgysem tudják kinyomozni, hogy ki lopta és mikor, két hónap múlva értesítenek, hogy lezárták a nyomozást, az ötödik emelet kettőben visszakapom a slusszkulcsot. Rám jött az ideg, de utána lenyugodtam. Vártunk. Két hónap elteltével felmerült: nem kéne-e érdeklődni? Úgy döntöttünk, nem kéne. A rendőrök biztosan teszik a dolgukat, biztosan bonyolult eset a mi bömösünk, meg különben is utálok rendőrségre menni.

Fél év eltelt, micsoda fél év, és arra gondoltam, most már ombucmanhoz fordulok, a magamfajta félértelmiségi mégiscsak szívesebben fordul oda, mint a rendőrséghez.

Röviden, tömören. Így mondták ők is, megjött a gépből, tévedés kizárva, kisvárosban adták föl a körözést, nem mehetek sehova, amíg ezt nem tisztázzuk. Én nem kapok levegőt, a nejem sírva fakad. Engem le fognak tartóztatni, ő maradhat is, bár 12 rongy a jegy átíratása a következő járatra. ´ marad, énnekem meg menni kéne az előállítóba. Bizalmasan közlik, jól döntöttünk, gyorsabban őrölnek a kerekek, ha van valaki, aki telefonon bombázza közben a hatóságokat.

Átkísérnek az előállítóba. Optimista vagyok, biztos valami előszoba-szerűség műbőr fotellel, múlt havi színes magazinokkal, mint a maszek fogorvos rendelőjében. Kérdezem is a terepruhás fogva tartómat a séta közben, milyen komfortos az az előállító? Nem túl komfortos, egy fapad, azt annyi. Kicsit bízom benne, hogy csak viccel. Mondom is neki: de jó, még úgysem voltam börtönben. De nem viccelt: az előállító egy kétszer hármas, ablak nélküli szoba. A rácsos ajtót becsukja, összepattintja a lakatot, és eltűnik.

Akinek volt már cellaélménye, az ugorjon nyugodtan pár bekezdést.

Leülök a padra. Vagy húsz centi széles, a falhoz van csavarozva. Ülni nem lehet rajta, csak kifeszített háttal. Feküdni sem, ahhoz is keskeny. Oké, leülök a földre. Mennyi idő telhetett el? Egy perc? Mennyi van még hátra? Mi a jó eget fogok én itt csinálni? Én mindig inkább gyalog megyek a tizedikre, liftbe évek óta nem szállok, és csak nyitott ablak mellett tudok elaludni. Jó fej leszek, nem fogok üvölteni, hogy engedjenek ki, méltósággal fogom tűrni a rabságot. Ülök a földön, keresem a pozitív dolgot a helyzetben. Jógalégzés-gyakorlataimra az elmúlt tíz évben nem fordítottam kellő időt, itt az alkalom. Egykéthá, egykéthá, egykéthánégyöt. Nem jön be. Ásítozni kezdek. Akkor aludjunk, úgysem hagytak a gyerekek aludni mostanában. Hideg a föld, de azért megpróbálom. Majd látják ezek a csávók, hogy milyen hidegvérű sorozatgyilkos vagyok: letartóztatják, de nem idegeskedik, hanem huny egy kicsit. Szorongani kezdek. Ha tűz üt ki, akkor akinél a lakat kulcsa van, biztosan el fog szaladni, és én benn égek vagy megfulladok a füstben. Jó lenne valami olvasnivaló, de nincs. Szörnyű, magamra maradtam a gondolataimmal. Bambulok magam elé, a testem lassan kezd nem létezni, összemosódik a tudatommal. Mintha egy filmben lennék, nem én vagyok itt, én csak kívülről nézem ezt. Rájövök, hogy mégiscsak van testem, merthogy hugyoznom kell. Nem kiabálok, legalább történt valami:

hugyoznom kell, ez is egy kaland

Régebben mindig azzal vigasztaltam magam szorult helyzetemben, hogy az élet egy akadálypálya, amit a jóisten a mi szívatásunkra talál ki, néz, és pontozza, hogy mit lépünk. Ez a játék. Most azonban eszembe jut, hogy jóisten ennyire geci azért nem lehet, ha ennyire eldurvult a játék, ha ilyen barom akadályokat talál ki, akkor valami nem stimmel az öreggel. Én Portóban szeretnék lenni, ülni a ribérán egy pohár borral, nézni az Eiffel-hidat. Vagy kimenni délután Espinhóba belelógatni a lábat az óceánba.

Megfigyelem inkább a berendezést: egy darab fapad az aljzathoz rögzítve, valamint a falra szögezett leltár, miszerint a helyiségben egy darab rögzített fapad található. Aláírás, pecsét. Mennyi idő telt el? Ülök a PVC-padlón. Újabb inger ér: a folyosón egy takarítónő halad el, jártában beles a rácson, végigmér: elfogták a Nyizsnij Novgorod-i kéjgyilkost, ezt látom a szemében. Később kikiabálok a rácson. Sokat gondolkodtam, mit kiabáljak, volt rá időm. Azt kiabáltam, hogy főfoglár úr, jöjjön már, legyen kedves, hogy lássák, humoromnál vagyok, nem törtem meg, pedig dehogyisnem. Jön az őröm, kinyitja a cellát, kikísér. A legnagyobb öröm, hogy van kihez szólnom. Kérdezem, mit tud, mondja, hogy a kisvárosban adták fel a körözést, valószínűleg lejönnek értem, odaszállítanak, és ott hallgatnak ki, ma már nem megyek Portóba, az biztos.

Próbálom húzni az időt, hogy még beszélgessünk, mondom, ami belém szorult, pár perc múlva szól, bocs, mennie kell. Elkezdek föl-alá járkálni. A PVC kis kockákból van kirakva. Minden kockába csak egyet lehet lépni, és csigavonalban körbemegyek vagy hússzor. Aztán rájövök, hogy így elszédülök. Hogyan lehet úgy járkálni egy cellában, hogy a jobbra és a balra fordulások kiegyenlítsék egymást, és egy cikluson belül valamennyi kis négyzetbe belelépjek. Kísérletek tömkelege következik, majd egy párszor elolvasom megint a leltárt. Kéne fekvőtámaszokat csinálni, mire kiszabadulok, kigyúrom magam, ez a szokás a börtönben, de én úgy döntök, inkább lusta maradok és pohos.

Végre jönnek értem: kiderült, hogy mégsem visznek a kisvárosba, hanem

a helyi felderítőkhallgatnak ki

Egy ezredes jön, nagyon kulturált, intelligens, elvisz kocsival egy laktanyába. Elmondja, azzal gyanúsítanak, hogy az autóm egyedi azonosítójeleit meghamisítottam, és azért köröznek a kisvárosi rendőrök, mert nem találtak meg. Mondom, nem hamisítottam meg semmit, egy helyben lakom öt éve, mindenki megtalál, aki akar. Még az Irén is megtalált minket, pedig az csak a nyolc évvel ezelőtti kollégiumi címet tudta. Azóta kétszer költöztünk, de megtalált egy fél nap alatt. És az Irén nem beszél magyarul egy hangot sem.

Az ezredes, úgy látom, hisz nekem. Megkérdezi, hogy akarok-e panaszt tenni. Mondom, hogy akarok. Beleírja a jegyzőkönyvbe. Meg beleír mindent, amit mondok. Aláírás húsz helyen, visszaadja az útlevelemet. Mondom neki, hogy mit terveztem délutánra, hogy az óceánba gondoltam belelógatni a lábam. Azt mondja, a kapuban már vár a feleségem, addig lekísér. Fogadjak ügyvédet, indítsak kártérítési pert, javasolja magánemberként útközben. A kapuban vár a hű asszony, még egy kis üveg pezsgőt is hozott a drága. Egy húzásra lehajtom.

Ha eljutok egyszer Portugáliába, akkor én már ott is maradok.

Ultra Vendel

publikálva
2000/31. (07. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...