A sor az üzlet teljes hosszán tekergett, és a liszt csak akkor jutott eszembe, amikor az előttem álló lépett éppen a pénztárhoz. Helyemet megjelölve a pultra halmoztam az árut, és pucoltam fürgén vissza a szárazárukhoz. Mackónadrágos férfit kellett kikerülni, ezzel hosszú másodperceket vesztettem. Már szinte újra a pénztárnál voltam, amikor az utánam következő nő a helyemre lépett, arcmaszkján keresztül is láttam, ahogy a szája kegyetlen mosolyra húzódik, miközben lesöpri az áruimat.
„Feltartja a sort!” – hallottam a hátam mögött olyan hangsúllyal, mintha azt mondanák: „Vigyék és lőjék főbe!” Elvörösödve vártam ki újra a soromat (ketten is elém ugrottak), majd leforrázva támolyogtam ki az üzletből. Ilyenkor megérti az ember, hogyan történt a holokauszt meg a kitelepítések, dohogtam magamban a hónom alatt egy üveg cseresznyebefőttel, két pár debrecenivel és egy csomag teljes kiőrlésű tortillával, pedig tejet, kenyeret és tojást akartam venni.
Előző nap oda-vissza 140 kilométert vonatoztam egy vidéki településre, mert emlékeztem, hogy nyaraláskor otthagytunk egy flakon fertőtlenítőt (manapság ritka kincs) és néhány üveg bogyólekvárt. Ki tudja, mikor fogják a vonatközlekedést leállítani, mondta bennem az előrelátó paranoiás. Azon sem lepődtem volna meg, ha kakastollas csendőrök pattannak fel az egyik állomásnál, hogy mutassam a papírjaimat.
| ||
Mégis jobban esett a gondoskodó családanya pózában vonatozni, mint azt latolgatni, hogy ezentúl talán másokkal kell megverekedni a készletekért. Noha a készletek a 20. századi háborúk idején is csak évek múltán fogytak el teljesen. Amikor már kiürült minden erőforrás és ellehetetlenedett a termelés. Most csak nem fog addig tartani.
Önként és boldogan
Miben hasonlít mindez mégis a háborús időkre? Miért igyekszünk önmagunk ellátását háborús logikával intézni? Már az első világháború második hónapjában megjelent legkorábbi háborús szakácskönyv is a fogyasztás letekeréséért imádkozott. Pedig volt még minden, a fronton harcoló katonáknak is bőven jutott. Ám mivel minden rendkívüli állapot közös jellemzője, hogy megjósolhatatlan, meddig fog tartani, a szerzőhármas – egy háztartási iskola tanárnője, egy élelmiszervegyész és egy fogorvos, Madzsar József, majdani illegális kommunista, Sztálin áldozata – is azzal döbbentette meg a Monarchia polgárait, hogy egyenek kevesebb húst.
| ||
A kor emberének szemében drasztikus minőségi romlást jelentett az idővel egyre csökkenő húsadag. A maroknyi magyar vegetáriánust, akik 1897 óta egyesületbe szerveződtek, s 1916-ra százfős tagságuk már három éttermet tartott el Budapesten, a többség teljesen hibbantnak nézte. Ma több a vegán és a vegetáriánus, de a húscsaták most is kemények: a zöldségesnél négy kiló vöröshagymát és kisebb zsák burgonyát vásároló közlékeny asszonyságtól tudom, hogy családja a koronavírus magyarországi felbukkanása óta minden áldott nap vesz egy kiló húst és lefagyasztja, hogy „gyűljön, mikor majd lezárják Budapestet”.
Bármelyik második világháborús – mert igazán klasszikus műfaj ez akkorra lett – áruhalmozó elsírta volna magát az irigységtől, ha megtudja, hogy a jövő asszonyainak már saját mozgó jégvermük is lesz, miközben ő tőkehúst vagy más romlékony árut nem hordhatott össze, hiszen akkoriban hűtőszekrénye is csak keveseknek volt.
A rendszerint füzetes formában megjelenő vagy újságokban közölt hardcore háborús receptek egyszerűen „mentes” ételeket ismertetnek: hús-, cukor-, tejtermék-, fehérlisztmentes, tehát vegetáriánus, cukorbeteg-diétába illeszthető, laktóz- vagy gluténmentes étkek elkészítéséhez szolgálnak. Ezek az ínségételek voltaképpen azon reformételek előképei, amelyekért ma az egészséges táplálkozás nevében hajlandók vagyunk többet is fizetni.
Ma önként és boldogan fogyasztjuk a nélkülözés valaha irtózattal fogadott jelképeit, a kukoricakenyeret, a köleskását, a zablisztes palacsintát, a hústalan hamisgulyást, a cukormentes süteményt. A valaha vágyott élelmiszereket ma sokan lassan ölő méregnek tekintik, s a valaha értéktelennek, íztelennek, alantasnak érzett étkek pedig a bioboltok polcain tündökölnek.
Manapság hozzá vagyunk szokva, hogy elvben mindent beszerezhetünk, de a járvány egyik következményeként bizonyára valamelyest átalakul majd az étrendünk. Nem azért, mert az egyesült 2. és 3. ukrán front elvág minket a külvilágtól, hanem mert embertársaink felvásárló lendülete, az üzletek korlátozott nyitva tartása, esetleg saját rettegésünk vagy betegségünk megakadályoz abban, hogy fenntartsuk fogyasztásunk korábbi szintjét vagy jellegét. Felütjük Jamie Oliver szakácskönyvét, és rádöbbenünk, hogy az osso buccóhoz a vásárcsarnokig kéne villamosozni, ami amúgy is zárva van.
| ||
Ekkor értjük meg, hogy az elkövetkezendő hónapokra inkább Polcz Alaine túlélőművészetére lesz szükségünk. Az első világháború utáni ínségben cseperedett, a második világháború ínségében edződött, felnőttkori háziasszonyságát pedig a szocializmus hiánygazdaságában megélő Polcz Alaine műve, a Főzzünk örömmel lényegét tekintve háborús szakácskönyv. A hozzávalók számának rugalmas szűkítése, egyes elemek dinamikus cseréje és a leginkább hozzáférhető alapanyagok bátor alkalmazása jellemzi. És még valami: a természet segítségül hívása.
Zöld stratégiák
Másik példát említve, az 1917-ben kiadott brit ismeretterjesztő füzetke, a Wild Foods of Great Britain számos tanácsát mostanra idejétmúltnak tekinthetjük, hiszen aligha fogunk sünt konyhakész állapotba hozni (akármilyen élvezetes is hirtelen sütve, vízitormával és vajas kenyérrel körítve). Ahogy mókusokat sem lődözünk parittyával, hogy aztán borssal és zöldfűszerrel vegyített, főtt tojással szaporított húsukkal töltsük meg a pitetésztát.
Ezek az állatok – csakúgy, mint egyes béka- vagy csigafajok – ma már eléggé ritkák vagy védettek ahhoz, hogy természetkárosításnak vagy állatkínzásnak minősüljön velük megoldani a fehérjebevitelt. A vadon termő ehető növények gyűjtögetése viszont egyszerre régi háborús life-hack és újra terjedő divat. Olyan ez, mint a politika: vannak a biztos pártválasztók, vagyis egyfelől azok, akik hozzá nem nyúlnának olyan élelmiszerhez, amit nem légmentes csomagolásból kell kibontani, másfelől meg azok, akik hozzá sem érnének semmihez, ami előre csomagolt.
Van viszont egy meglehetős rétege a bizonytalanoknak, akiket esetleg meg lehet győzni, hogy próbálják ki a csalán friss hajtásából készült krémlevest. A még nem olyan régen urbanizálódott magyar lakosságot már az első világháború idején arra buzdította egy ismeretterjesztő újság, a Vasárnapi Könyv, hogy szedje és fogyassza az ehető vadon termő növényeket, az említett csalán mellett a sóskát, a pitypangot, a libatopot és martilaput.
Sőt, már 1915 januárjában konyhakerti termesztésre buzdították a városiakat: ingyen vetőmagot kapott, aki vállalta, hogy a székesfőváros üresen álló telkein termeszt burgonyát, kukoricát, babot, borsót, karalábét, répát, zellert, kelkáposztát, tököt, petrezselymet, salátát, sóskát, paprikát. (Később tenyésztettek nyulat, ültettek dohányt is.) Éppen csak felépült tehát csodálatos Budapestünk, a minden látható helyen lekövezett metropolisz, és máris vissza kellett tolatni a bukolikus idillbe, ahol tökig ér a sár, de legalább van mibe harapni.
| ||
S ma, a járványpánik tavaszán balkonkertész barátnőm megint arról győzköd, hogy vegyek a diszkontban nagy zsák virágföldet, vágjak belé üregeket, azokba tömjek csírás krumplit és nemsokára lesz a gangon saját krumpliföldem – az idén aranyárban mérik majd az újkrumplit!
Persze ez is csak bágyadt kapálózás jelen kiszolgáltatottságunkban. A békéből sosem tanulunk semmit, vagy gyorsan elfelejtjük, amit a háborúból tanultunk. Nem kizárólag a növényi olajok használatára, a vegetáriánus életmód elfogadására, a konzerválási eljárások tökélyre fejlesztésére, a szója európai mezőgazdaságban való elterjedésére, alternatív tejek és különböző mesterséges édesítőszerek meghonosítására gondolok.
A 20. századi háborúk idején egyértelműen leosztották a nemi szerepeket: a férfiak távoztak, hogy győztesen térjenek vissza (vagy értelmetlenül elpusztuljanak), a nők pedig eközben ügyeltek a hátországra, ennek minden ideológiai (hazafias) és praktikus teendőjével. A velük szemben támasztott elvárásokat végignézve kitűnik, hogy a háború idején is helytálló magyar asszony valahai hazafias kötelezettségei pontról pontra megegyeznek a mai, a klímaváltozás és a világjárvány idején elvárt közösségtudatos magatartásformákkal.
A zöld stratégiák közül a balkonkertészet, a szedd magad akció, a házi tartósítás, a háztartáson belüli recycling, a komposztálás, a vegán étkezés mind-mind visszavezethető a háborús ínségek idején bevetett stratégiákra. Vagyis újra állandó készültségben vagyunk.
