Több mint egy évtizedes szakmai vita után idén márciusban új diagnózissal bővítették a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvét (DSM): az ötödik kiadás frissített verziójába bekerült a prolonged grief disorder, vagyis az elhúzódó gyász zavar. Laikusként sem nehéz látni, miért húzódott régóta a kérdés, és hogy a hírt a szakmán belül miért fogadta egyszerre felháborodás és lelkesedés. Elég megnézni néhány diagnosztikai kritériumot: intenzív érzelmi fájdalom megélése, nehézségek a halál tényének elfogadásával kapcsolatban, az érzés, hogy elveszítettük énünk egy részét, súlyos magány, nehézségek a továbblépésben. Akit ért már valamilyen veszteség, valószínűleg megélte ezeket. Most sokan attól tartanak, hogy a diagnózissal a pszichiátria mennyiségi kérdést csinált a gyászolásból – lehetőséget teremtett arra, hogy meghatározzunk egy kóros mértéket/időtartamot a halál miatt érzett fájdalomban.
Az új szakmai irányelvek szerint akkor beszélhetünk elhúzódó gyászról, ha a gyászhoz kapcsolódó tünetek (például a fent felsoroltak) egy éven túl is fennállnak. A gyász betegségként értelmezése a DSM korábbi, negyedik kiadásában is megjelent már, de akkor még a súlyos depressziós zavar kategóriáján belül említették: eszerint a gyász egy hozzátartozó halálesete nyomán kialakuló depressziós állapot, amit a leírás alapján a depressziós tünetek legalább két hónapig tartó fennállása után lehetett diagnosztizálni. A pszichológia elismerte még az úgynevezett komplikált gyász jelenségét is, amelynek több alkategóriáját is meghatározták – ilyenek például az éveken át húzódó krónikus gyász, a hipertrófikus vagy túlzó mélységű gyász, a potenciálisan pszichiátriai kórképekkel is társuló torzult gyász –, a szakirodalom azonban nem fektet le egységes kritériumokat ennek megállapításához. Az új diagnózis létjogosultságát azzal indokolták, hogy az egy éven túl is elhúzódó, nem enyhülő gyász olyan elakadást jelezhet, amelyet az érintett nem képes egyedül leküzdeni. Ebben a legtöbb szakértő egyetért, azonban sokan úgy gondolják, a megoldás nem az alapvetően természetes gyászfolyamat patologizálása.
Időben továbblépni
Singer Magdolna gyásztanácsadó, a Gyászkísérés című könyv szerzője például hangsúlyozza, bár a gyászév fogalma már a népi tradíciókban is megjelenik, saját szakmai tapasztalata szerint nagyon gyakori, hogy egy év után alig vagy egyáltalán nem enyhül a gyászolók fájdalma. „Egy év borzasztóan gyorsan el tud szaladni, sokszor látom, hogy a gyászolók csalódottan tapasztalják, hogy egy év után ugyanott tartanak, ahol a haláleset után.” A gyászolási folyamatban persze szükség lehet professzionális segítségre azzal együtt is, hogy a gyász és a vele járó érzelmi kilengések teljesen normális reakciónak számítanak. Abban az esetben viszont mindenképpen szükség lehet az intervencióra, ha a gyász már a mindennapi életvitelt is akadályozza. Ez azonban Singer szerint elsősorban pszichológus vagy gyászterapeuta feladata, és nem pszichiátriai kompetencia kellene, hogy legyen. „Ha valaki nem képes megfelelően elvégezni a munkáját, fenntartani a társas kapcsolatait, esetleg társuló fiziológiai problémáktól, például szorongásos zavartól vagy alvászavartól szenved, és ezek a problémák már hosszú ideje változatlan mértékben jelen vannak az életében, akkor valószínűleg szakértői segítségre van szükség. Hogy ezt a hosszú időt meg lehet-e határozni egy évben, ahogyan a DSM is teszi, az már más kérdés. A gyász megélésében hatalmas egyéni különbségek lehetnek, ezt muszáj szem előtt tartanunk. Egy súlyos veszteségre sokszor az őrülethez hasonló állapot a normális reakció, épp ezért úgy gondolom, hogy tévedés mentális zavarnak nevezni egy természetes megélést.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
